Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-24 / 17. szám
József Attila a vén ű«na *ar«ú gö"’ö^°nyörű ^vasz, tavasz van! Hallod^SXV°«** OTtóe/ s^Aa/ a tavaszié,°8y karikázik Őzikém, mondán- P t suh™ás. ^^¡szf^Sem^voh 7'" n**anf a? é#; Pa"an'*d fa- a szíved ¿¡ö' S°Se té,! s ™ tódöntóö/ szín Li f bekkel - — kl a tavaszi szél' wmm MÉRY GÁBOR FELVÉTELE El kellene kapni a tavasz virágmintás zöld ingét. Ne rohanjon annyira évszaka az ifjúságnak, mert akkor hamar itt a nyár, és mindjárt ősz lesz, és tél, és elmúlt egy év, és alig éltünk. De vajon a tavasz rohan-e el mellettünk, nem fordítva történik-e éppen? Nem mi bolondultunk-e még, akarva- akaratlanul, már régebben, „köszönhetőn“ ennek-annak? Bizony, bizony. Évezredes ritmus, rend borult itt fel röpke néhány évtized alatt. Belső óránk mutatói azóta is össze-vissza forognak, és ha jeleznek is időt, mindig mást, mint amelyet éppen élünk, vagy élnünk kellene. Meg ahogy. A madarak időérzéke egyelőre még pontosan működik, ornitológusok mondják róluk, szinte minden esztendőben ugyanazon a napon rakják le tojásaikat, igazodva a hernyók kelésének dátumához. Persze, az ember is akkor teszi a magot a földbe, amikor a vetésnek van ideje. De mi van a vetésen túl? Tudatunkban, lelkűnkben, környezetünkben? Rohanás, robbanások sorozata, láthatatlan kis gyilkolások és öngyilkosságok. Az a k... pénz! És szavak, szavak, szavak. Azok is milyenek?! És hogy elvágtatnak egymás mellett, mint rideg vonatok a fagyos éjszakában! Ki figyel oda a másikra? Mindeközben életünk, életvitelünk leghitelesebb tanújaként: szívünk hol kalapál, hol úgy érezzük, mindjárt megáll, érverésünk ritmusa szinte óránként változik, ugyanúgy vérnyomásunk, és ott a cukor, a koleszterin meg a többi. A verejték. Ez nem normális. Az elefántorrú cickány szíve percenként hatszázat ver - két és fél évig él. És akkor ő még a természetben múlatja napjait. Mi meg? Ki kellene mennünk a tavaszba. A hajtásból, a hajszából, a delirium tre- mensből, a politika mocsarából. A falak közül. Dehogy virágot látni! Attól amúgy is messze vagyunk, egyelőre. Számunkra az is inkább csak üzlet és forma. Kimenni, csak úgy. Beleérezni a természet ritmusaiba, meglesni ott bizonyos törvényeket, melyekhez semmi köze az embernek. Odafülelni hangokra, melyek harmóniává állnak össze, csalja bár elő őket szilajabb szél. De ki tudunk-e menni — csak úgy? Otthonhagyva rosz- szainkat, például a megszokott zajt, szavakat. Mellettem is, mit keres a rádió a szőlő metszése, a vesszők hajlítgatása és lekötözése közben, kint a határban, a földig érő ég alatt? Annyi a fény és változásai nyomán a szín, annyi a hang, a földé, a venyigéké, amikor beléjük kap a szél, vagy amikor, telve már nedvvel, csak könnyezve, jajgatva engedelmeskednek szándékomnak, a rügyező-virágzó fáké, méheké, mindenféle bogaraké, madaraké. A fenébe is - mit keres itt Jasszer Arafat?! A választási küszöb? Az angol munkáspárt? A szőlőben. Szóval, azt hiszem, az idén is úgy megy el a tavasz, hogy észre sem vesz- 'szük, pontosabban, mi rohanunk el mellette. És úgy, hogy még csak el sem tud kapni bennünket. Gyorsan élünk, mint az elefántorrú cickány, ráadásul cikcakkban. De ha el is tudna kapni, nincs, amit megfoghatna rajtunk. Soványak vagyunk. Ott belül. Talán majd jövőre? Bodnár Gyula TAVASZI TŰNŐDÉS Az otthonokból is kiszorul a kultúra Ahol megállt az élet Házasság Formán módra Petrőci Bálint riportja S. Forgon Szilvia írása Szabó G. László írása az 5. oldalon a 6. oldalon a 12. oldalon
