Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-17 / 16. szám
EGY FIATAL „MAMMY" ACCRÁBAN, FEJÉN „ÜZLETÉVEL" A MASZÁJ PIAC KISUNGUBAN A FAFARAGÓ ÉS AZ A BIZONYOS BAMBARA NŐI FEJ A szerző felvételei Hogy miért a piacokon kívül árusítanak? - Itt tágasabb a hely - mondták, de alighanem a helypénzt takarították meg. Először háborogtak a fotózás miatt, ám ha lesz üzlet, nem bánják. Forgattam a majdnem emberfej nagyságú női fejet. Sajnos, ezzel elárultam, hogy tetszik nekem és csak ezután kérdeztem meg az árát. - Huszonötezer frank! - vágta rá a mester, aki egy gyermekét hátán cipelő nő szobrán végezte az utolsó simításokat. Huszonötezer mali frank az akkori éveket tekintve horribilis összegnek tűnt. Nem volt érdemes alkudnom, mert a fele is sok lett a Zoma pénteken a legnagyobb - ilyenkor rendezik a nagypiacot. Megszámlálhatatlan fehér ernyő alatt kínálják áruikat a kofák és a kistermelők. A Zomához tartozó piros cserepes tetejű épületek kis üzleteiben pedig a szöveteket, selymet, bútorokat. Akinek nem jut hely a Zomán, a környező utcákon rakja ki áruját. így botlottam egy matracárusba, aki minden áron egy matracot akart rám sózni. (Igazi afrik volt benne.) Repülőgépcsavart is kínáltak, fonott széket, kézimunkát, gyöngyöt, szalmakalapot, s ki tudja, mi mindent. Trópusi gyümölcsöket vásároltam, amilyeneket Európában ritkán ízlelhetünk meg: man- gót, passion-fruitot, licsit és mada- gaszkári vaníliarudakat. Az alku itt sem maradhatott el. Végül üzletet kötöttem egy gyümölcsárus asszonnyal, hogy görögdinnyét is veszek tőle, s akkor ingyen haza szállít a sok trópusi finomsággal. Ki gondolta volna, hogy egyetlen intésére előterem egy gyalog- hintó. Szalmakalapos kuli húzta maga mögött a puszpusznak (franciásan pousse-pousse, vagy „told- nyomd“) nevezett kétkerekű kocsit. Ember vontatta járműre nem szállók többé - emlékeztettem maarcukat és kiabálni, visongani kezdtek, amire a rendőrök nyomban felfigyeltek. Kétszer is körbejártam a piacot, de amit kerestem, a fafaragókat nem találtam. Kis és nagy szobrokat többen kínáltak, de én a faragás művészeit akartam látni. Már lemondtam róluk, talán holnap, vagy holnapután itt lesznek, és kisétáltam a piackapun... Egy majomárusba ütköztem. Bár ne bámultam volna a kis láncon tartott fiatal majmot, mert komoly vevőt sejtett bennem. Szegény kis állat nyújtotta a kezét, azután felugrott a váltamra — én pedig menekültem. És egyszer csak a fafaragók között találtam mavolna érte. Mégis odaböktem: - Tízezer! Kinevetett és én otthagytam őt. Csak később tűnt fel, hogy egy fiú egészen a szállodámig követett. Másnap reggel a Grand Hotel lépcsőjén állt a krokodilos ember (a hüllő a derekánál szíjra kötve) és mellette ott vöröslött a bambara női fej. Ám az árból nem engedett. Délelőtt utána mentem. A faragó most már nyeregben érezte magát. Két órát alkudtam. És tizenötezer mali frankért (három ing áráért) megvettem. Ki járt jól? Remélem, mindketten. gam! Igaz, egy krokodilt áruló fiú is volt köztük, de a „kis“ hüllő - lehetett egy méter - elég nyugodtan viselkedett. (Nem ugrott a nyakamba!) A faszobrászok vastag pallókból ácsolt asztalokon dolgoztak. Vöröses színű teák (tik) fából és fekete ébenfából vésték, faragták szobraikat, csiszolták, rongyokkal fényesítették őket. Bizony ez már turistalátványosság, ám szobraik ügyes kezek munkájával készültek, igazi mestermunkák, egyedi darabok. A Zoma pénteket jelent Madagaszkár „háztetején“, csaknem ezer méterrel a tengerszint felett épült a főváros, Antananarivo. A köznyelv azonban röviden csak így nevezi: Tana. (Takarékoskodnak a hosszú malgas szavakkal.) Tana piaca is rövid nevet kapott: Zoma. Vagyis: Péntek. Az arab „péntek“ - a dzsomaa - szóból származik. Alighanem a vitorlás daukkal a madagaszkári partokhoz vetődött arab hajósoktól kapta ezt a nevet. Mindenesetre ,.Csodálatos ez a bambara női’ fej“ - irigykedtek itthon kollégáim, amikor első afrikai utazásomról hazatérve az íróasztalomra tettem a valóban csodálatos fafarag- ványt. A mali fővárosból, Barnákéból hoztam, kézipoggyászként, mert a teak-fából készült szobor több, mint öt kilót nyomott, s ilyen súlyú szuvenírt már nem tehettem húsz kilóra maximált légi utascsomagomba. A bamakói volt az első afrikai piac, ahol megfordultam. Tulajdonképpen ott kezdtem tanulni (bár ezt sohasem sajátíthatja el igazán Fekete-Afrikában egy európai), hogyan kell alkudni, üzletet kötni... Mert ki tud túljárni egy afrikai kereskedő furfangos eszén? Bizonyára sokszor jól jártam, de nem jobban, mint az eladó! Pedig a fekete-afrikai kereskedő nem kínál teával, mint az egyiptomi és ritkán megy a vevő után ötször is, mint az isztambuli bazárban a bundaárus. Bárhol jártam a nagyvilágban, mindig felkerestem a piacot. Afrikában is, amelynek most a Szaharától délre eső részében szerzett élményeim noteszlapjait írom újra. A kínálat sokfélesége, az árusok viselkedése, arcjátéka, hangereje és hadonászása, no meg az árak - többet mutattak egy ország hétköznapjaiból, mint a statisztikai jelentések... Bambara asszonyfej Mali fővárosának a központjában, a Niger folyó közelében még a francia gyarmati időkben épült a központi piac épülete. Valójában az ősi mali építészetre emlékeztető sárgásfehér tornyai és falai egy kisebb teret zárnak körül. A falak két oldalán - kívül és belül - hullámlemezekből készült tetők árnyékában húzódnak meg az állandó árusok. Ők kínálják a szöveteket, vásznakat, edényeket, vagyis az iparcikkeket. Belül, a szabad ég alatt, ahol csak néhány fa ad egy kis árnyékot, ülnek a földön a zöldség- és gyümölcsárusok. Főként asszonyok, bambarák. Ez a legnépesebb törzs Maliban. Amint meglátták a fényképezőgépemet, eltakarták árusasszonyok. A hetvenes években lepték el Accrát és az egész Ghánát, amikor rájöttek arra, hogy azzal kell üzletelniök, ami nincs. Mármint, ami hiánycikk az üzletekben, az állami kereskedésekben. A mammyk „üzletüket“ a fejükön hordják, legtöbbször egy dobozban, ládában, vagy egy lavórban. Üzletükkel a fejükön ház- ról-házra járnak. Félmilliónál is többen vannak és amíg lesznek hiánycikkek - a mammyk száma egyre nő. Az accrai Liberation Roadon sétálva reggelenként megálltam egy „kezdő“ fiatal (talán tizenöt éves) „mammy“ asztala előtt. Ő csak kenyeret árult, nylonba csomagolt hófehér kenyeret. Legfeljebb két tucatnyit egy nap. Reggelenként annyit vásárolt a péknél, amennyit előző nap eladott. A hiánycikket felvásárolják az állami üzletekben (hogy hiány legyen), vagy a szomszédos Elefántcsontpartról csempészik. Valóságos hálózatuk van, külön lorry-járatokkal. Ezekkel a teherautókból ülésekkel busszá alakított járművekkel, a mammy-lorrykkal közlekednek, s viszik az árut. Egy ilyen kofaszállító mammy-lorry vitt be egy alkalommal a városba. A mammyk nevetgéltek, és házalni indultak. Szappant vásároltam tőlük, amit hiába kerestem az üzletekben. Nem kellett érte a piacra mennem. A szélvédő felett volt a mammy-lorry neve: „Rohanunk a mennyországba!“ Igyál tejet tökhéjból! A Kilimandzsárótól nyugatra, a szavanna ernyőakácos ligetei között húzódik meg egy kis település: Kisungu. Kézipumpás - és gyakran üres - benzinkútjáról, de mégin- kább piacáról híres.. Ide járnak állataikkal, gyöngyfüzéreikkel a környéken vándorló maszájok. Itt tartják hetenként kétszer- háromszor a maszáj piacot. A maszáj (így is írják: maszai) pásztorkodó nomád nép, ők útlevél nélkül kelnek át marha- és kecskecsordáikkal a kenyai-tanzániai határon. Gazdagságukat az állatok számával mérik. A teheneket, kecskéket Kisungu piacán adják- veszik. Arushai ismerősömmel jártam- keltem a földön kuporgó, vagy állataik mellett gyakran fél lábon ácsorgó maszájok között. Eszem ágában sem volt tehenet vagy akár a maszáj nők nyakába való színes gyöngykoszorút vásárolni. Ám egy maszáj asszonyság minden áron üzletet akart kötni velem. Tökből készült edényeket, dísztárgyakat nézegettem. Elvette tőlem a tökből vájt díszes mintázatú edényt és valamiféle tea színű sárga lével kiöblítette. Ezután egy edényből tejet öntött bele - és megkínált vele. Mielőtt a számhoz emeltem volna, kísérőm megszólalt:- Tudod, hogy mivel öblített? Marhavizelettel! A maszájok szerint ez a legjobb konzerváló szer! De azért kóstold meg, ők sem halnak meg tőle!... Behunytam a szemem és kortyoltam belőle... A MALGAS KÖZTÁRSASÁG A ZOMA EGY RÉSZLETE FOVAROSABAN gamat Indiában tett fogadalmamra. De a puszpuszt húzó-toló férfi kétségbeesve nézett rám: üljek fel a kétkerekű hintóra, hiszen ö ebből él, ezzel keresi a kenyerét! Szégyelltem magam, így ültem fel gyümölcsökkel megrakodva a törékeny puszpuszra és a kuli robogva indult velem a Terminus Szállóhoz. Próbáltam rávenni, hogy lassan menjen, de hiába! Percek múltán a hotelhez érkeztünk. A fuvarért megfizettem, s másodszor is fogadalmat tettem: soha többé nem ülök ember vontatta kerekes járAz accrai piac első látásra alig különbözik a legtöbb fekete-afrikai nagyvárostól. Ám a mammy- nak becézett ghánai kofákhoz hasonlókat más országokban alig találni. A mammy elnevezés ugyanis nemcsak soványnak egyáltalán nem mondható testes alakjukra céloz, hanem gondoskodó igyekezetükre is. A mammyk: mindent és mindenhol árusító kofák, piaci és utcai 1992. IV. 17.
