Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-10 / 15. szám
Szerkeszti: Kövesdi Károly Egyformán utálatosak, akik a literatúrából s másfajta művészetből betegséghez formálnak jogot, és akik, mert betegek, azt hiszik, hogy rokonságban vannak az irodalommal és művészetekkel. + + + Nem ismerek szebb szabadfoglalkozást, mint az Istennel való nyugtalan és kritikus foglalkozást. Vagy-vagy: végre valaki vagy megtalálja, vagy véglegesen leszámol vele az emberi élet gyönyörű, elképzelhetetlenül nagy megkönnyebbülésére. Ady Endre V ároskánkhoz legjobban az a napszak illik, amikor sötétedni kezd. Az a napszak, amikor ki van világítva minden bolt és üzlet kirakata, amikor elkezdik lehúzni a rolókat, amikor az üzletekben dolgozó emberek valahogy megszépülnek attól, hogy vár rájuk a szabad este és az éjszaka egy darabja. Minden elárusítón és elárusítónőn láttam, hogy kiszolgálnak még, de szemük már az órára siklik, és rámosolyognak a számlapra, amely azt mondja, még egy pillanat és vége a munkának, csak egy röpke pillanat. És,akkor aztán a kampóval hamar lehúzni a rolót, a cipősarokkal leszorítani a földre a beakasztó- karikát és térddel megnyomni a rolót, hogy gyorsabban zárjon a lakat. És a sötét őszi égről a templomóra kongatja az időt, és a boltokból és üzletekbők kitódulnak az emberek, és mindenki szép az alkonyattól. Szeretem a városkát, amelyben meggyújtják a gázlámpákat, szeretek az utcákon Rambousek úr nyomába szegődni, aki teljesen közönyösen emeli föl minden egyes kandeláberhez a meghosszabbítható bambusz- botot, meghúzza, és ahogy a városkára lassan leszáll az éj, úgy gyújtja meg Rambousek úr a gázlámpákat, valahogy olyan ráérősen, a gázégő habozik, végül mégis engedelmeskedik, és a sárgászöld fény felragyog, és Rambousek úr bejárja a várost, előtte sötétség van, mögötte világosság. így járja körül előbb a pestisoszlopot, és meggyújtja a négy kandeláber négy-négy gázlámpáját, és aztán járja az utcákat és utcácskákat, csöndesen és aprón, mindkét kezét felnyújtja, mintha gyümölcsszedővel szedne gyümölcsöt a legmagasabb ágakról. Aztán apró léptekkel továbbtipeg a növekvő sötétségbe. És én ott járok a nyomában, és Rambousek úr vég nélkül ismétli ugyanazt, és én vég nélkül nézem az este kivilágítását, mintha életemben először látnám. Télen az iskolában minden reggel már vár engem hat égő gázlámpa, mindig elsőnek érkezem az iskolába, ülök a kétkarú lámpa alatt, és az árnyékok mindig zöldek a fényüktől. Ülök és hallgatódzom, hogyan sziszegnek a gázlámpák, mint mikora gumiabroncsból szökik a levegő, mert kilazult a szelep. Ilyen kellemes hangot adnak ki az égő lámpák nyelvecskéi, semmit sem kívántam jobban, minthogy otthon is legyen ilyen beszélő lámpa, csak ülni és hallgatni, föltartani a kezemet, és csodálkozni a kékeszöld fényen, amely a holdvilágos éj fényéhez hasonlít, amikor mindig felriasztott álmomból a telihold, és én odatartottam abba a fénybe a kezemet-lába- mat, éreztem, hogy annak a fénynek súlya is van, mintha odaföntről liszt vagy csillagpor hullana. És a szobában minden olyan, mint egy álom és az ember lábujjhegyen jár, mert a holdvilágos éj félelmet ébreszt benne. Ültem az iskolában és jöttek a fiúk, figyelmesen néztem őket, hogy vajon észreveszik-e, milyen szépségben van itt ingyen részünk, de senki sem vett tudomást arról a gázfényről, a fiúk verekedtek és vitatkoztak és zsemlét cseréltek bélyegekre, sőt, amikor bejött az igazgató tanító úr, még ö sem dicsérte meg a gázlámpákat, ő sem hallotta, hogyan sziszegnek fölöttünk a kis harisnyák, mint a szentlélek apró lángjai. És ha ilyenkor behúztam a lábam a pad alá, hát mintha jeges víz hideg árnyékába merítettem volna. De most este van, Rambousek lámpagyújtogató úr járja a városkát és meggyújtja a gázlámpákat, megkerültem már vele a főteret és az Elza utat és a Lovarda utat és a Nagy meg a Kis Sánc utcát, átmentem a templomtéren és a Kecskés téren, de a legszebb gázlámpák a Kis Sánc utcában voltak, elbújtatva a fák és bokrok közé, a magasban égtek a lámpák és odalent az Elbában visszatükröződött a fényük, de Rambousek úrnak erre nem volt ideje, csak ment és közönyösen fel-felnyúj- totta a bambuszbotot és nem gyönyörködött csak lépkedett tovább és tovább, miközben én mögötte össz.e- szedegettem a részleteket, a lámpákvágódtam, ahogy forgolódva kerestem a hátam mögött az árnyékomat, amely mindig előttem lépdelt, amelyre ráléptem, amelyre ráléphetett és kénytelen is volt rálépni a gázlámpákkal megvilágított utcácskák minden esti járókelője, de senki sem esett hasra, senki sem leste, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik titok, amelyet közönyösen és ingyen hord szét a városban Rambousek lámpagyújtogató úr, a gázlámpák fénye, a gázlámpáké, amemár ment is tovább a következő lámpához, az arcomon összefolyt az eső a könnyeimmel, és azon az estén boldogtalan voltam. De csak még jobban beleszerettem a gázlámpákba. És amikor már ágyban voltam, hát egyszerre csak eszembe jutott, hogy az biztosan még szebb, amikor Rambousek úr reggel járja a városkát, és eloltja azokat a gázlámpákat. Csakhogy mindig akkor ébredtem fel, amikor már világos volt. Egyszer aztán mégis sötétben ébredtem. Bohumil Hrabal ból guruló morzsákat. Egy ilyen gázlámpa, amikor a kis kampóval felébresztik, hát előbb felhördül, mint a régi órák, ki kell köhögnie magát, megdörzsölnie a szemét, pont úgy, ahogy én kelek fel reggelente és nem akarom látni a világosságot. Némelyik lámpa még serceg is, mint amikor rántott szeletet sütnek és egy csepp víz hull a zsírba. De aztán mindegyik gázlámpa összeszedi magát, egymást bátorítják, mert ha nem akarózna világítaniuk, hát arra az esetre Rambousek úrnak minden tizedik lámpaoszlopnál van egy odaláncolt és odalakatolt kis létrája, amin fölmászik és vaktában, mint ahogy a világtalan Hanus javított meg minden toronyórát, Rambousek úr megjavít minden gázlámpát és kényszeríti, hogy ugyanúgy égjen, mint a többiek. Amikor Rambousek úr befordult egy következő utcácskába, szerettem hátrafordulni és visszanézni a fények sorára, mindegyik meggyújtott gázlámpa, mint valami áttetsző és finom szoknya adja tovább a következőnek a fényt, amolyan fényláncokat alkotva, amelyek érintkeznek egymással és egymásba fonódnak, mint a sörgyári gyümölcsösben a cseresznyefák ágai. És ott, ahol megtört az utca, s átment egy másikba, ott, a sarkon lámpaoszlop állt, amely két utcába világított, a fény is befordult egyik utcából a másikba. És az esti járókelők jöt- tek-mentek, megpermetezve a szitáló kékeszöld fénnyel, de senkinek se jutott eszébe, hogy megálljon, hogy kinyújtsa a kezét, úgy, mint általában az emberek, akik mielőtt borús időben kilépnének a házból, kitartják a kézfejüket, hogy esik-e vagy sem, senki sem csodálta meg a gázlámpák fényét, és senkinek se jutott az eszébe, hogy Rambousek úr nyomába szegődjön. És az embereknek ez a közömbössége, ez volt a legfurcsább az. esték kivilágításában. Az én árnyam meg Rambousek úr árnya, meg az. emberek árnyai a gázlámpák fényében olyan színházat rendeztek, amely rémülettel töltött el. Ha kiléptem egy gázlámpa fényéből, akkor elém vetődött az árnyékom, az állandóan növő árnyék, míg csak bele nem léptem a következő gázlámpa fénykörébe, amely viszont mögém vetette az árnyékomat, ez aztán, ahogy közeledtem a lámpaoszlophoz, egyre zsugorodott mögöttem, és a végén nagy rémületemre a saját árnyékomon álltam, saját magamra léptem. És amikor továbbindultam és a következő lámpához közeledtem, az árnyékom egyre nagyobbodott előttem és nőttön nőtt, mígcsak a következő lámpa szoknyájának széle alá nem léptem. És kétszer el is lyek a sárga szárnyak rebbentésnyi távolságára ragyognak egymástól, miként a sörgyári gerendákon ülnek egymástól szárnytávolságnyira a galambok, hogy éjszaka, ha nyújtózni akarnak egyet, vagy ha felriadnak valami nyomasztó álomból, hát a szárnysuhintásukkal ne ébresszék föl a szomszédaikat. Ha esett és sötét volt és az esőt csak a ruháján érezte az ember, csak az arcán, Rambousek úr meggyújtott minden gázlámpát és rögtön látszott, milyen sűrűn esik. Sőt, a lámpák fényében még sűrűbben zuhogott, mint a valóságban, a lámpa négy égtáj felé világító üvegtábláit összefirkálta az eső, mintha mindegyik sárga fénnyel megvilágított kis ablakban egy régi filmet vetítenének. És télen, ha mindenszentekkor esett, vagy nedves hó hullott, mindegyik meggyújtott gázlámpából pára szállt, könnyű füst. És a macskafejes kövezetét a gázláng bekente vajjal és az árnyékok eltűntek és a városka utcájából cseppkő- barlang lett és mészkövei bevont alagút. A téren és a főutcában a járókelők letaposták azt a hideg villogást, de a tócsákkal teli kis utcákban a macskafejes kövezet úgy fénylett, mint az istenfélő vének tar koponyája, amikor letérdeltek a templomban és az esperes úr a nyelvükre tette a szentostyát. Ha esett, akkor Rambousek úr keménykalapot viselt és a fekete viaszosvászon kabátja fénylett az esőtől, és Rambousek úr pillanatonként előrehajolt és a keménykalap karimájából kiömlött az esővíz, amely a gázlámpák fényében úgy csillogott, mint a higany. Ha metsző szél fújt, hát az. csak fütyöré- szett a halkan dorombok) lámpák körül, a rövidre nyírt lángot csak az. orkán tudta megrebbenteni. A lámpák üvegtábláin csordogáló eső elsötétítette az utcákat, és a járókelők lehajtott fejjel törtettek hazafelé vagy a vendéglőkbe. De én emelt fővel baktattam Rambousek úr nyomában. mintha gázlámpa volnék. Baktattam és előre örültem annak, hogy ha Rambousek úr majd újra előrehajol valahol, akkor a fejéből kiömlik és a földre loccsan a higany. Az egyik ilyen estén megkértem Rambousek urat, engedje meg, hogy egy, egyetlenegy gázlámpát meggyújthassak. Kezembe nyomta a bambuszrudat és én fölemeltem az arcomat az esőben, parányi fényecs- ke ragyogott a lámpa alján, de a kezem annyira reszketett, hogy a bot végén a kis kampó vacogni kezdett, és én nem bírtam eltalálni vele a lámpa kampóját. Teljesen elkámpi- esorodva visszaadtam a botot Rambousek úrnak, aki oda sem nézett, csak kiegyenesedett és meghúzta, és befűztem egyiket a másikba. Még maga Rambousek úr is teljesen megrendültén állt attól, amit látott, és én meghúztam a bambuszrudat, és úgy éreztem, hogy eloltottam az egész mennyboltot. Rambousek úr arca csupa ránc volt, csupa apró ránc, amelyek kicsiny hullámokban futottak az orrától az arcán, egészen a füléig. Rambousek úr arca rám mosolygott. Megcsókoltam a bambuszaidat és visszaadtam. Akkor értettem meg, hogy Rambousek úr, amikor kivilágítja az estét, és eloltja az éjszakát, sohasem lehet beteg, mert az. ő munkája pontosan olyan, mint az. esthajnalcsillagé. Tudtam, hogy ha egyszer reggel, amikor iskolába megyek, ha egyszer délben, amikor iskolából jövök, még égni fognak mind a gázlámpák a mi kis városunkban, akkor Rambousek úr éjszakáról hajnalra virradóan meghalt. Hosszú Ferenc fordítása Szabó Otti csöndben felöltöztem, és kimentem az éjszakába. Amikor a hídon mentem át, a gázlámpák a világoskék ég hátterében égtek, amelyen reszkető csillagok vibráltak. Itt-ott valaki hazatérőben volt a munkából vagy még csak most indult munkába, néhány horgász bambuszbotokkal horgászni indult, s lefelé tartottak a folyóhoz. És még mielőtt átértem volna a hídon, hát az ég kivilágosodott, és én örültem, hogy láttam, milyen szép látni a hajnalhasadás előtti világoskék eget és a híd pillérein világító gázlámpákat, látni a Híd utcai gázlámpákat. A templomtéren az. ég világosodott és keleten meghasadozott, és rozsdaszínű fény öntötte el Szent Egyed vörös téglákból épített templomát, a gázlámpák most csak maguknak világítottak, a kék és roz.sdaszín fény a folyó felől törtetett előre, és zuhogott az égből az utcákra és terekre, a gázlámpák már kizárólag csak maguknak világítottak. A városkapu irányából most megjelent Rambousek úr, lépkedett, s közben a réz.csúsztatóiknál fogva illeszt- gette egymáshoz a bambuszbotokat, amelyekből, mire a templomtérre ért, összeállította a rudat. És aztán ment egyik lámpától a másikig, aprón és keménykalapban, befűzte a kis kampót a lámpák belsejébe, és eloltotta egyiket a másik után, mintha csak a petróleumlámpa kanócát húzná le. Csak ekkor vettem észre, hogy a gázlámpákban egész, nap ég egy pirinyó lángocska. Láttam, hogy a gázlámpák pihenni térnek, aludni mennek, akárcsak az emberek. És így a várfalak mentén a kis utcákon át bejártam a városkát, a nyitott ablakokon át látni lehetett, hogy az emberek már fölkeltek, az utcákon tejeskocsik zörögtek, és a pékek kosarakban hordták a zsemlét, de Rambousek úr még az éj maradványait oltotta ki. A gázlámpák vigyázzban álltak, és üvegezett hasában mindegyik az este magzatát őrizte. Az utolsó lámpánál Rambousek úr megfordult, én meg tiszteletteljes távolságban megálltam, néztem őt, és Rambousek úr kinyújtotta a kezét, és a kezében a bambuszbotot tartotta. Bólintott és megrázta a botot. Bólintottam és hegyeztem a fülem, és kimeresztettem a szemem. Rambousek úr jóságosán megrázta a fejét, és újra felém nyújtotta a bambuszbotot. Úgy lépkedtem, mintha az. oltár elé járulnék. Átvettem a botot, fölvetettem a szemem. Az ég tiszta kék volt, a sárga kis harisnya a gázlámpában nem volt nagyobb és nem volt világosabb, mint egy fehér lepke szárnya. És láttam a kis kampót a bot végén, és láttam a kis kampót az égő alatt a lámpában, és Z. NÉMETH ISTVÁN Tizenöt pe „Hogy szép lehess, állj meg egy percre a tükröd előtt, öt percre a lelked előtt, tizenöt percre az Isten előtt. (M. Quis Semmit és mindent azt a nagy követ a folyó mélyén, ami senkié azt a nagy folyót a kő felett, ami mindenkié senkit és mindenkit a tükör ahonnét jöttem húsevő virágok közt nyugtalan aludni a színek ahová távozom kincsemet újra tudni soha és örökké gyurmából üveggyöngyöt gyúrni égő gyufát a fény gyomrába gyalog a hópehely titkos mélységeibe a hidrogén halotti maszkját felöltve meztelenül a szövet szálaiban csak egy híd kenyérbe rejtett korbács tenyérben felejtett torokszorítás aztán semmiért és mindenért amit sajnálok itthagyni mert máshogy marad az enyém bántom magam mert mindenki vagyok kölcsönkért sikoly ellopott látomás Menekül sorsa ele Almok arctalan, kék katonái, puha játékok gurulnak a lépcsőn, pisszenéstelen a pénteki csend. Valaki kulcs után kutat, felszisszen a félelem, fél eszét a Föld vacogással rejti az emésztőgödörbe. Nem jó gondolkozni most. A képek kimerevülnek, kábán lógnak a semmi ecsetjén, míg zörren a zár. Az ajtó mögül lepke szökik meg, s a tükör előtt elrepülve önmaga nagyságába beleszédül. Az évek elutaztak, emléket árul helyettük a szél. Nincs vevő a kövek alatt szundító szavakra: nem jó beszélni most. Még hull, még ragyog, gyöngyözik a harmat, még marnak a mágikus mondatok, a száj megvonja húsos vállát, meztelenül, méztelenül. A pillangó, a pallos-szárnyú itthagyott. Eldobál létet, lélegzetet, illatot, menekül sorsa elől. Nem jó létezni most.
