Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-01 / 18. szám
épen lejáratta a múlt ezt is, mint a legtöbb szimbólumot, jelképet, természetes viszonyrendszert: az ideológia piros vonatja elgázolta a májust is, az ifjúságot is. A májusból csinált szocialista rügyfakadást, gőzgép hajtotta virágesőt, az ifjúságból pionír-, úttörőfalkát, lelkes dalárdát, mely az egyedüli helyes hibbantás zsenialitását volt hivatott dicsőíteni reggeltől napestig. Lelkes volt a május s lelkes az ifjúság. Optimista örömódák ütemére rándult a mosoly, s a kommunista párt végtelen lojalitása megengedte az aranyesőnek, fűzfabarkának, hogy nyíljék. A bokor alján, a virágok közt éktelenkedő szemét csak idegen elemek műve lehetett, mert a mi lelkes ifjúságunk ilyet nem csinál. A mi szép, okos, nagyfejű ifjúságunk csak dalolt és dalolt, és dolgozott és tanult, ugyan mikor ért volna rá helyte- lenkedni. Mígnem vége lett a dalnak. Megszürkült a tavasz, megfáradt az ifjúság, s egyszeriben kiderült, hogy a legtöbb öregember ilyenkor távozik az árnyékvilágból, sőt, ebben a világban árnyékok -is imobolyognak, szemét is van, kukások is járják a várost, a részegek ölre mennek a csapszék előtt, kirabolják a falusi boltot, a munka nem öröm többé, nem magyarnóta, s a gyerekek nem a hazának születnek, hanem az anyáknak. Az élet olyan lett, amilyen. Lehulltak a cicomás leplek. Most aztán itt a nagy kérdés: mi legyen a májussal meg az ifjúsággal, ha már nem „lázas sereg“ többé, s csak úgy céltalanul illatozik? A májussal még csak meglennénk valahogyan, az aranyeső most is virít, a barka kipattant az idén is, csak úgy, a természet örömére, vagy Isten dicsőségére, kinek hogyan tetszik, a fű sem lett fakóbb, csak a nagy közös- ködésből igyekszik menekülni, végre fű akar lenni. De mi legyen az ifjúsággal? Merthogy arról kéne írnom, meg az optimizmusról, meg a jövőről, ami nem olyan sötét, mint amilyen. Inkább mondok egy történetet. Nem is történet, inkább kis szösszenet. Zsűriben ültünk, nagy komolyan és bölcsen, s hallgattuk az ifjú szavalókat, a „lázas sereget“, hogy megítélhessük őket, ki a szép, az okos, a nagy fejű. Egyszer csak az egyik gyerkőc, aki Gárdonyi-állatme- sét mondott, odaért a szövegben, hogy: „Gyere ki, hadd vágjunk széjjel, tüskekarddal, papírkéssel“. Mármint a libák a gazdasszonyt. Ekkor egy csöppség, úgy három-négy éves forma, felkiált az apja ölében: Miféle papírkéssel? Apuci ijedten tapasztja be a száját, meghökkent arcok fordulnak oda, s megy minden tovább, a vers, a műsor, a protokoll. A kérdés azonban belém akadt, mint vasmacska a vödörbe. Tényleg, miféle papírkéssel? Hogy jön a libákhoz a papírkés? S egyáltalán papírból való kés, vagy papírvágó kés? Előbbi is, utóbbi is vaskos képzavar, ha elképzelem, a libák kezében, szárnyában. Tettenérted az írót, kis barátom, mondanám, ha nem ülne három sorral arrébb. Talán az apja megmagyarázza, ha el nem felejti, s ha megérti a kérdés lényegét. Hát ennyit az ifjúságról, a képzavarról s a felnőttekről. Én nem féltem az ifjúságot, hiába riogatják a jövővel, a munka- nélküliség rémével, céltalanságával, fegyelemmel, soros ideológiákkal. Inkább magunktól féltem őket. Hogy a szájukra csapunk, hogy beléjük fojtjuk a kérdéseket, hogy túléljük egykori önmagunkat, hogy traktátumokkal terheljük őket, hogy kisajátítjuk az iskolát, a földet, a gyárat, a tudást, az igazságot, a szépséget, mint tettük évtizedeken keresztül. Hogy elhajított pártkönyvek halmain ülve, ellenállásról dalolva butítjuk őket, a mindent túlélő vaskalaposság buzgalmával váltunk elveket, keresünk újakat, miközben áporodott szél fúj a szemünkből feléjük, a kérdezők, a nyugtalanok, a friss elméjűek felé. Az ifjúság kérdése nem az ifjúságé, hanem a miénk: buta, begyöpösödött felnőtteké. Kövesdi Károly MINT VÍZ TÜKRÉN A FÉNY, MINT CSÓNAK MELLETT AZ EVEZŐ, ÚGY FUT AZ IDŐ (Méry Gábor felvétele)
