Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-04-24 / 17. szám

DÉNES GYÖRGY Valaki s Valami közelít, valami elköszön, tán a mondabéli földnyelő vízözön, valaki szólogat, valaki eltaszít, holt szívtől élőig vezet a lenge híd, görgeteg betemet, kihantol valaki, ciháinak zord idők veszett farkasai, verődöm szírieken, botorgok úttalan, gyűrött egek alatt kérdezgetem magam: ki vagyok, mi vagyok, hol zeng a virradat, a föld szennye, füstje pórusomba tapad, szédelgek, szédülök, hányódom végeken, nem tudom, ki vagyok s mi történik velem. Nem igaz, hogy a tehetségek csupa remekmű­vet akarnak alkotni: egyszerűen csak alkotni akarnak. A zsákutca mélységét csak azután látni tisz­tán, amikor már visszafordultunk. Politikai mozgalmak gyakran elkövetik azt a hibát, hogy már az eszmékért elvárják az elismerést, pedig az abszolutóriumot csak az eredmények alapján adhatja meg a társa­dalom. A zöld kitartóan világít Tivadarék ablakában. A ti lakásotok ebédlő ablakában az ugráló halványkék fény a téVé vibrálását jelzi. Jól látni ezeket az ablakokat innen a kocsmá­ból. A feleséged tehát fönn van. Eleonóra vár téged. Nem számít, hadd váljon. Majd azt mondod, a ké­sőbbi autóbusszal jöttél. Addig van még egy órád. Tivadar azonban már nem sokáig bírja, teljesen elázott. Elmerevedve ül a kocsmaasztalnál; szélesen elterpeszkedik a széken, heréi lelógnak a szék szélén. Ha még sokáig zöldön áll a fény, viheted a válladon haza. Ahogy el­nézed Tivadart, a testsúlya kétszer akkora, mint a tiéd. Nem lesz vele könnyű dolgod. életüket. Voltak mézeshetek is: az már bizony odébb van. Arra is em­lékszel. Tivadar jóval fiatalabb volt, de már akkor is folyton berúgott. Egy ilyen „italos“ napon jelent meg a szerető: egy köpcös férfi formájá­ban. Ott kerékpározott a lakótelep közepén. Szürke kis ember, igazi lakótelepi, senki sem figyelt föl rá. Aztán megállt a villanyháznál, ke­rékpárját a falnak támasztotta, és figyelt. Az tűnt fel, hogy mindig ugyanazt az ablakot leste. Te, mint hű lakóte­lepi krónikás, mindezt följegyezted. Aztán három nap múlva megint megjelent. MÉSZÁROS KÁROLY motyog. Senk érdekel... Sei ted? Egy naf lakótelepi segj Téged viszo el a gondolatr, élet ellen. Az a bizsergést. t\ szonyt. Megfi Ötvenévesnek köpcösnek. Úf Tivadar nen Nem baj. Húzol egyet Jó volna elk tős megcsalat mindegy. Horl kan, s föllöki í A kocsmára - Hagyja, - mondod. — Ne aludj, Tivi! - szól át a másik asztaltól egy lakótelepi férfi. - Ne aludj, igyál! Nem vagy te már ember. Valami motyogásféle volt a vá­lasz.- Hagyja itet békin! Nem látja, hogy már teljesen berúgott? A kocsmáros mondta ezt. Dühös volt. Az emberek vedelnek, berúg­nak és tönkreteszik a berendezést. Aztán csak neki van belőle baja. Még nem mehetünk, drága kocs­máros úr, te kövér hájpacni, nincs piros jelzésünk! Nincs, érted? Értik? Senki sem érti. Tivadar sem. Vigyorogsz. Tivadar, ide figyelj! Most csalnak meg, és te nem is tudod. Felszarvaznak, érted? Kefélik a feleségedet, te meg itt bóbiskolsz, lógatod a heréidet... Nem vagy te már ember! Röhögsz. Igazi, lakótelepi röhö­géssel. Élvezed, hogy a teremben senki sem tudja a nagy titkot, csak te. Évek hosszú sora telt el, amíg rájöttél a fények játékára. Mennyi órát kellett eltöltened az ablakban, hogy kilesd: mit jelent a piros, zöld, kék, sárga fény! Mind-mind külön jelentőséggel bír, s csak te tudod, mit jelentenek. Te, a lakótelepi mindentudó. Az órádra pillantasz. Még van némi idő a záróráig. Addigra csak végeznek. Nem a mézesheteiket élik, hanem közönséges lakótelepi (Lakótelepi történet) Hetek teltek el, amíg felfigyeltél a kis köpcös emberre, meg a zöld fényre. Ha a hatodikon kigyulladt a zöld fény, a férfi óvatos léptekkel elindult a lépcsőház felé. Nyolc és éjfél között zajlottak a pásztorórák. Néha azt is megfigyelted, mikor ke­rekezik el. Általában másfél, két órát töltöttek együtt. Hosszabb ideig sohasem maradt. Az órádra pillantasz! Még tíz per­cig várhatsz. Újabb körre nincs pénzed.- Ezt megisszuk, aztán megyünk- mondod a kocsmárosnak. A kocsmáros örül, hogy nem kell neki kidobnia ezt a nagy testű em­bert. Néhányszor megtette. Tivadarnak ugyan van pénze- morfondírozol -, tele van a buk­szája, de abból nem fizethetsz. Hogy nyúlsz be a zsebébe? Még azt hin­nék, meglopod. Nem, nem kockáz­tathatod. Inkább a magad pénzéből. Az asszonyt kívánod látni, meg ezt az egész izgalmas helyzetet fel­deríteni. Milyen az asszony fél tíz körül, akitől most távozott a szerető­je? A férjét meg te hozod haza részegen? Erről még nem jegyeztél fel semmit. Új. Hiányérzeted van. Tivadarra nézel. Most hergelik a feleségét, s ő, oda se neki. Itt betegeskedik, folyik a nyála, valamit- De milyer A kocsmáro hogy berúgatji meg utálja ők egészet? Ebben a a zöld fény. 2.- Tivadar, n asszony - mo Mintha a mái gúnyosan vigy valamit?- Várja á — mondja a I- Nem váija e kerül haza, és i embert? Mindegy. M Megfogod a-Tivadar, n rünk haza... Feltápászko han. A keme a súlya alatt. Felsegíted, kibotorkáltok csattanással cs göttetek. A kocsmára a kezét. Lég: Nem neki kell embert. Bár, radt itt belőli folyton berúg A város védőszentjének, Szent Katalinnak az ünnepe volt. A községházán, ahol a polgármester, De Gracia ünnepi ebédet adott, a hat fogadott rendőr közül hárman a szé­keket igazgatták, letörölték a hosszú asztalt, amelynek újonnan kicsiszolt sarokpántjai tükörfényesen csillog­tak. De Gracia, aki jól ismerte a saját embereit, a másik hármat elküldte, hogy széthordják a sajátkezűleg megírt meghívókat a város előke­lőinek. De Gracia szívesen káromkodott: kiabált, amikor észrevette, hogy az egyetlen írógépnek, amely a köz­ségházán volt, elszakadt a szalagja. De most, hogy a hivatalban szösz- mötölt, és meghallotta a különböző irányokból érkező rendőrei lépteit, elengedte magát. Végtére is az író­gép nem szavazhat. De Gracia olyan hevesen legyezte magát az asztalfiókból előkotort többéves újságokkal, amelyeket most nézett át először, hogy az iz- zadságcseppek gyöngyöző harmat- cseppekként folytak le az arcáról. Évtizedes-tapasztalatai alapján tud­ta, hogy mind a huszonöt személy, akinek meghívót küldött, a nejével együtt jön el. „ötven vendégünk lesz“ - s eszébe jutott, hogy mit is parancsolt egy hete Mang Naning- nak, a mészárosnak. „Olyan disznót süss, amely elég lesz száz személy­nek.“. Cuppogott az ajkával, mélyet lélegzett, és jól meghúzta a nadrág- szíjat a derekán. Nem messze a községházától, Mang Naning a kaimit alatt is kény­telen volt feltenni a szalmakalapot. A napsugarak mélyen áthatoltak a szantálfa koronáján, és a fa törzsé­ről visszaverődő fény Mang Naning arcába vágott. Megfordította a disz­nót a parazsak fölött, és az járt a fejében, hogy vajon a polgármester miért rendel mindig disznót száz személyre, holott a meghívott ven­dégek névsora sohasem változik. Minden évben ugyanazok jöttek el. A kezdetekkor Mang Naning ag­gódott, mert sehol a környéken nem talált olyan disznót, amely elég lett volna száz személynek. így aztán olyan disznót tálalt fel, amely ugyan csak ötven személynek volt elég, de a polgármester erről mit sem tudott, és így nem is tette szóvá. Ezután a polgármester parancsa ellenére is csak ötven személyre való disznót rendelt. Az éles fájdalom, amely Mang Naning nyakszirtjén végigfutott, megszakította a gondolatait, és hirte­len az az érzése támadt, hogy meg­hal. Egy életunt, hatvanas éveiben járó vénember - két kezével hátra nyúlt, masszírozni kezdte a nyak- szirtjét, s ahogy a zsíros és piszoktól feketéllő ujjai a húsába vájtak, szinte felordított. Mintha eleven tűzpámá- ba lépett volna. Amikor ismét magá­hoz tért, öntött magának egy pohár disznóepével színezett bort, ami in­kább hasonlított reggeli húgyra, mintsem borra. Az alkohol melege átjárta a testét, a csontjait és a fájdal­ma lassan elmúlt. Elmormolt egy imát, és jólesően gondolt azokra az időkre, amikor még élt a felesége, és esténként a hátát masszírozta petró­leummal, sóval és összetört gyöm­bérlevéllel. A kesernyés íz a szájá­ban eszébe juttatta Ősit, az átkozott, részeges fiát, aki alighanem most is iszik valahol a piac egyik eldugott zugában. A nap rávetítette a kaimit árnyékát a homokos földre. Ez idő tájt már Osí lehellete bűzlik a gintől, de ki tudja, vajon nem bújt-e már elő, hogy újabb alkalmat keressen valakibe belekötni. A kisgyerekek, akik ránéztek a piacon, ijedten búj­tak az anyjuk szoknyája mögé. A férfiak bosszúsan csóválták a fejü­ket, és megpróbálták messzire elke­rülni. Tudták, hogy Osí soha nem színezi az italt epével. A tehetetlen­ség érzésétől dühödten, Mang Na­ERNESTO BITÓNK) a polgármester a malac agyvelejét leönti ecettel, és hagymával megeszi. A hangsaiból hallatszó pattogó hang elárulta, hogy Sianang főz. Sia- nangnak apró arca volt, de szilárd és csaknem derékszögű homloka. Arc­csontja magas volt, és sűrű, szinte férfias a szemöldöke. Hosszú, vaskos karjai voltak, de már gyakran szüne­tet kellett tartania, mert hamar elfá­radt. Szegény pára - gondolta Mang Naning, és az ajkába harapott -, voltak, mint amilyeneket Mang Na­ning szokott sütni Szent Katalin ün­nepére. Sianing kitörölte a rizses bográcsot hamuval és oplaslevelekkel, és vár­ta, hogy a párolt hal az alumínium­edényben felforrjon. Az edény hirte­len megrepedt. A folyadék heves sistergéssel kifolyt a tűzre. A füst gyorsan a magasba emelkedett, és mielőtt szétoszlott volna, a kaimit fölött keringett, mint a támadni ké­szülő kobra. Amíg a szén újra lángra nem kapott, Sianang le nem vette ning nyelt egyet, és tudta, hogy még sokáig fog szenvedni. A dagály forróságot hozott magá­val. A tengervíz szaga az aranyszínű levelek alatt terjengett. Mang Na­ning az ujjával megkopogtatta a ma­lac hasát, és a visszaverődő, odvas hang jelezte, hogy a pecsenye egy óra múlva elkészül. Elővette az ece­tes üveget, és gondosan meglocsolta a malac egész testét, hogy mindenütt barna legyen és ropogós. A fokhagy­maszeletek rátapadtak a malac testé­re. Néhány szeletet lehámozott róla, és megkóstolta. Jól megrágta őket, és hunyorgott, mert az ecetes fok­hagyma csípte a szájpadlását. A ma­lac alatt egyenletesen szétterítette a szenet, csak a feje fölött rakta egy kicsit magasabbra. Zsíros tenyerével megtörölte a homlokát, és az jutott eszébe, hogy talán másképp is lehet­ne élni. A vendégek távozása után a bansalban kell főznie, mert egyszer az esőben odabent a bambuszpadlón felejtette az égő parazsat, amellyel meggyújtotta a cigarettáját. A lán­gok ugyan csak a sűrű cogonfűből készült fal egy részét semmisítették meg, de már így sem volt biztonsá­gos odabenn főzni, főleg délután, amikor a tenger felől érkező erős széllökések felhergelték a lángokat. „Amíg meg nem döglesz, Osí - Mang Naning dühösen nézett maga elé, - egy ujjal sem nyúlok ehhez a falhoz“. Azon az estén Osí haza­jött, és bebújt Sianang moszkitóháló- ja alá, hogy lecsendesítse részeges vágyait; bedőlt a sarokba, és azonnal elaludt. Aludt, és nem is szuszogott; Sianang beletemetkezett a bűzlő párnába, és vakon nézett a sötétség­be. Megjelent előtte Mang Naning és a polgármester, mint két ropogósra sült kövér disznó. Pontosan olyanok a szemét a halról, és a felszeletelt paradicsom-darabkákról. Az állapo­tos asszonyok ernyedt taglejtésével megtörölte a szemét, és feltekintett az égre, mintha onnan várna felele­tet. Hirtelen megrázkódott. „Ez biz­tos valamit jelent“ - mormolta, és nagy, hideg izzadságcseppek csorog­tak le, végig a nyakán. A bogrács kiesett a kezéből. Mang Naning nem figyelt oda a hangsaiból jövő hangokra. Tudta, hogy a terhes asszonynak időnként kiesik valami a kezéből. A vizenyő gyakran gyengíti a terhes asszonyok térdét, és megbénítja a kezüket. Mang Naning megerősítette a mala­cot a gödör fölött, amelynek a hája csöpögött a hasa és a szíve alatt. Két szardíniás dobozt vett elő, amelyek­re ő maga erősített füleket, lehajolt, és a csepegő háj alá tartotta a dobo­zokat. Á forró tűz közelében igen erőteljesen n; kiszáradt a tói záadja a rizshe a bagoong m goong, ahogy ményíti a csőn izmokat. Osí gyerek volt, d< a vágyai me( arról álmodoz saját malaca n „Én leszek gármestere, és De Gráciát“ - amikor az n< zsíros rizst, ba mot zabáivá, a helyébe.“ „Mit bolon Mang Naning, gármester, me alatt születeti fog élni.“ „Senki“ - soha nem éré bizsergető mi fröcsköl a ten; más kés beha sem fog tűié a mocskos vá: otthagyta az é Természete tett volna éln szerencsétlen az elődök életi ba. Mang Nan ző lehetősége tudta, hogy a ' alternatívája s után vágyako semmit a sajá nem volt mit, tóttá a szardíi pegett bele a amelyek nem sisteregve hull FERENCI GYÖRGY: AGYRÉM (Méry Gábor fotoreprodukciója) MÉSZÁROS LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents