Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-08 / 19. szám
' Vasárnap 3 másszor A nton András lemondatásá- nak követelésével. Amikor erről az SZNT elnökeként hallani sem akartam, ő azzal fenyegetődzött, hogy hárommillió embert mozgósít, egész Szlovákia talpon, az utcákon lesz. Több tárgyalás után visszautasítottuk ezeket az ultimátumokat. Vladimír Meciar válasza erre az volt, hogy ő nyújtotta be a lemondását, és két napra úgy eltűnt, mint a kámfor.- Úgy tudni, ön hajlamos volt arra, hogy elfogadja a kormányfő lemondását. ..- Igen, én valóban ezen a nézeten voltam. Akkor Havel elnök éppen Dél-Szlovákiában járt. Őt kísértük, amikor üzenetet kaptunk a történtekről. Fedor Gállal és Peter Zajaccal azonnal visszatértünk Pozsonyba, s egyenesen a kormányhivatalba mentünk. Meciarnak itt valóban csupán a hűlt helyét találtuk; és még a titkárnője: Nagy óvá asszony sem volt hajlandó tárgyalni velünk. Ekkor javasoltam én azt, hogy fogadjuk el a kormányfő lemondását. Érdegött Jozef Márkust; Vladimír Meciar két órácskával korábban viszont nem volt hajlandó lecsitftani a pozsonyi parlamentet ostromló, felhecceit tömeget... És talán az sem véletlen, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom élén állva sem határolta el magát sohasem a nemzeti húrokat pengető pártok és politikusok megnyilvánujásaitól! — Ezt ő nem is fogja megtenni soha. Elvégre, aki pusztán a populiz- musra épít, annak minden helyzetben úgy kell megszólalnia, nehogy kifütyüljék. Ez a meciari filozófia alapja.- Elnök úr, nyilatkozatainak egyikében arra utalt, hogy a nemzeti elvek melldöngetős szószólói mögött gyakorta törvényszegő bújtogatók állnak...-Nézze, vagyok én annyira tősgyökeres szlovák, hogy őszintén beszélhessek erről. Például a szlovákságnak azokról a gondjairól, amelyeket a környező országok nemzetei nem ismernek. Arról, hogy Középben, és sohasem tekinti azt a nemze- tieskedő polgárpukkasztás cirkuszi porondjának. Az európaiság egyik mércéje, hogy ki miként tiszteli a halottad.-Miklosko úr! Bármennyire egyetértek a szavaival, mégiscsak kikívánkozik belőlem a megjegyzés: ön is ott volt a nem éppen demokrácia- és kisebbségpárti Gustáv Husák temetésén...- Azért van ebben különbség! Én saját indítékaim tudatában lelkifurdalás nélkül, csöndben, a halott iránti tisztelettel voltam ott a pozsonyi krematóriumban. Minden egyéb mar gyarázkodás nem más a szándékos csúsztatásnál.- Ha már a keményebb kérdéseknél tartunk, szeretném megtudni: Meciart és párthű minisztertársait pótlandó, 1991 áprilisában nem kínálták fel a kormányba való belépés lehetőségét a koalíciót őrangyalként segítő magyar mozgalmaknak?- Nem. Részint azért, mert úgy véltük, hogy a miniszterelnök-heInterjú Frantisek Mikloskóval, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökével- Miklosko úr, ön nemcsak istenfélő ember, hanem gyakorló hívő is. 1988 márciusában egyik fő szervezője volt az emlékezetes pozsonyi gyertyás tüntetésnek, amely ellen a karhatalom gumibotokkal és tűzoltófecskendőkkel lépett fel; 1991-ben pedig közel háromszáz oldalas könyve jelent meg a szlovákiai katolikus egyház 1943 és 1989 közötti viszontagságairól. Ön tavaly egy éve már a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke volt. Joggal kíváncsiskodhat hát a riporter, hogy tengernyi teendője közepette vajon ma is jut-e még ideje templomba járni?- Tény, hogy valaha gyakrabban jutottam el a templomba. Mostanában inkább csak vasárnaponként járok, a legszívesebben a jezsuitákhoz.- Hajdanán talán ministrált is?- Igen. Egy fiú számára ez óriási élményt jelent.- Elnök úr, azért faggatom minderről, mert a pozsonyi parlamentben a leghevesebb szócsatákat is már- már mennyei türelemmel, esetenként angyali humorral elegy iróniával szokta feloldani. Gondolom, tőlem sem veszi hát zokon, ha azt mondom: a mai Polgári Demokrata Unió elődjeként ismeyt Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalomban ön tűnt a legmegbízhatóbb „kádéhás- nak“, a Kereszténydemokrata Mozgalomban viszont a legmegbízhatóbb „vépéenesnek“... Élcelődésemet igazolandó, időközben valóban átnyergelt a KDM-be! Rögvest a tényéknél maradva érdekelne: mit tart elnöki megbízatása legnehezebb próbatételének?- A pozsonyi parlamentben rengeteg bonyolult helyzet adódott 1990 nyara óta. Számomra a legnehezebbek talán mégis azok a percek voltak, amikor a Szlovák Nemzeti Tanács 1991 áprilisában fölmentette kormányfői tisztségéből Vladimír Meciart. A parlament előtt aznap is egy felhergelődött tömeg verődött össze, akik közül a legharciasabbak bezúzták az épület főbejáratát. Hivatalomból eredően egyike voltam azoknak, akiknek dönteniük kellett: beavatkozzon-e a rendőrség, és ha igen, akkor milyen eszközökkel. Őrülök, hogy abban az összetett szituációban sikerült valami elfogadható kiutat találnunk, bár a döntés meghozatala előtt óriási felelősség nehezedett rám. Őszintén szólva, hasonló dilemma előtt álltam, amikor felmerült bennem a Kereszténydemokrata Mozgalomba való átlépés gondolata. Egyrészt nemigen kedvelem az efféle „mezcserét“, másrészt pedig a PDU szénája sem áll mostanában valami fényesen. Ilyenkor kétszeresen nehéz elpártolni olyasvalamitől, amihez nagyon szoros szálak fűzik az embert... Az érem másik oldalát tekintve viszont tudatosítanom kellett, hogy vége a rendszerváltást követő romanticiz- musnak; hogy elérkezett a politikai pártok pluralizmusára épülő parlamenti demokrácia hétköznapjainak időszaka. Ilyen megítélésből a KDM áll legközelebb az egyéni meggyőződésemhez.- Tény és való, hiszen a vak is látja, hogy a ’89-es forradalmat követő szabad választások győztes mozgalmának népszerűsége jóformán a nullpontra zuhant. Az akkori VPN, azaz a Polgári Demokrata Unió talán eleve tudatában volt annak, hogy az emberek kiábrándulhatnak belőle?- Nézze, én még ellenzéki gyanánt megtanultam, hogy az embernek nemegyszer kockáztatnia kell. Ez történt a VPN-nel is. Ez a mozgalom szembeszegült a kizárólagosságon alapuló nyelvtörvénnyel, a Szlovákia szuverenitását és az önálló szlovák államot szorgalmazókkal, ujjat húzott Meciarral, vállalta a közös' állam megőrzésének gondolatát. Törekvéseiben csupán a szlovákiai magyar mozgalmak, illetve az akkoriban még egységes Kereszténydemokrata Mozgalom támogatták. Az ilyen kiállásnak pedig szükségszerűen ára van ott, ahol a nemzeti erők a kommunisták utódpártjával szövetkeznek, s ahol évtizedeken át beszélni is alig szabadott a parlamentáris demokrácia európai hagyományairól. Nem mellékes az sem, hogy a forradalmat követő, szabadon választott parlament összetétele is olyan volt, amilyen. Mindezt így kell tényként tudomásul venni.- Házelnökként - mind a keresztényi jóindulatot, mind a feszültségoldó élcelődést mellőzendő — nem kellett volna olykor erélyesebbnek lennie?- Talán igen, bár ez nehezen lett volna összhangba hozható azzal a szándékommal, hogy én nem a pártok fölött, hanem velük együtt akartam politizálni. Ennek ellenére vannak dolgok, amelyek mindmáig szinte megmagyarázhatatlanok számomra. Például az, hogy miként lett Vladimír Meciarból belügyminiszter. Számomra ez egyszerűen rejtély, pedig a legelső naptól ott voltam a forradalmi események központjában. Utólag valahogy senki sem akarja bevallani, hogy 1989 decemberében ki javasolta őt erre a posztra?! Őszintén szólva, hetekig jómagam sem figyeltem föl rá. Egészen addig, amíg a pozsonyi tömeggyűlések egyikén Meciar ki nem jelentette, hogy az üres börtöncellák bármikor megtölthetők. A fenyegetődzés hallatán én akkor otthagytam a szóban forgó tömeggyűlést. Másodszor akkor figyeltem föl Meciarra, amikor szemrebbenés nélkül azzal ámított néhány kíváncsi újságírót, hogy információkat szolgáltathat arról, miként fogják lecsukni a bukott rendszer prominens képviselőit. A választások után, 1990 júniusában, négy jelölt volt a szlovák kormányfő posztjára: Kosta, Kusy, Meciar és Stracár. Végül Vladimír Meciar lett a miniszterelnök, és alig pár héttel később kezdődtek a huzavonák: egyszer a titkosszolgálati adatlapokkal, másszor Ján Camogursky, még kés, a miniszterek még bíztak benne, mert szinte kivétel nélkül kiálltak mellette. Kivéve András belügyminisztert, aki lemondott. Vladimír Meciar erre újra felbukkant és visz- szatért a hivatalába. Ez az örökös vitatkozgatás, a húzd meg, ereszd meg állapot 1991 márciusáig tartott, amikorra végleg megbénult a szlovák kormány munkája; a következő hónapban pedig felmentettük őt a tisztségéből, hiszen miféle demokrácia az, amely egyetlen ember akaratára épül.-Azóta egy kerek esztendő telt el, bőven elegendő idő a higgadt latolgatáshoz. Elnök úr, vajon miként jellemezné ma Vladimír Meciar személyét?- Ezt már sokan és sokféleképpen megtették előttem. Szerintem elsősorban hatalomra, már-már korlátlan uralomra vágyik; másodsorban pedig valóban egy szuggesztív egyéniség. Annak ellenére képes befolyása alá vonni az embereket, hogy gyakorta teljesen ellentmondó kijelentései vannak. Érdekes, hogy szinte mindenkivel konfliktusba sodródik, aki hosszabb-rövidebb ideig a környezetéhez tartozik.- Hány névvel zsonglőrködhet a hajdani titkosrendőrség, az StB ügynöklistáiról?- Isten tudja, nincsenek pontos adataim. Tény viszont, hogy nekem annak idején megmutatott két lajstromot. Az egyik a kultúra, a másik az egyház általa ügynöknek mondott embereire vonatkozott. Sok még ekörül a tisztázatlan kérdés; bár legalább ennyire igaz az is, hogy ezekhez a lajstromokhoz csakis a titkos- rendőrség eredeti iratkötegeiből juthatott hozzá. Mint ahogy az is igaz, hogy a Borodovcák, Svéchota vagy Stem urak személyében a szlovák belügyminisztérium kulcsfontosságú állásaiba az ügynöklistákon szereplő embereket ültette.- Meciar úr az ominózus nyelvtörvény elfogadásának idején is meglehetősen kétarcú magatartást tanúsított. A kormánykoalíció törvényjavaslatának megszavazása után, a televízióban szinte nevetség tárgyává tette az érveivel szánalmasan lebőEurópa szívében él egy ötmilliós nemzet, amelynek eleddig nem adatott meg, hogy becsületes körülmények között megélje a saját államát, a saját államiságát. Az ilyesmi joggal okozhat keserűséget a huszadik század végén. Elvégre az Isten áldd meg hallatán a magyar ember is elérzéke- nyül, s ezen nem ütközik meg senki. Ha viszont a szlovák államiság kérdését hozza szóba valaki, akkor ezt a gondolatot gyakran eleve a fasizmussal párosítják! Erről pedig szó sincs; ez óriási tévedés. Ami 1990 tavasza óta nálunk lejátszódik, az nem egyéb, mint a szlovákság egyenjogúsításának természetes folyamata. Badarság megütközni ezen. A lényeges az, hogy ez a folyamat alkotmányos, demokratikus legyen; hogy ne akadjon ebben az országban olyan állampolgár, aki ezáltal veszélyeztetve érzi magát. Ijdert aligha igazolható, hogy például Fedor Gál hónapok óta nem mehet végig gyalogszerrel Pozsony utcáin; hogy az ő édesanyja - egy nyolcvanéves zsidóasszony - örökös molesztálások- nak van kitéve. Ha ilyesmi előfordulhat Szlovákiában, akkor én nem hallgathatok, hiszen ennek semmi köze a demokráciához. Mint ahogy az sem működőképes demokrácia, ha az ország bármely nemzeti kisebbsége veszélyeztetve, a jogaiban sértve érzi magát. De látni kell azt is, hogy a szlovákság méltán szeretne az európai nemzetek sorába tartozni. Az vesse rám az első követ, aki ebben kivetnivalót talál. Legföljebb abban akadhat némi bökkenő, hogy e folyamat „meggyorsítását“ a hajdani kommunisták és a karrieristák sajátították ki maguknak. Az európaiság térhódítása helyett, sajnos, így jut nálunk szóhoz a nacionalizmus, esetleg a szeparatizmus. Hiába vagyok szívvel-lélekkel szlovák, jómagam nem tudok például belenyugodni abba, hogy Stanislav Pánis hangos tömeggyűlést szervez Tiso pozsonyi sírjánál; vagy abba, hogy olyan papot szerződtet oda, akit már több tíz éve az egyház is eltiltott a lelkipásztori szolgálattól... A szlovák ember ugyanis ősidők óta csöndben, kegyelettel viselkedik a temetőlyettesi, az SZNT-alelnöki, illetve több miniszterhelyettesi poszt kellő nívón fejezi ki a szlovákiai magyarság magas szintű megbecsülését; részint pedig azért, mert a hazai magyar mozgalmaknak egymás között is sűrűn vannak vitáik, és ez aligha lenne jó hatással a kormányzati munkára. Ráadásul a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés - konstruktív ellenzékként - talán a legstabilabb erő a pozsonyi parlamentben. Ez nem bók, ez tény. Különben sem kellene hőkölnöm, mert a nyelvtörvény körüli huzavona óta a kevésbé toleráns szlovákok egy része amúgyis elfajzott árulónak néz, akinek egyetlen gondja, hogy a Nyitra környéki anyókáknak ne kelljen szlovákul beszélniük.-Elnök úr, kérem, ne vegye zokon, de önről azért egyebet is hallani. Például azt, hogy Dagmar Bure- sová megnyerő külseje, vagy Jan Kalvoda hajthatatlansága láttán egyszerűen becsebeit...- Igen, szoktak rólam ilyesmiket mondani. Én erre azt szoktam válaszolni: Európa az integráció útján halad; az ellenségkép és a barátságtalan gesztusok helyett az egyenrangú felebarátot kell keresni. Ennek ellenére nem titok, hogy például a magyar—szlovák, vagy a szlovák -cseh viszony mostanában nem valami szívélyes. Ha ezt alaposabban tudatosítom, akkor még egy-egy fohász is kicsúszik a számon.-És a eredmény?- Egyelőre felemás. A múltkor például belecsöppentem egy társaságba, ahol nagyban ment a politizálás. Én megjegyeztem: sok helyzetben a magyar képviselők szava döntött a parlamentben. Ám ha ők egyszer elpártolnak tőlünk, vagy megorrolnak valamiért, akkor őhe- lyettük legföljebb már csak a sasvári Szűz Mária segítheti ki a csávából a Szlovák Nemzeti Tanácsot. Szerencsére, erre a csodára még nem volt szükség... Sietek hozzáfűzni: eddig még nem!- Miklosko úr, köszönöm az interjút. „ Miklósi Peter 1992. V. 8. Prikler László felvételei
