Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-01 / 18. szám
Király Béla *Noteszlap a könyvkiadásról írjak? ne írjak? írjak: tépett líra-szirmok a próza nyári rétjén nézelődök csenddel bevontán sérti szemem a fény mely visszaverődik e tiszta lapról ezzel indulok — szellőt akupunkturáz egy bogáncs —: gyerekek még sose repültem dél van éppen elmúlt a kikelet közeleg a kinyugat keresztül-kasul kószálok a réten ami fájt az sasul csupasz a margarétem mindig ha írok törékeny felépítmény imbolygó alapról írjak? ne írjak? - tele a füzetlap a pirosló margó - tiltó sorompó jövendőm hangszerfalába hasítnak az emlÉKek írjak? ne írjak? kinek? ki vagyok? csak még egy mondat — fogalmak: kötőfékek - hová? kinek? hullnak egyre hullnak a szirmok szitakötőszavak libbennek tova utánuk kapok tüskék a légben jaj elaléltam jaj aleléltem — / - tétova holt munkák látvány szökken szemembe cseppekben szivárog a vérem a székek s plazma-mintás rajtuk annyit ültünk ültem s irultam-pirultam egy eszme kvarcfényében tépd szét e lapot és ne sajnáld ha elmarad a köTETEMRE HÍVÁS * Erdélyi költő A harc heves volt és huzamos; ezt valamennyi érzék tanúsította. A levegőben szinte érezni lehetett a csata ízét. Most már mindennek vége volt: csak a sebesülteket kellett még összeszedni, és a holtakat eltemetni - „nagytakarítást végezni“, ahogy az egyik temető osztag tréfamestere megállapította. Alapos „nagytakarítás“ várt elvégzésre. Ameddig a szem ellátott az erdőben, a lekopasztott fák között mindenütt emberek és lovak maradványai hevertek. Körülöttük hordágyvivők sürgölődtek, összeszedték és elszállították azt a néhányat, aki az életnek még valamilyen jelét mutatta. A sebesültek jobbára elpusztultak, mivel nélkülözniük kellett minden segítséget, amíg a segélynyújtás joga még vita tárgyát képezte. A hadseregnél az a szabály, hogy a sebesült várjon; legtöbbet azzal tehetik érte, ha megnyerik a csatát. Való igaz, hogy a győzelem határozottan előnyös lehet a segítségre szoruló katona számára, csak épp sokan vannak, akik könnyelműen kimúlnak, mielőtt még hasznát vehetnék. Az elesetteket tucatjával vagy húszasával gyűjtötték össze, és szépen egymás mellé fektették őket, amíg megásták az árkot, mely magába fogadja testüket. Azt a néhányat, akit a gyűjtőhelyektől messze találtak, ott helyben földelték el. A holttestek azonosításával nem sokat vesződtek, bár tekintve, hogy a temető osztagokat úgy állították össze, hogy ki-ki ott takarítson be, ahol az előbb kaszált, a győztes elesetteket többnyire megismerték, és nevüket feljegyezték. Az ellenség halottjainak be kellett érniük a megszámlálással. Ebben viszont volt bőven részük: sokat közülük többször is megszámláltak, és a végösszeg, amelyet később a győztes parancsnoka hivatalos jelentésében megadott, inkább a reménybeli, mint a valóságos eredményt rögzítette. Nem messze attól a helytől, ahol az egyik temető osztag „tábort vert“ a holtaknak, egy férfi állt fának támaszkodva az északiak tiszti egyenruhájában. Egész testtartása - nyaktól lefelé - pihenő fáradtságot fejezett ki; fejét mégis nyugtalanul forgatta jobbra-balra: elméje nyilván még most sem nyughatott. Talán nem tudta, merrefelé induljon el, de bizonyára nem óhajtott sokáig helyben maradni, hiszen a lenyugvó nap ferde sugarai immár vörösen szűrődtek át az erdő fái között, és az elcsigázott katonák lassan végére jártak aznapi tennivalóiknak. Aligha éjszakázik itt, egyedül a holtak köAMBROSE BIERCE zött. Egy-egy csata után tíz katona közül kilenc a hadsereg valamelyik egysége után kérdezősködik - mintha volna, aki felvilágosítást tud adni. Ez a tiszt is kétségkívül eltévedt. Ha már kissé kifújta magát, feltehetőleg csatlakozik majd az egyik visszatérő temető osztaghoz. Az osztagok sorra el is vonultak mellette, ő azonban nem tartott velük. Amint magára maradt nyomban az erdő felé vette útját, a vöröslő nyugat irányába, amelynek fénye mintha vérrel mázolta volna be arcát. Az a biztonság, amellyel most haladt, úgy mutatta, hogy ismerős terepen jár; visszanyerte tájékozódó képességét. Az út mentén mindenütt holtak hevertek magukra hagyatva. Olykor egy-egy elhaló nyögés hallatszott valamelyik halálra sebzett nyomorult torkából, akihez nem értek el a sebesültszállító osztagok, és aki keserves éjszakának nézett elébe a csillagos ég alatt, egyedül a gyötrő szomjúsággal, ám e fájdalomkiáltásokra senki sem hallgatott. Mit is tehetett volna a tiszt, aki nem volt sebész, és nem volt nála víz? Egy sekély vízmosás partján, egyszerű mélyedés volt az egész, több emberi test feküdt egymáshoz közel. A tiszt észrevette őket, és útjáról hirtelen letérve, feléjük sietett. Mindegyiket tüzetesen megvizsgálta, és végül megállt egyiküknél, aki kissé távolabb feküdt a többitől, egy alacsony facsoport mellett. Közelebb hajolt, hogy még jobban szemügyre vegye. Mintha megmozdult volna. Lehajolt, és arcára tette a kezét. Az felüvöltött. A tiszt, név szerint Downing Mad- well kapitány, egy massachusettsi gyalogezredben szolgált, bátor és értelmes katona, becsületes férfi volt. Az ezrednél szolgált két fivér - Caffal és Creede Halcrow. Caffal Halcrow őrmester volt Madwell kapitány századában, és a két férfit, az őrmestert és a kapitányt régi jó barátság fűzte egymáshoz. Amennyire a rangkülönbség és a kötelességek eltérő volta, valamint a katonai fegyelem lehetővé tette, rendszerint együtt voltak. Tulajdonképpen gyermekkoruk óta együtt nőttek fel. Ami pedig a szívünkhöz nőtt, nem egykönnyen választható el onnan. Caffal Halcrow-t sem ízlése, sem vér- mérséklete nem vonzotta a katonáskodáshoz, de nyomasztotta a gondolat, hogy elváljon barátjától, így hát fölcsapott abba a századba, ahol Madwell hadnagy volt. Azóta mindketten két-két rendfokozatot haladtak előre, de mivel a legmagasabb rangú altisztet is mély és széles szakadék választja el akár a legalacsonyabb rangú tiszttől, a régi kapcsolatot csak nehézségekkel és megváltozott formában lehetett fenntartani. Creede Halcrow, Caffal fivére, az ezred őrnagya volt - cinikus, mogorva ember, aki iránt Madwell kapitány régóta ösztönös antipátiával viA katonajellem, akár konzervatív, akár radikális, akár jobboldali, akár baloldali, mindig talál szervezetet, amelynek a lelkiismeretét alárendelheti. Tiszteli a hierarchiát, az egységet, a fegyelmet és mindenekelőtt a vezért. Igényel valamilyen ellenségképet, hogy a világ kerek legyen. Konrád György seltetett, melyet a körülmények csak tápláltak, és idővel kölcsönös, heves gyűlöletté erősítettek. Ha nem állt volna mindkettőjükhöz közel Caffal, e két hazafi mindegyike kétségkívül igyekezett volna megszabadítani honát a másik szolgálataitól. Ma reggel, az ütközet kezdetekor, az ezred előőrsöt képezett a főseregtől egy mérföldnyire elszakítva. Az erdőben megtámadták, és kis híján visszaszorították őket, de makacsul kitartottak. Mikor rövid szünet állt be a csatározásban, Halcrow őrnagy így szólt: - Kapitány, az ezredes azt a parancsot adta, hogy dobja át századát a vízmosás széléhez, és tartsa magát, amíg vissza nem hívják. Fölösleges hangsúlyoznom, milyen veszélyekkel jár ez a hadmozdulat, de ha óhajtja, véleményem szerint, átadhatja a parancsnokságot a főhadnagyának. Én ugyan nem kaptam felhatalmazást, hogy jóváhagyjak egy ilyen cserét; csupán privátim ajánlom, nem hivatalos jelleggel. A halálos sértésre Madwell kapitány hűvösen válaszolt:- Uram, meghívom önt, hogy kísérjen el minket. E hadmozdulat során egy lovas tiszt elég feltűnő célpontot kínálna, és régóta vallott meggyőződésem, hogy üdvös volna, ha ön távozna az élők sorából. A szellemes riposzt már 1862-ben dívott katonai körökben. Fél órával később Madwell kapitány századát kiverték a vízmosás menti állásból, ahol embereinek harmada odaveszett. Az elesettek között volt Halcrow őrmester is. Az ezred nem sokkal ezután kénytelen volt visszavonulni a fősereg vonaláig, és a csata befejeztekor már mérföldekre járt innen. A kapitány most ott állt alárendeltje és barátja mellett. Halcrow őrmester halálos sebet kapott. Ruhája zilált, mintha erőszakkal tépték volna föl hasán, amely így csupaszon maradt. Kabátgombjai leszakadtak, és ott voltak mellette a földön, ahol egyéb ruhadarabjainak foszlányai is szerteszét hevertek. Bőröve szétnyílt, és nyilván fektében ráncigálták ki alóla. Nagy vértócsát nem lehetett látni. Az egyetlen látható sérülés egy széles, fodros szélű nyílás volt a hason. Sár és száraz avar ragadt bele. A sebszájon egy kis bélhurok türem- lett ki. Madwell kapitány egész katonai pályája során sohasem látott még ilyen sebesülést. Sejtelme sem volt, hogyan keletkezhetett, és a körülményekre — a furcsán feltépett ruhára, a szétnyílt övre, az összesározott fehér bőrre - sem lelt magyarázatot. Letérdelt, és közelebbről is szemügyre vette a sebesültet. Mikor fölállt, szétnézett a szélrózsa minden irányába, mintha ellenséget keresne. Ötven yarddal odébb, egy ritkás erdővel borított szelíd dombhajlaton, több sötét tömeget pillantott meg, melyek az elesett katonák körül mozgolódtak - egy sertéskondát. Az egyik disznó háttal állt neki, két lapockája meredeken magasba emelkedett. Mellső lábaival egy emberi testen állt, feje nem látszott, mert le volt hajtva. Gerincének sörtés íve feketén rajzolódott a vörös égboltra. Madwell kapitány elfordította tekintetét, és ismét arra a nyomorult húsdarabra szegezte, amely egykor a barátja volt. Az ember, aki ezt a förtelmes csonkítást elszenvedte, még élt. Egy- egy tagja olykor megmozdult; minden lélegzéskor nyögött. Üres szemekkel nézett barátja arcába, és ha hozzáértek, felüvöltött. Iszonyú haláltusájában felkaparta maga körül a földet, ökölbe szorított kezei faleveleket, ágacskákat és földet markoltak. A tagolt beszéd meghaladta erejét; lehetetlen volt megállapítani, képes-e még fájdalmán kívül valamit felfogni. Arckifejezése maga az es- deklés, szeme tele volt könyörgéssel. Vajon miért? Ezt a pillantást nem lehetett félreérteni ; a kapitány nagyon is sokszor látta ezt a kifejezést olyanoknak a szemében, akiknek ajka még el tudta rebegni a halálkérést. Ez a fet- rengő emberroncs, a gyötrelmes kínnak ez a megtestesült példája, embernek és állatnak ez a szomorú martaléka, ez az alázatos, csöppet M entek, m sok, fér, sen a bécsi orszáj hosszú csapat e^ pa érett és idősí nagyobbacsl^le; anyókáig; fiatall) vonult a sorok! közt elvitték mé; dó férfit mindet; fiú- meg leánygj indulás előtt elv,! nőttektől, az kii' Ezeket a me hajnalban szedte utca meg a Vise gos házaiból, a! tetve szorultak, lakásban. Esőbe zott már mind a tű, úgy szúró sűrű őszi eső szonba. Az asszony, lett csupa sárcaf; juk is, köpenyű vagy fejkendőji dott. Mert ezek, mamák, nem ak iktől elszakadni karszalagos kát két oldalt a csaj ladnak, azok té keket az asszon meg a karabély és rugdalták a v ra vijjogó rn^et nál vagy a haji ták őket a moc: pu alá, mert a magukat, semn akarták azt az i Evvel a vét evvel a Tesszá a második $sap; bán, egy pápas egy másik asszc a Tessza karját nyábban elb; Egyik bokája fe van szakítva; I szakadt két goi sem hősi Promél datlan fohászko, mindenkihez, az világegyetemhez ért. A földet, a: embereket, mini ben vagy tudati: tóttá, hívta, ostri szenvedés néma De hát miért? dunk a legalábbs is, bár az kérni sí saját fajtánk e meg: az áldott : nyörület legvég: gy elemdöfésért. Madwell szólította. Mai a nevet, mindhií törő megindults; Könnyei pataké a másik ólomsz mályosították 1 mást, csak egy tárgyat, de a nyi tek, és egyre te az éles üvöltés. 1 eltakarta kezév néhány lépést, t revették, fölkap fájukat, egy pí méregették, a bosszús röfögés: dőbe. Egy ló, lábát elvitte a? fölemelte fejét lomra méltón kapitány odalé| pisztolyát, és a szegény párá sen végignézte 1 rakozásával el hosszan tartó \ elcsendesült. I szájizmai, melj szabadon hagy: gyorra húzták a tak; az éles, hí fiira mélységes költözött. Nyugat felól vei borított néj nem kialudt a 1< A fák törzsén : változott; ám SZABÓ OTTÓ: „EGY ADY-VERS “ (TUSRAJZ)
