Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-01 / 18. szám
A Kassa és Szepsi közötti Koma- róc községben egyfajta új „évszak“ fecskéje a nyugdíjas Buzsicky Tibor családja. Pontosabban a már szinte családos ifjabb Buzsickyk közös vá- lalkozása. A 38 esztendős István és a 35 éves Péter ugyanis röviddel a rendszerváltás után elhatározták: megpróbálják visszaszerezni az anyai ági nagyszülők közel harminc hektárját, és a szüleik, valamint a szintén családos húguk közreműködésével családi vállalkozásba kezdenek. Attól kezdve a Kanyapta menti kisközség egyik, már évek óta csendes, sorvadásra ítélt portáján visz- szatérőben az élet.- Ha apám, Isten nyugosztalja szegényt, ma látná, mi megy itt végbe, biztosan örülne - mondta a hatvankettedik életévét taposó Buzsicky Tiborné. - Annak idején nehezen vált meg a földjétől, állataitól. Egy ideig azt hajtogatta, tegyenek vele bármit, de a kétkezi munkájával szerzett vagyonát nem adja a közösbe. Amíg csak lehetett, nem is adta, 1957 szeptemberében nagy bánatára mégis elvették tőle... Mindene volt a földművelés, mégsem a szövetkezetben kötött ki, hanem néhány évig a meliorációs üzemben dolgozott. Aztán megbetegedett, nyugdíjba vonult, kapott 314 korona nyugdíjat... Talán abba betegedett bele, hogy elvettek tőlünk mindent, még a géptől az éppen kicsépelt összes gabonát is... • Gondolt valaha arra, hogy egyszer majd visszakapják az ősök földjét?- A remény teljesen nem halt ki... Hogy mennyire befolyásolta a Buzsicky család életének további alakulását a szövetkezetesítés, ma már nehéz lenne egyértelműen meghatározni. Az sem kizárt, hogy a két fiú az elődöket ért sérelmek miatt fordított hátat az őstermelésnek, s tanult autószerelőnek. • Mostanáig nem a mezőgazdaságban dolgoztatok, nem is helyben, hanem Szepsiben laktok. Nem féltetek így belevágni a magángazdálkodásba? - kérdeztem régi ismerősömtől, Istvántól, miközben invitálására a kapuból az alakuló kis gazdasági telep felé lépkedtünk. BUZSICKY ISTVÁN- Nem féltünk-e? Nézd, az az igazság, hogy a szülők tanácsára is számítunk. Sőt, anyám még segíteni is tud ebben-abban. Kár, hogy apánk egészségi állapota megromlott, különben ő is számításba jönne. Ugyanakkor abban is bízunk, hogy kezdetben a helyi mezőgazdasági szakemberekhez fordulunk tanácsért. Nos, ami a lakhelyünket illeti: évekkel ezelőtt azért költöztünk el Komarócból, mert akkor csak a mezőgazdasági dolgozóknak engedélyezték itt az építkezést. Most naponta onnan járunk haza - ingázunk. Nem nagy a távolság. Igaz, hogy nem vagyunk mezőgazdasági szakemberek, autószerelőnek tanultunk, majd évekig hivatásos tűzoltók voltunk. A nyarakat azonban jobbára az aratógépen, illetve a gabonakomBUZSICKY TIBORNÉ bájn nyergében töltöttük a helyi szövetkezetben. Valami mégis ragadt ránk ebből a szakmából is. A kis háztáji gazdaságban is tanultunk ezt-azt szüléinktől. Sokkal nagyobb gond a gazdálkodáshoz szükséges géppark előteremtése, valamint a gazdasági épületek felépítése. Nem mondom, az öcsémmel a kiselejtezett gépeket is rendbeszedjük, hiszen Péter kitanult autóbádogos, én pedig a motorokhoz értek jobban. Ám pusztán régi berendezésekkel nem lehet elkezdeni a gazdálkodást. A rendszerváltást követően vettünk két teherautót és fuvaroztunk. Persze, traktor, eke meg más is kellett, ezért félmillió korona kölcsönt vettünk fel. • Kaptatok állami szubvenciót is?- Igen. Jó dolog, csak nagyon hosszadalmas. Nem tudom, miért nem kaphatjuk meg azonnal a megígért anyagi támogatást, amikor a banknak felmutatjuk a számlát? Egyelőre ez hónapokig tart. Szerencse, hogy a helyi szövetkezet az annak idején elkobzott jószágokat, legalábbis darab szerint visszaadta, még a lovak árát is megfizette. • A szövetkezet másban is ilyen megértő?- Nem panaszkodhatunk. A múlt őszön például még igen hiányos volt a gépparkunk, a földünket a szövetkezet művelte meg. A parasztház hátsó udvarán új és használt gépek sorakoznak. A felújított istállóban négy tehén, borjú és fejőgép... A kert végében már ké---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------ír,-.-. ■ ■ =~T~^Sr----- ===== — .............■■■ / ------ ■■■ ■■ ■ ___ '' -.........• ~ . r.- ■ -1-. ■ s__________________________ _____________________________________________________ sz ül a kocsiszín, hozzávetőleg százezer koronás beruházással... Péterrel a traktor mellett találkoztam. Akkor érkezett meg, szálastakarmányt hozott a jószágnak. Panaszkodott, hogy sok a munka, de a kezdeti nehézség ellenére is lát fantáziát a vállalkozásban. A két testvér szavaiból kiérződött munkakedvük, a földbe, az ősi birtokba vetett hitük. Néhány hektáron gabonaféléket, pillangósokat akarnak termeszteni, hogy legyen elegendő abraktakarmány az állatoknak. Szeretnének zöldség-, valamint burgonyatermesztéssel is foglalkozni. Tervükben szerepel az állatállomány növelése, mert nagyon kell a szerves trágya. Megmutatták az új ekéjüket, amely az első szántásba „belerokkant.“- Lehet, az eke sem volt erős, de kétségtelen, hogy a talaj is ludas a dologban. A hatalmas, nehéz gépek, a sok műtrágya alaposan elbántak vele... • A faluban ti vagytok a magán- gazdálkodás első fecskéi. Hogyan reagálnak vállalkozásotokra a helyiek? István válaszolt:- Mondjon, ki mit akar, én úgy látom, előbb-utóbb többen Is leszünk. Ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a magángazdák szövetkezzenek. Gabonakombájnt például nem vesz majd mindenki külön- külön, hanem négyen-öten közösen fogjuk üzemeltetni. Ilyen szövetkezés elképzelhető a tejtermelésben és más területen is. Buzsicky Tiborné elégedetten figyelte fiai szavait.- Nehéz az újrakezdés, de remélem, idővel elégedettek leszünk, elégedettek lesztek. Mindhárom gyermekére és családjára gondolt. Örömmel újságolta, a stafétabotot lesz kinek átadni, hiszen már tíz unoka népesíti be a nagyszülők udvarát, s köztük öt a fiúunoka. Igaz, az unokák többnyire csak a hétvégeken tanyáznak itt, de ki tudja, mit hoz a jövő...? Gazdag József (A szerző felvételei) VASÁRNAPI ELMÉLKEDÉS A nagy felhajtással rendezett május elsejék hangzavarában hosszú éveken át szinte a feledés homályába merült egy szerény évfordulónk. A csehszlovákiai magyar olvasó negyvenhárom évvel ezelőtt kapta kézbe az Új Szó napilapként megjelenő első számát. Ennyi év után se tudok megilletődés nélkül gondolni erre a dátumra. A jogfosztás, a magyar nemzetiség felszámolására tett sorozatos próbálkozások után fejlécében a magyar dolgozók napilapja megjelöléssel magyar újság jelent meg! Az induláskor hetilapként megjelenő Új Szó már 1948 decemberében biztató reménysugárként törte át korábbi kilátásta- lanságunkat. Ám az érzelmi hatásokat félretéve - ma már sok mindent tisztábban látva - tárgyilagosan fontolóra vehetjük, vajon a magyar napilap mennyire váltotta be a megjelenésével kiváltott reményeket? Azóta is számtalanszor felteszem a kérdést: az Új Szó milyen mértékben tükrözte az itt élő magyarok valós életét és képvisel- te-e érdekeiket? Indulásakor érdekvédelemre a sajtó megszabott keretei között sem vállalkozott. Nem felejthetem el első találkozásomat Lő- rincz Gyulával, a lap első főszerkesztőjével 1949 nyarán. Büszkén újságolta, hogy az első szám százezres példányszámban elkelt, viszont ezt követően rohamosan csökkent iránta az érdeklődés. Szerinte is azért, mert az olvasók a laptól érdekvédelmet vártak, ami nem következett be. A főszerkesztő ezt mosolyogva állapította meg. A pártpolitikában már akkor bennfentes főnök mosolya azok hiszékenységének szólt, akik egyáltalán ilyesmit feltételeztek. Az Új Szó egyszerűen nem vállalhatta az érdekvédelmet. Csak ezzel a megkötöttséggel jelenhetett meg. S erre az élére kinevezett főszerkesztők gondosan ügyeltek. Kezdettől fogva szigorúan a párt szócsöve volt, egyirányú információkat tálalva, a visszajelzés különösebb igénye nélkül. A párt a magyar nemzetiség elismerésére akkor kényszerült, amikor a megsemmisítésére tett kísérletek, főképp a nemzetközi események alakulása következtében meghiúsultak. Akkor azután a párt szemfényvesztő pálfordulással a nemzetiségi problémák igazságos megoldása élharcosának szerepében próbált a kényszerből erényt kovácsolni. A nemzetiségi politika irányítását a párt szilárdan a kezében tartotta. Az Új Szóét is. És teljesen alárendelte osztálypolitikájának, ami nemzetiségi vonalon is felettébb célra- •vezetőnek bizonyult. A társadalmi rétegek szembeállításával a nemzetiségen belüli csoportok is szembekerültek egymással. Az ország vezető politikai ereje ugyan szárnyai alá vette a kollektív bűnösnek, lényegében a köztársaság ellenségének kikiáltott magyarságot, de szorításában a kisebbség nem igen juthatott szóhoz, sőt sokszor moccanni se tudott... A múltat, a sérelmeket hallgatásba burkolták, mintha mi sem történt volna. Ha néha mégis szólni kellett, mert azért mindent mégse lehetett elhallgatni, akkor épp a sérelmezettektől várták el a sérelmezők iránti megértést. A lapot így a magyar olvasó nem érezhette maradéktalanul a sajátjának. Mégis az övé volt. Nemcsak azért, mert anyanyelvén más tájékoztatást nem kapott, hisz akkor a tévé még csak születőben volt, és a Moszkvától megfélemlített magyar politikának hosszú éveken át még a tárgyilagos külső szemlélőként se volt számunkra mondanivalója. A lap az olvasóé volt azért is, mert a szerkesztőség (legalábbis egy része) nem érte be a neki kirótt rabszolgai szereppel. Gyakran szembekerült a főszerkesztővel és a pártközponttal is. így volt ez az 1956-os magyarországi események értékelését és az ún. személyi kultusz felszámolásának hazai gyakorlatát illetően is. De említhetném a helységnevek magyar használatát és a magyar iskolaügyet is. A szerkesztőségen belüli végtelen vitákról ugyan az olvasó nem tudhatott, de a lap hangviteléből feltétlenül erre is következtethetett. A hatvanas években a lenini nemzetiségi politika béklyói is lazultak. Addig elfojtott erők törtek a felszínre és a nagyobb társadalmi robbanások elkerülése végett a pártnak enyhítenie kellett a diktatúra szigorán. A nemzetiségi politikában is. Bátortalanul az Új Szó is hallatta hangját. Foglalkozni kezdett sajátos nemzetiségi problémáinkkal. A valóságban ekkor kezdett szilárdulni közvetlenebb kapcsolata az olvasókkal. Ezt mutatja a hatvanas évek emelkedő példányszáma. Azért a fékrendszer tovább működött. A magyar iskolák jövőjéről szóló szerkesztőségi cikk például a pártközpont sajtóosztályával teljes hat héten át tartó kemény vitát követően, akkor is csak alapos nyirbá- lás után jelenhetett meg. Jelenlegi viszonyaink közepette aligha tudja valaki is elképzelni, mit jelentett akkor ilyen vita, lényegében szembeszállás a hivatalos nézetekkel. Többnyire a főszerkesztő támogatása nélkül. A szerkesztőségen belül is megindult az erjedés. Sajnos, az 1968-as drámai események szerkesztőségünkben is a kibontakozás végét jelentették. A progresszív erők jelentős részét kiebrudálták, az ott maradiakat megfélemlítették és a társadalom többi szféráihoz hasonlóan megkezdődött a nor- malizálók két évtizedes uralma. Csak ennek az időszaknak a lezárása után válhatott az Új Szó - történetében először- maradéktalanul az itt élő magyarság lapjává. A szerkesztőség fennállása óta először maga szabhatott irányt munkájának. Pártcenzorok nélkül pályázat útján maga választhatta meg főszerkesztőjét. S végre más küldetése mellett vállalhatta olvasói oly rég várt érdekvédelmét is. A váltás se volt olyan könnyű, mint azt korábban hittük. Az egy párt ránk erőszakolt gyámságától szabadulni akarván még alig lélegezhettünk fel, amikor jelentkeztek az újonnan megalakult pártok. Nem is minden esetben lovagias eszközökkel próbálták birtokukba venni egyetlen magyar napilapunkat. A múlt tapasztalatai azonban a megváltozott körülmények ellenére is óvatosságra intettek. Nem akarunk egyetlen párt szolgálatába szegődni, mert küldetésünknek érezzük nemzetiségi kisebbségünk minden rétegének szolgálatát. A rendszerváltás után akadtak, akik a lap címének megváltoztatását szorgalmazták, ezzel is jelképezve a múlttal való szakítást. Az Ú> Szó indulása óta kisebbségünk életének krónikása, tartalmával, színvonalával, hibáival és erényeivel e kisebbség nem éppen könnyű sorsát jükrözi. Nem a címtől- a múlttól kellett megszabadulnunk. Hogy ez mennyiben sikerült, ítélkezzenek az elkövetkező nemzedékek. A lap addig is minden számával tovább írja napjaink és saját történetét. Zsilka László Egy évforduló ürügyén * 1992. V. 1. BUZSICKY PÉTER
