Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-04-17 / 16. szám

ÚRIÉNyEK A mLŰON REPÜLŐ CSÉSZEALJAK TÖRTÉNETÉBŐL • MIÉRT TITKOLJÁK A TÉNYEKET? • FANTÁZIA ÉS VALÓSÁG AZ UFÓK KÖRÜL A fíOSWELL MELLETT ÁLLÍTÓLAG 1S4T-ÜEN LEZUHANT REPÜLŐ CSÉ­SZEALJ RONCSAI KÖZÖTT TALÁLT NÉGY FÖLDÖN KÍVÜLI LÉNY EGYIKE. AZ ARC JELLEGZETESSÉGE: MÉLYEN BEESETT SZEM, KICSIKE ORR ÉS APRÓ SZÁJ AJKAK NÉLKÜL A SZÁJ FORMÁJÁBÓL ÍTÉLVE NINCS SZEREPE AZ EVÉSBEN ÉS A BESZÉDBEN. A KÉP MEGFELEL A KORMÁNYORVOS LEÍRÁSÁNAK, AKTA TETEMEKET MEG­VIZSGÁLTA Michael Hese német ufológus prágai előadásának bevezetéseként feltette hall­gatóságának a kérdését: „KI látott már ufót és ki hisz benne?" Mindkét esetben több tucat kéz emelkedett a magasba. Ezt követően közölte, hogy légvédelmi forrá­sok szerint már többször jártak idegen látogatók a bolygónkon. Szerinte azért nem ismerik el az államférfiak, hogy nem mi vagyunk a világmindenség egyedüli civilizált lényei, mert ezzel saját hatalmu­kat féltik. Ugyanis a tény, hogy fejlettebb civilizációk is léteznek a miénken kívül, a pénz fétisére épülő társadalmi rendsze­rek összeomlásával járna. Hiszen ki hinne például George Bushnak, ha tőle sokkal okosabb lények jelennének meg közöt­tünk, egy összehasonlíthatatlanul fejlet­tebb társadalom küldötteiként? Hese úr szerint ufóügyben a politikusok a Vatikán­ban elsőrendű szövetségesekre találtak, mivel egycsapásra az is kiderülhetne, hogy a Megváltó is egészen más volt, mint akinek hisszük, ezzel a politika a val­lást is magával rántaná az anarchia sza­kadékéba. Egyszóval: világméretű össze­esküvés akadályozza meg az emberisé­get abban, hogy tudomást szerezhessen a földön kívüli civilizációk küldötteiről. A Pentagon tengernyi információval ren­delkezik az űrlényekról, csak éppen sem­mit sem árul el róluk. Sót 1953-ban titkos konferenciát rendezett, amelynek fó célja egy program kidolgozása volt, hogy a la­kosság szemében bagatellizálják a repülő csészealjak és egyéb idegen tárgyak je­lentőségét. A német ufológusnál sokkal tájékozot­tabb amerikai kollégája, William L. Moore, aki egy magát megnevezni nem kívánó személytől 1978-ban olyan információt kapott, hogy csaknem harminc évvel ko­rábban, 1949-ben az amerikai légelhárí­tás egy lezuhant csészealjból élő űrlényt mentett ki, aki az EBE (Extra Terrestrial Entity - földönkívüli élőlény) nevet kapta és 1952. június 18-ig volt fogságban, ami­kor is ismeretlen kór vetett véget életé­nek. Halála előtt piktogrammok segítsé­gével elárulta, hogy a negyven fényévnyi távolságban levő Zeta Reticuli naprend­szerből jött. Az EBE által szolgáltatott információk alapján 1964-ben az új-mexi­kói sivatagban létre is jött egy találkozó az EBE két „földijével", akik közölték, hogy nincsenek támadó szándékaik. Anthony Dodd brit ufológus 1989 nya­rán a dél-afrikai légelháritás titkos doku­mentumaihoz hozzájutva megtudta, hogy a Kalahári sivatagban 1989. május 7-én lezuhant egy repülő csészealj, melynek roncsai közül két űrlény került elő. A Sil- ver Diamond (Szürke gyémánt) fedőnevű akció dokumentációja szerint az idegenek rendkívül agresszívek voltak, a kivizsgáló orvost is összekarmolták. Hamarosan megjelent a Pentagon képviselője, atom­fegyvereket és atomtitkokat adva át a Dél-afrikai Köztársaságnak a két úrlé­nyért cserébe. A hatvanas években sugárzott, rendkí­vül népszerű Orion űrhajó c. tévésorozat szereplői őrjáratuk során többször is talál­koztak a százhúsz-százharminc centimé­teres, zöld színű varangyokkal. Bár test- magasságuk megegyező, az EBE rózsa­szín bőrű, fogatlan, ereiben színtelen, vörös- és fehérvérsejt nélküli folyadék áramlik. Súlya mindössze húsz kilo­gramm. Arca mongoloid vonásokat mutat, szeme keskeny, ferde vágású, orra kicsi, az arcból alig ugrik ki. Szája nagyon kicsi, ennek megfelelően aligha használja étke­zésre és beszédre. Fémszálas vagy mű­anyag hóálló ruhát visel. Mindezek bizonyí­tékaként angliai és amerikai ufológusok ismeretlen személytől színes fényképso­rozatot kaptak, amelyen a földön kívüli lény látható. Ezzel egyértelművé vált - szerintük hogy csupán a földi politiku­sok, katonák, egyházak, titkosszolgálatok ármánykodása miatt nem léphetünk kap­csolatba a „rózsaszín varangyokkal". Az ufológusok a társadalmat két, egy­mással szemben álló táborra osztják: minden értelmes ember hisz a földön túli lényekben, mig a többi megátalkodott a napnál világosabb bizonyítékot se haj­landó elfogadni. Ekképpen a hitetlenke- dókre bibliai átkokat szórnak. Mindeneke­lőtt érdemes végigtekinteni az ufológia történetét, hogy érthetővé váljék, miért is csapnak olyan magasra az érzelmek hul­lámai ez ügyben, miért nem lehet foga­natja a higgadt érvelésnek. Érdemes te­hát összevetni az eseményeket a té­nyekkel. Minden 1947. július 2-ának koraesti óráiban kezdődött. William W. MacBrazel szeizmológus az új-mexikói Roswell vá­rosának közelében levő birtokán egy fénylő, diszkosz alakú, repülő tárgyat lá­tott. Fiával együtt az ismeretlen tárgy irányába indult, amikor az hirtelen felrob­bant. Az este beállta miatt csupán más­nap kutatták át a terepet, amikor rábuk­kantak a felrobbant test roncsaira. Jelen­tették a seriffnek, ó értesítette a katona­ságot, majd ezt követően hírzárlatot ren­deltek el. Állítólag Majestic 12 fedőnevű akciónak keresztelték el az esetet. Az ügyről 1980-ban két amerikai ufológus, Charles Berlitz és William Moore könyvet írt Roswelli eset címen, amelyben részle­tesen taglalják az úrlények látogatását a Földön és itteni balesetüket. A könyv­ben elfelejtik megemlíteni azt a tényt, hogy az Associated Press amerikai hír- ügynökség tudósítója 1947. július 9-én beszélgetést készített W. MacBrazellel, aki részletesen elmondta az eseményt. Az csak mellékes kérdés, hogy a karam­bolra a valóságban két héttel korábban, június 16-án került sor, az viszont már aligha véletlen, hogy nem közük a jelen­tésben szereplő nyilatkozatot, amelyet a közeli légitámaszpont parancsnoka adott ki, miszerint a MacBrazell által meg­adott időpontban felrobbant egy radartük­röt szállító hidrogéntöltésű léggömb. Ez a berendezés a radarállomások műszere­inek kalibrálására, hitelesítésére szolgált. A hatvanas évek folyamán Silas New­ton ufológus sorra járta az amerikai egye­temeket, előadásokat tartva arról a mint­egy harminc méter átmérőjű repülő csé­szealjról, amely az új-mexikói Azték város közelében zuhant le. Az űrhajó fedélzetén tizenhat, emberszerű, az ütközéskor el­pusztult lényt találtak. Nem sokkal később a lengyel szárma­zású George Adamski találkozott a Mount Palomar (Kalifornia) obszervatórium kö­zelében űrlényekkel, akik még repülni is elvitték öt. A kalandjáról írt könyvet milliós példányszámban kapkodták szét. A sike­ren felbátorodva európai elóadókörútra indult, Itt azonban hatalmas csalódás ér­te: fantáziátlan londoni hallgatósága kifü­tyülte. További előadásainak sem volt átütő sikere. A történet csattanója, hogy az így megtollasodott Adamski 1965-ben. nem sokkal halála előtt beismerte, hogy az egész történetet csak kitalálta. Frank Scully amerikai újságíró viszont jóhiszeműségének lett áldozata: riport­EZT A KÉPET ISMERETLEN FEL­ADÓ 1390 ŐSZÉN MEGKÜLDTE SZÁMOS AMERIKAI ÉS ANGOL UFÓ-KUTATÓNAK. AZ EREDETI­LEG SZÍNES KÉPEN LÁTHATÓ LÉNY FELETTÉBB HASONLÍT AZOKHOZ. AKIKET ÁLLÍTÓLAG 1M7-BEN A ROSWELL MELLETT LEZUHANT REPÜLŐ CSÉSZEALJ RONCSAI KÖZT TALÁLTAK: A FELVÉTEL HÁROM (ÖSSZERA­GASZTOTT) RÉSZBŐL ÁLL, AMI­BŐL KÉTFÉLE KÖVETKEZTETÉS IS LEVONHATÓ. A FÉNYKÉPÉSZ A SZŰK TÉR MIATT KÉNYTELEN VOLT KISEBB RÉSZLETEKET RÖGZÍTENI. MÁSOK SZERINT A FELVÉTEL KÉSZÜLHETETT ÉLETNAGYSÁGÚ TUDOMÁNYOS MODELLRŐL IS. könyvet irt két szemtanúval, akik ugyan­csak kapcsolatba kerültek űrlényekkel. Még javában folyt a könyvről a vita, ami­kor a „szemtanúk" fennakadtak az igaz­ságszolgáltatás hálójában: kiderült róluk, hogy közönséges szélhámosok, akik meg is kapták megérdemelt büntetésüket. Az ilyen és ehhez hasonló esetek három­négy évenként megismétlődnek. Újabban már Magyarországon, sót a Csallóközben is jártak ufók. Legutoljára a Signál című cseh hetilap idei 10. számában jelent meg egy érdekes, kritikus hangvételű írás az ufókról. A címlapon a fentiekben leírt EBE fényképét is közük. Bár vörös vértest nincs az 'ereiben, a színes fényképen jól látható rózsás arcszíne (az ember bőre épp a vörös vérfestéktől ilyen színű). Ugyanígy aligha zavaró az ufó-hívők számára az a tény, hogy 1989-ben aligha kellett a Dél-afrikai Köztársaságnak atomtechnológiára és atombombára be­cserélnie az általuk elfogott űrlényeket, mivel néhány évvel korábban már meg­volt neki mindkettő. Valahogy úgy tűnik, nehéz egy bizo­nyos gondolkodásbeli és fantáziasémát túlhaladni. Az EBE akaratlanul is Montes­quieu a francia felvilágosodás lánglelkű filozófusának mondását juttatja az ember eszébe, miszerint a háromszögeknek csakis háromszög alakú lenne az istenük. Úgy látszik, ez az ufókra is vonatkozik. Valahogy sokkal hihetőbb, életszerűbb úrlénynek tűnik az emberre csöppet sem hasonlító E. T., az oly ismert Spielberg film bájos, apró termetű, háromszög fejű, porszívónyakú szörnyecskéje ezeknél a túlságosan is ember formájú úrlények­nél, amelyek mintha madame Tousseaud műhelyében készültek volna. Ráadásul túl sérülékenynek, egyszerűnek, primitív­nek is tűnnek. Mert ha valóban igazat mondott EBE a Pentagon szakértőinek, akkor olyan messziről jött, ahova egy mai földi űrhajó nagyjából huszonötezer év alatt jutna el. Ez nem kevesebb, mint az egész eddigi földi civilizáció időtartama. Tehát a pattintott kókorszakban kellett volna az EBE-nek elindulnia egy olyan modern repülő tárggyal, mint amilyennel most mi rendelkezünk. Van ugyan olyan lehetőség is, hogy csaknem fénysebes­séggel jöttek. Akkor viszont röpke ötven­hatvan év alatt is ideérhetnek. Csakhogy az ilyen civilizációs fokon levő lények aligha csapódnak csak úgy a földnek negyven fényévnyi odüsszea után, meg- pörkölódve, mint a sült galamb. Persze van még egy lehetőség, az újabban egyre gyakrabban emlegetett: a tér negyedik dimenziójából lépnek elő, amit mi képtele­nek vagyunk érzékelni, akárcsak a síkban' élő siklények a teret. Akárhogy is van, egy dolog tény: a tudomány ott kezdődik, ahol a legenda, feltételezés, hipotézis egyér­telműen bizonyíthatóvá válik. Mégpedig egzakt eszközökkel. Mindaddig pedig marad a fantázia szabad szárnyalása. Ozogány Ernő (A Signál nyomán) Önök írták Gyermekkorom megrázó élménye volt, amikor egy kitagadottat a temetősáncba hántolták el. Ha valaki öngyilkos lett vagy ujjat húzott az egyházzal, esetleg főbenjáró bűnt követett el és megbocsá­tás nélkül hunyt el, annak csak a teme­tőárokban jutott sírhely. Egyházi szertar­tás nélkül. Ritka eset volt, de akkor évekig emlegették, s mementóként szol­gált Közel ötven év telt el a második világ­háború befejezése óta. A háborúban el­esett magyar honvédek és az azonos sorsú német katonák sírjai még mindig árokpartokon, erdőszéleken, bozótosok­ban találhatók. A sírokat megjelölő, he­venyészett keresztek már régen kidőltek. A háború vészterhes napjaiban sebtében elhantolt halottak a győztes bolsevik propaganda kitagadottjai lettek. Sokan szülőföldjükön, hazai földben, kitaszítot- tan várják az üdvözítő feltámadást. Vajon ők is feltámadnak? „Felszabadítóink“ bezzeg megkapták a végső tiszteletet. Az országban és Európa-szerte monumen­tális emlékművek őrzik emléküket. Az utóbbi időben szaporodnak a hírek a né­met katonatemetők felújításáról. így van ez rendjén! Az elesett magyar katonák viszont mikor kapják meg a nekik is kijáró végtiszteletet? Úgy tudom, van nemzetközi megálla­podás, mely szerint minden ország köte­les a területén elesett katonák méltó eltemetéséről és sírjaik ápolásáról gon­doskodni! Számtalan esetről tudunk, amikor a kegyelet helyett meggyalázták e helyeket. Gyermekfejjel, ministránsként 1944 decemberében részt vettem néhány el­esett katona temetésén. Az egyik sekély sírgödröt a halott maroknyi bajtársa vet­te körül. Szemfedő híján a szemébe húzták a sapkáját, majd plébános urunk rövid imája és a beszentelés után ráka­parták a fagyos földet. Közben efféléket mondtak bajtársai: Szegény Lajos... Két gyermeket hagyott hátra... A két lécda­rabból összetákolt keresztre ez volt írva: Itt nyugszik: Tojzán Lajos tizedes Az özvegyek és árvák a vesztes hábo­rú után hallgatásra kényszerültek. Csak a szégyen és megvetés jutott ki nekik, jogtalanul, holott elenyészően kevés volt azok száma, akik önként mentek a hábo­rúba. Többségüket a hatalom kényszerí­tette a halálba. Az Ipoly és a Garam alsó folyásánál 1944 végén és 1945 elején súlyos harcok voltak. Ezerszámra hullottak a katonák: oroszok, németek, magyarok egyaránt. A szovjetek a párkányi közös temetőbe kerültek. A magyarok szanaszét. A né­metek, amíg tudtak, a falvak temetőiben temetkeztek, később ők is^temetetlenül hagyták hátra halottaikat. Ideje volna méltóképpen lezárni törté­nelmünk eme szomorú fejezetét. A rend­szerváltás hozzájárulhat e humánus tö­rekvéshez. Sokat segíthetnének a ma­gyar politikai és kulturális mozgalmak és a helyi önkormányzatok Soha nem késő! Baka István, Párkány Soha nem késő!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents