Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-17 / 16. szám
9 f Az alábbi írással a húsvét kapcsán élő - régebbi és újkeletű- szokások, hagyományok felelevenítése a célunk. Pontosabban: ezeknek a szokásoknak, hagyományoknak a szembeállítása. No persze nem a konfrontáció szintjén: a haladással járó, az életmódban és -formában bekövetkezett változásokat, mint minden téren, egy ilyen vizsgálódás során is tisztelni kell. Ha másért nem, már csak azért is, mert - akárhová sodródtunk, akármivel is foglalkozunk- közülünk sem mindenki úgy éli meg, úgy ünnepli a húsvétot, mint mondjuk tizenöt-húsz-harminc évvel ezelőtt... A „múltért“ - ha szabad így neveznünk - Szlovákia néphagyományokban talán leggazdagabb magyarlakta vidékére, a Zoboraljára látogattunk el. Jobbára idős asszonyokat vagy olyanokat kérdeztünk, akik aktívan, szervezett formában is ápolják az egykori népszokásokat. Hallgassunk meg először az ő elbeszéléseikből egy csokorra valót: PINDES ERZSÉBET, Pográny:- Nálunk a faluban vasárnap délután kezdődött az öntözés. A legények csapatokban jártak, és ha „elcsíptek“ egy-egy lányt, azon cérna nem maradt szárazon... Vagy egy vödröt kerítettek hamarjában, vagy vitték a legelső gémeskút alá. Szóval így zajlott az egész, az utcán, nagy vidámkodás, visongás közepette: „házhoz“ csak a komoly udvarlók jártak. Az öntözködés még hétfőn is folytatódott, de akkor már csak délelőtt, a mise kezdetéig, utána pedig a lányok mentek „megsuholni“ azt, aki megöntözte őket. Ez - mármint a suholás - annyiból állt, hogy fűzfavesszővel rásóztak néhányat a legény hátára, vagy - szóval - a göm- bölyűségére... No persze nem túl nagyot, csak ha megérdemelte... A kisebb gyerekek persze a rokonságot is végigjárták, ahol tojást, rétest, lepényt kaptak. ZÜZIK ZSÓFIA, Nyitragerencsér: - Bizony, vasárnap, litánia után már jobban tettük mi lányok, ha ki se mentünk a faluba. A legények valósággal „vadásztak“ ránk - és milyen ravaszul csinálták! A legtöbb háznak boltíves kapuja volt; amögé bújtak el, képesek voltak pisszenés nélkül várakozni, s mihelyt nyílt a kapu — valaki mondjuk kiment -, ők már benn is voltak az udvaron. És akkor már nem volt menekvés... Vagy pedig ők maguk csaltak ki valakit a házbeliek közül: „Mári néni, olyan éhesek vagyunk, adjon egy darab kalácsot...“ A lányos mama azonban átlátott a szitán, és kiszólt az ablakon: „Még csak most sül az a kalács, gyertek vissza délután!“ Persze, a legtöbben azért így is, úgy is megkáptuk a magunkét, mert azért csak kimentünk egy kicsit sétálni ... Amelyikünknek azonban „szeretője“ — vagyis udvarlója- volt, számíthatott a védelmére! Persze a legtöbbször az a legény is tehetetlen volt a négy-öt másikkal szemben, de legalább „becsületből“ megpróbálta. Utánam is járogatott már a papa - néz mosolygósán a férjére -, amikor egyszer elkaptak, és vödörszám kaptam a vizet... „Hagyjátok rögtön békén a Zsófit!“- kiabált rájuk mérgesen, de nekik persze eszükben sem volt. így hát csak szidta őket, mint a bokrot, mert mást nemigen tehetett... HOLEC ILONA, Alsóbodok:- Húsvét előtt egy héttel, virágvasárnap, a Zoboralja több falujában, így nálunk is régi szép szokás a villőzés. A legények előző nap kimennek „fát“, vagyis hajlékony vesszőket vágni, elviszik a lányoknak, akik másnap reggel az egyik háznál feldíszítik a „rózsás hajkötőikkel“. Utána csoportokra oszlanak, minden utcába vagy falurészbe más csoport indul. Megállnak a házak előtt, és énekelve megkérdezik: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus / Van Maguknak virágvasárnapjuk?“ „Igen, van“ — szól ki erre a háziasszony. Mire a csoport énekeim kezdi: „Kié, kié ez a ház / a jámbor emberé / benne van egy vetett ágy / az mellett ringó bölcső /Haj, Villő /falu végén selemsátor/haj Villő.“ A második verse: „Jaj, de piros a mező / de nem az ibolyáiul / hanem a rózsáiul /Haj Villő...“A háziasszonytól erre egy-két tojást kapnak, de bizony akadt olyan is, aki nem adott nekik semmit. Őt azon nyomban „kiénekelték“: „Ha nem adnak tojást / ne tojjanak a tyúkjaik / tojjanak a kakasaik / Haj Villő..." Miután így végigjárták a falut, visszatérnek ahhoz a házhoz, ahonnan elindultak. Ott elosztják egymás között a tojást- mégpedig aszerint, hogy ki hányadik osztályos diák. A kis elsősök egyet kapnak, a másodikosok kettőt, és így tovább... Még régebben „banyát“, vagyis öregasszonynak öltöztetett szalmabábut is végigvittek a falun. Ezzel jelképesen a dögvészt vitték ki: futni kellett vele, közben nem volt szabad senkihez sem szólni, és különösen vigyázni kellett arra, hogy a bábut ne fordítsák egyetlen ház felé sem, mert ott az állatokat megfogta volna a rontás. A „banyát“ aztán a falu végén a patakba dobták. Ezt már nem csinálják, de a villőzés még ma is élő szokás Bodokon. Az „igazi“ húsvét a tojáshímzéssel és -küldéssel kezdődött. Ez is egy érdekes hagyomány nálunk: a „keresztgyerekeknek“ küldjük, általában kettesével, de ha olyan is van közöttük, akinek ez az első húsvétja- tehát tavaly húsvét óta született -, az egy „puszta“, vagyis hímezetlen tojást kap. Mézeskalács vagy lepény mindenkinek dukált melléje, ma pedig, az újabb divat szerint bonbon, csokoládétojás, -nyuszi és hasonló. Az öntözés? Nos, az nagyjából itt is olyan volt, mint máshol a környéken. Talán csak ezt a kis húsvéti versikét nem ismerik annyira mindenütt - és máris szavalni kezdi -: „Húsvéthétfőn megjelentem / Tavasztündér küldött engem / Finom harmatvizet hoztam / Hogy a szép lányt meglocsoljam.“ Most tanítottam meg rá az unokámat... * * * Ezek után pedig nézzük, mit jelent ma a húsvét - éspedig azoknak, akik talán a legjobban várják. Az idősebb emberek által felidézett múlt után tehát szólaljon meg néhány mai „legény“, és rajtuk keresztül a „modern“ jelen. S hogy még modernebb legyen, néhány városi, „panellakó“ srácot választottunk... ZOLI (hatodikos): - Húsvétkor? Hát öntözünk! Reggel találkozom a barátaimmal, azok is itt laknak a közelben, és megyünk az osztály- társnőinkhez. Nekem olyan fényképezőgépes vízipisztolyom van, jó messzire visz! Aztán kapunk süteményt, üdítőt - lopva a nyúlánk, szemlátomást idősebb Zsoltira néz -, a nagyobbak egy kis édespálinkát is... De olyan is van, hogy hiába csöngetünk, nincsenek otthon. IGOR (hetedikes): - Azok biztos hazautaztak a nagymamájukhoz. Én is ott vagyok minden húsvétkor. Elmegyek öntözni a rokonokhoz, kapok csokitojást, pénzt... Keresztmama tavaly egy ötszázast adott! — teszi hozzá büszkén. — összesen majdnem ezer koronát kerestem. Csak hétfőn estefelé szoktunk visszajönni, akkor meg már nem megyünk sehová. Másnap viszem a „vízipuskámat“ az iskolába - én csináltam, egy üres fogpasztás dobozból -, és jól lespricceljük a lányokat. Csak hallaná, hogyan sikongatnak!- Piha, fogpasztásdoboz! - bigy- gyeszti le a száját ZSOLTI, a nyolcadikos nagyfiú. - Az semmi! Nekem egy príma ecetesüvegem van, három lyukat fúrtak a kupakján, olyan, mint egy vízágyú! Nagyszünetben, amikor a tanító kimegy, az egyikünk odaugrik az ajtóhoz, hogy a lányok el ne menekülhessenek, aztán gyerünk! Mint kiderült, mégsem ő, hanem az ugyancsak nyolcadikos ROLAND vitézkedett a legjelesebbül, legalábbis tavaly húsvétkor:- Négyen mentünk Andreáékhoz, akik itt laknak a szomszédban, a harmadik emeleten. Amikor ajtót nyitott, a három barátom felkapta, én pedig mutattam, merre a fürdőszoba, mert ismerős vagyok náluk. Kinyitottam a csapot, és zsupsz! belenyomtuk a kádba. Úgy visított, hogy azt hittük, megsüketülünk! Jó darabig tartott neki átöltözni - no de, ha egyszer húsvét, akkor legyen húsvét, nem? Ez volt különben az utolsó „akciónk“. Mentem én is haza, de vagy ötször kellett csöngetnem, mire az anyu kiszólt: „Ki az?“ Csak akkor nyitott ajtót, amikor bekiabáltam, hogy én vagyok, és egyedül. Azt mondta, egész délelőtt nem engedett be senkit... Az oldal anyagát írta és fényképezte: Vas Gyula 9 Z oboraljai barangolásom során találtam rá a nyolcvan- éves Balkó Ilona nénire, a festői kis falvak egyikében, Kolonban. Persze, nem egészen a véletlen vezetett hozzá: úgy ismerik őt a faluban, sőt a szélesebb környéken is, mint a legidősebb - nevezzük így - „tojáshímzőt“, aki a legtöbbet tudja e szép húsvéti népszokás lassan már feledésbe merülő fortélyairól. A régimódi, ámbitusos ház egyszerűen berendezett konyhájában ültünk le, és Ila néni, megtudva jövetelem célját, először mi tagadás, szabadkozik egy kissé: „ Öreg vagyok én már, csinálják ezt fiatalabbak is, ügyesebben meg modernebbül, talán azokat kéne inkább felkeresnie...“ Ilyenkor azonban - nehéz lenne megmondani, miből - valahogyan megérzi az ember, hogy az idős asszony 'Ttánififárf'tóméi vonakodása inkább csak az asztalra kirakott riporteri relikviáknak: a magnónak meg a fényképezőgépnek szól, amelyek valóban idegenül hatottak az ómódúan berendezett helyiségben. S hogy Ila néni, mihelyt ezekkel megbarátkozik, szívesen tesz eleget kérésemnek, beavatva egy régi mesterség titkaiba. És valóban: beszélgetésünk természetes folytatásaként került az asztalra a (bemutatóhoz csupán nyers) tojás, az alig centiméternyi gyertyacsonk, majd Ila néni a kopott vitrinhez megy, és előveszi a szertartáshoz szükséges legfontosabb kelléket, egyben legféltettebb kincsét, a hímzőt is: „Ezt még az öreganyám csinálta“ - mutatja. Megilletődve veszem kézbe a mintegy fél arasznyi hosszúi fényesre koptatott fapálcikát, amelynek egyik végére apró, üreges drótdarab van kereszt alakban felerősítve. Akárhogyan is számolom, legalább hetven-nyolcvan éve készült ez a pici szerszám, amilyenhez hasonlót még soha nem láttam. Rendeltetését most már tudom Ugyan, de használatának módjáról bevallom, fogalmam sincs. Ila néni azonban már gyújtja is a gyertyát; vár néhány másodpercet, amíg az izzó kanóc alatti kis mélyedésben elegendő olvadt faggyú gyűlik össze, aztán kiveszi a kezemből a hímzőt, belemártja a drót végét a forró viasztavacskába, bal kezébe fogja a tojást, és korát meghazudtoló, rezzenéstelen kézzel mintákat kezd rajzolni rá. Az apró vaspálcika vékony, egyenletes faggyúcsíkot hagy maga után; megszületnek a leendő hímes tojás első mintái. A hegyétől a „talpáig“ ívelő vonalak felrajzolása után Ila néni a tulajdonképpeni díszítésbe kezd: „Ez a »tökmagos« - mondja, miközben keze egyetlen pillanatra sem pihen. „Ezt használtuk a legtöbbször, de van még villás, kantáros, keresztes minta is. A villás például így néz ki“ - elfordítja a tojást, és a szabad felületen, á legszélesebb keresztmetszetre rajzolt kör szomszédságában máris új minta körvonalai bontakoznak ki. Csakugyan, a leginkább egy háromágú villára hasonlítanak. A tojás felülete szép lassan meglepően szabályos, szimmetrikus ábrákkal telik meg Ila néni keze nyomán. Amikor kész, leteszi a hímzőt, és néhány pillanaton belül az asztalra kerül a piros festéket tartalmazó üvegtál: „A főttet jobban fogja“ - magyarázza, miközben meg-megfor- gatja a tojást a bíborszínű folyadékban. „Arról a víz már lemosta a piszkot meg a zsiradékot, s az is jó, ha egy kicsit meleg még. Mi különben csakis főtt tojást festettünk; a kifújt már egy újabb módi. S tudja, hogyha az ilyet elteszik, milyen szépen kiszárad? Csak egy kis, kemény golyó marad a belsejében. Meg különben is: én azt tartom, hogy ez az igazi húsvéti tojás, nem a pihekönnyű, törékeny »lukas« ...Ja persze: és utána, amikor az egészet szép egyenletesén megfogta a festék és megszáradt, körömmel óvatosan lekapartuk róla a faggyút. Alatta ott maradt a tojás eredeti sárga vagy fehér színe, vagyis a minta. Hát így csináltuk ezt régen: tudom, hogy ma már minfenféle új módszerek, ilyenolyan festékek, kréták vannak, savval kenik be a tojást, meg hasonló; de én már csak így, ilyen egyszerűen tanultam, és így csinálom..." Miközben Ha néni ezt mondja - tulajdonképpen már búcsúzóul -, én még mindig nem tudom levenni a szemem a tálkákban úszkáló tojásról. Tudom, nem az igazi „húsvéti“, tudom, valószínűleg az éléskamrából, á szakajtóból került elő nagy hirtelen - és hogy éppen ezért fogja nehezebben a festék -, mégis, valami sajátos hangulatot, mondhatni varázst áraszt. Mert még így, kissé szégyenlős-foltosán is sikerült belopnia a kopott falusi konyhába a közelgő húsvét meleg szellőt, feslő rügyeket ígérő, ünnepváró üzenetét... 1992. IV. 17. j¡¡¡ |I1 .'..r "
