Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-08 / 19. szám
Vasárnap JA NIGS KÁLMÁN A történelem átértékelését a gyengéd forradalom sem hozta meg • A kassai kormányprogram tovább kísért A HÁBORÚ UTÁNI CSEHSZLOVÁK-MAGYAR LAKOSSÁGCSERE 0 9 5 1992. V. 8. nak. Hat hétig még harcolni kellett, ez volt a tét, mely végül is bizonyíthatóan sikerhez vezetett. (Azért hat hétig, mert decemberre minden eldőlt, nem volt már esélye többé a „népmenekülés“ kikényszerítésének.) A TÖRTÉNÉSZEK DILEMMÁJA A háttér ismeretében teljesen világos, hogy Sztálin miért nem engedélyezte magyar hadsereg szervezését a Szovjetunióban, a sötét hátsó szándékokra kellő fényt vet a két fegyverszüneti tárgyalás eltérő jellege a szlovákiai magyar kisebbség metbarátságtól és „lenyilasozástól“ való félelem riasztotta el a gondolkodókat, ha felfigyeltek is egyesek a benesi „elmeneküléses“ megoldás nagyarányú előkészítésére. Magyar vonatkozásban ki kell mondani, hogy 1944 októberében a háborúból való kilépés hívei többségükben becsületesen gondolkodtak, de elbuktak volna ugyanazon a végzetes hibán, mint Károlyi Mihály 1918 HOG YAN SZÜLETETT A LAKOSSÁGCSERE A „rövid úton való elintézés“ lehetőségének bukása után a magyar, Menekültek Szabó Gyula metszete A szlovák-magyar lakosságcsere ötletét hosszú ideig többféle elképzelés előzte meg, a hatalmi és katonai erők a helyzetalakulások szerint kísérleteztek összhangban a szovjet hatalom következetes támogatásával, miközben a nemzeti állam létrejötte érdekében a német és magyar kérdést egymáshoz kellett kapcsolni. A németek elleni propagandát Benes már a háború 1941-es fordulatával (a Szovjetunió megtámadása után) elindította, kiépítve a szovjet szövetséget, kellemetlenül kellett azonban meglepődnie, amikor a szlovákiai magyarok célbavétele sem Londonban, sem Amerikában nem járt sikerrel. Annál ígéretesebb lett Sztálin és Molotov támogatása, mert a keleti segítséggel a diplomáciai egyezkedéseken túl megnyílt az út a közvetlen erőszak, a befejezett tények alkalmazása felé, márpedig ebben a cselfogásban Benes 1918 óta ismert szakember volt. Az ötletet Sztálin szovjet területen magyar hadsereg felállításának betiltásával támogatta. A lépés elkerülhetetlen volt, mert a háború befejezésének idején egy létező - sőt szovjetbarát — magyar hadsereg megakadályozhatta volna a benesi befejezett tények győzelmét. A megoldás a csehszlovák erőkre hárult volna, mert a szovjet hatalomnak tekintettel kellett lennie a magyar kommunisták hangulatára és némileg a nemzetközi közvéleményre is. BENES RÖGESZMÉJE A magyar történetírás az ideológiai ellenőrzés miatt napjainkig nem vizsgálta a szovjetunióbeli magyar hadsereg kérdését, ami érthető, hiszen a szálak következetesen Benes- hez vezetnek. Bizonyos, hogy a szovjet gyakorlat nem idegenkedett - Sztálin szavaival élve — a „rövid úton való elintézés“ eszközeitől, elvégre mi sem könnyebb, mint a katonai hatalmi elűzést átkeresztelni elmenekülésre. Benes agyában ott székelt a rögeszme, mennyire egyszerű lesz a Szlovákia déli határa mentén lakó hatszázezer magyarra kimondani, hogy a magyar „fasiszta csőcselék átmenekült“ Magyarországra. Az esetleges katonai elűzést egyes szlovák történészek is „elmenekülésnek“ nevezik, érdemes idézni Sámuel Cambelt, aki megmagyarázza, miért maradt magyar kisebbség Dél-Szlovákiában: „Ellentétben a szepesi németekkel, akik túlnyomó többségükben a front megérkezése előtt kiürítették a Szepességet, a magyaroknak nem volt hová futniuk.“ (Slovenská agráma otázka - Szlovák földkérdés, 1944-1948, 99. o.) A Cambel-féle kollektív „megfu- tamodás“ dél felé egy északról közeledő front esetében jöhetett volna tekintetbe, a valóságban azonban tömeges menekülésnek még az ötlete sem merült fel, főleg azért, mert a társadalom az antihitlerista katonai szövetséget demokratikus erőnek tekintette, a nem magyar nyelvű magyarellenes uszításról nem volt tudomása. Bár 1944 tavaszán a kialakuló katonai helyzet még áttekinthetetlen volt, a moszkvai csehszlovák rádiótájékoztatás addigi éles hangja tovább durvult, áttértek a nyílt beszédre, „áruló szemétnek“ minősítve a német és magyar kisebbséget, „kisöprésük“ javaslatával megteremtve a rövid úton való elintézés feltételeit. Ugyanakkor a sztálini erkölcsök rugalmassága szerint a magyar nyelvű adásokban az elkövetkező béke és demokrácia nagyszerűségéről beszéltek. A szlovák nemzeti felkelés kitörésével a nemzeti állam megteremtésének közvetlen és gyors lehetőségei adódtak, meggyorsult a magyar államhatalom bomlási folyamata, a felkelők részére a duklai csehszlovák hadtest támogatása is biztosítva volt, így egy magyar fegyverletétel esetében a Benes-Gottwald-Molo- tov vonal szerint elképzelt rövid úton való elintézés villámgyors akcióvá erősödhetett volna. Teljesen érthető, ha Besztercebánya 1944. szeptember 28-án repülőgépet bocsátott a békét kereső magyar Faraghó-féle delegáció rendelkezésére, Moszkvában Molotov október 8-án átadta a fegyverszüneti feltételek szövegét, a magyar megbízottak október 11-én aláírták, 15-én a déli órákban közzétették. Az egyezkedés nem járt sikerrel, mert meglepetésszerűen a magyar tábornoki és tisztikar nagyobb része a pillanatnyi fegyverszüneti döntést elutasította, szembefordult Horthy- val, máig sem tisztázott különféle érvelésekkel a továbbharcolás mellett döntött, érzelmeitől függetlenül, és lényegtelennek tekintve, hogy a német hatalom miféle magyar kormányt nevezett ki szövetséges társnak. Ezzel a németek védekezése a Kárpát-medencében hat hónappal meghosszabbodott, a hadműveletek alakulása folytán a magyarok „elmeneküléséből“ nem lett semmi, elsősorban azért, mert később a front délről mozgott észak felé, de azért sem, mert a szovjet vezetés csak elvi és diplomáciai támogatást ígért, de végrehajtást nem. Ezzel a Cambel- féle „elmenekülés“ esélye a szlovákiai magyarok esetében végérvényesen kiesett a történelemből. A SZOVJETUNIÓ A MAGYAR ETNIKUM „KITOLONCOLÁSÁT“ TÁMOGATTA Mivel a befejezett tények alkalmazásának a lehetősége 1944 októberében elakadt, az antihitlerista magyar koalíciós kormány 1944. december 21-én beterjesztett fegyverszüneti kérelmére már csak a diplomácia eszközeivel lehetett válaszolni, Molotov nem is maradt tétlen, de magatartásával világossá tette a szovjet elképzelések hátterét, mivel az októberi tárgyalások idején bámulatosan megfeledkezett a szlovákiai magyarokról, a demokratikus magyar kormány fegyverszüneti kérelmével szemben azonban heteken keresztül követelte a magyar kisebbség kitoloncolásának belefoglalását a fegyverszüneti egyezmény szövegébe. Ezért húzódott a tárgyalás 1945. január 21-ig. Molotov azonban nem érte el célját, mert a brit és az amerikai határozott ellenállás miatt erről szó sem lehetett, így a szlovákiai magyar etnikum gyors kiirtásának esélye diplomáciai téren is - egyelőre - megbukott. Ezzel közvetlenül már csak egy út maradt nyitva, a magyar kormánnyal való egyezkedés lehetősége, mert nem lehet nemzeti államot alapítani úgy, hogy a németeket kitelepítik, a magyarok azonban helyben maradnak. A „rövid úton való elintézés“ elkerülésével magyar szempontból a legnagyobb nemzeti katasztrófából sikerült kimenekülni, mert ha a Be- nes-Gottwald-Molotov elképzelése sikerül, akkor ma nincs magyar Csehszlovákiában, a katasztrófa légkörében képtelenség lett volna 1944 őszén koalíciós kormányt összeállítani, de megérkeztek volna Moszkvából a hataloméhes önjelöltek, élükön Rákosi Mátyással, akik a pusztulás helyeslését és indoklását is vállalták volna. A második világháború magyarországi pusztításai nagyméretűek voltak, de ha tekintetbe vesszük, hogy az ország mindössze három falut vesztett el (Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún), megmaradtak a magyar nemzeti kisebbségek a szomszédoknál, a háború után bátor és értelmes koalíciós kormány alakulhatott, ki kell mondani, hogy Magyarország a második világháborút nem vesztette el, hanem patthelyzettel megúszta. Az emberveszteségek és anyagi károk egy hadihelyzet válságának vizsgálatában lehetnek súlyosak, történelmi pusztítást azonban csak helyrehozhatatlan károk jelentenek. Mindent végiggondolva az is tény marad, hogy a magyar helyzetet 1944 októberében azok a katonák mentették meg, akik tovább vállalták a harcot, függetlenül attól, hogy tetszett-e nekik Hitler új szövetségese vagy nem, továbbá hívei vagy ellenfelei voltak-e Hitler ideológiájákérdésének egyrészt kikerülése, másrészt a durva megoldás erőszakolása ügyében, nem kevésbé a magyarellenes uszítás céljának felismerése. A történetírást a zavart tartózkodás jellemzi, mert azzal vádolható a kutató, hogy a hitlerizmus eszméit elfogadhatóbbra kívánja enyhíteni, ha részletezi a sztálinista-nacionalista barbárság háború utáni módszereit. A tények azonban tények maradnak, a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség puskatussal és géppisztollyal való teljes kiűzésének nagyarányú, kíméletlen és ravaszul előkészített haditerve történelmi tény marad, a kassai kormányprogram VIII. fejezete ennek a füstbe ment megrohanásnak már csak mellékzöreje. Az sem tagadható, hogy a háború utáni nacionalista légkört nem a társadalmi hangulat hozta létre - mint azt a mai szélsőségesek is rendületlenül hirdetik hanem a Benes-Gottwald-Molotov-féle legmagasabb szintű irányítás. Sokan ma is értékelik és nemzetakaratnak minősítik a kassai kormányprogramot, Benes elnöki dekrétumait, de nem tudják azt a történelmi igazságot, hogy Benes dekrétumai már 1944 szeptemberében megszövegezve és aláírva várták a győzelem napjait, így pl. az állampolgárságra vonatkozó dekrétum, a németek és magyarok minden vagyonának elkobzását kimondó dekrétum, a német és magyar iskolák bezárását elrendelő dekrétum. (Cesta ke kvét- nu, 208. és 209. o.) És ma mit látunk? Folyik a vita arról, hogy milyen jogi és erkölcsi súlya van Benes dekrétumainak! Az 1944-es magyar „kiugrási“ kísérletnek átrajzolás lett a sorsa, keleten a moszkvai irányításhoz való szolgai alkalmazkodás merevedett történelemmé, nyugaton pedig a néügy rendezésében a terepet újból a diplomácia irányította, a magyarokat egybekapcsolták a németekkel az általános kitoloncolás programjában, ennek a propagandaháborúnak össztüze 1945 augusztusáig tartott, amikor Potsdamban a csehszlovák javaslat ellenére a győztes nagyhatalmak nem is válaszoltak a szlovákiai magyarok elűzését követelő csehszlovák javaslatra. Ekkor került a nyilvánosság küzdőterébe a lakosságcserének nevezett elképzelés, amely a Pravda 1945. augusztus 7-i száma szerint elindító megmozdulása lett volna a magyar kisebbség felszámolási folyamatának. Azokban a napokban még nem magyarázta meg senki, hogy a magyarországi szlovákokkal szemben négyszer annyi magyart miként lehetne számolási alapon kicserélni, mert még ismeretlen volt Dániel Okáli statisztikagyártó művészete a lakosságcserét előkészítő propaganda hadjáratban. Az egyezkedés előtt csehszlovák részről úgy képzelték, hogy kíméletlen eszközök alkalmazásával megfélemlíthetik a magyar kormányt és alázatos — legyő- zötthöz illő - helyeslésre kényszeríthetik. Ezért már 1945 őszén deportálásokkal kísérleteztek, a koalíciós magyar kormány azonban nem rémült meg, hetek alatt éles sajtóhangvétel kíséretében szembefordult az általános magyarellenes uszítással, tiltakozott a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál, ugyanakkor európai szinten elindította a csehszlovák tömegüldözések elleni bírálatok özönét. A Vorosilöv parancsára létrejött decemberi prágai találkozó eredménytelenül végződött, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a Clementis irányítása alatt tárgyaló fél célja a magyar etnikum megsemmisítése. A tanácstalanság csak hetekig tartott, mert Vájlok Sándor külügyminiszteri titkár kiadatlan emlékirata szerint: „A kérdés 1946 februárjában rendeződött, amikor Vorosilov avatkozott be a magyar kormánynál ' a kérdés rendezése érdekében. Vorosilov levélben közölte Tildy Zoltán akkori magyar miniszterelnökkel, hogy a szovjet kormány a csehszlovák álláspontot támogatja, és szükségesnek tartja a szlovákiai magyarok kitelepítését.“ Ezek alapján létrejött a megegyezés, az ún. paritásos, azaz egyenlőségi alapon, az alapelv megmaradt az eredeti elképzelés szerint: Magyarországon önként lehetett jelentkezni, ugyanannyi magyart Csehszlovákiában távozásra kényszeríthettek. Manapság olyan áltudományos ismertetések is olvashatók, melyek a szerepeket felcserélik, azt állítva, hogy a szlovákokat kényszerítették Magyarországon áttelepülésre, a szlovákiai magyarok viszont önként távozók voltak. Idézünk még a Ceskoslovenské dejiny v datech című kronológia 1966-os és 1986-os kiadványának azonos szövegéből: „Budapesten 1946. február 27-én aláírják a kölcsönös lakosság- ^ csere-egyezményt. Azokért a magyar polgárokért, akik eltávoztak Csehszlovákiából, ugyanannyi magyarországi szlováknak kellett áttelepülnie. “ (1986, 465. o.) Az egyezmény értelmében Csehszlovákia áttelepítési bizottságot küldhetett Magyarországra, melynek hat hétig volt joga szlovák nyelven propagandát folytatni az át- település mellett, a megegyezés azt is lehetővé tette, hogy Csehszlovákiából 1500 ún. háborús bűnöst telepíthessenek át Magyarországra, ugyanakkor azonban a szlovák áttelepítési propaganda 108 325 magyar háborús bűnöst tartott nyilván. Mondani sem kell, hogy a magyar álláspont ezt a számot elutasította. A kierőszakolt egyezményt úgy a magyar közvélemény, mint a nemzetgyűlés ellenszenves felháborodással fogadta, a magyar parlament tíznapi vita után csak Vorosilov demokráciaellenes fenyegetésének hatása alatt volt hajlandó az egyezményt elfogadni (Vájlok Sándor emlékirata), ugyanakkor a magyar sajtó pártkülönbség nélkül éles hangvétellel bírálta a csehszlovák nemzetiségi politikát. MÁIG NEM ISMERIK EL A NACIONALISTA ____„TÉVEDÉST“ A hatalmi háttérben kiagyalt és mesterségesen fenntartott nemzetiségi összeütközés fokozatosan fá- sulttá tette az érzelmeket, a szlovákiai magyarok számára az emberi kultúra közel négyéves megszüntetése teljesen aláásta a békébe vetett bizalmat. A nacionalista kilengések emlékei és egyes következményei ma is élnek, ugyanakkor döbbenetes a történelmi hallgatás, a háború utáni eseményeket irányító politikusok közül a magyarüldözést és a lakosságcserét csak ketten minősítették 1968-ban hibának és tévedésnek, Gustáv Husák és Karéi Bacílek. A lakosságcsere, melynek lebonyolítása 1947. április 12-től 1948 decemberéig tartott, és amelynek keretében több mint hetvenezer szlovák és magyar cserélt hazát, nem oldott meg semmit, ugyanúgy, mint a többi háború utáni elnyomó rendszabály, ezért nehéz megválaszolni a kérdést, meddig tartott volna a jogfosztás, ha 1948 júniusában nem következik be a berlini válság és a hidegháború első hulláma, melynek hatására Sztálin kiadta a parancsot a szlovákiai magyarüldözés azonnali megszüntetésére. A történelemmel való szembenézést a gyengéd forradalom sem hozta meg, sőt ellenkezőleg, Benes -Gottwald-Molotov eszmeáradata itt kísért körülöttünk, többek között a kassai kormányprogramnak nevezett gottwaldi alapokmányban, melynek elavulása - mint a viták színvonala meghatározza - csak a jövő században esedékes.
