Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-10 / 2. szám

- Tíz éven belül megbocsátasz ezért az éjszakáért. Soha.- Aztán még tíz év, és elfelejted. Soha.- Újabb tíz év, és már nem is tudod, miért volt a nagy felhajtás. Soha, mondtam végül. Biztos volt a dolgában. De hát ez magától értetődik egy ezüstérmes tíz- próbázónál. Éveken keresztül figye­lemmel kísértem sportpályafutását az iskolában. Ezt ő is tudta. S amikor az olimpiai győzelemmel hazaérke­zett, hálaadó csütörtökön eljött hoz­zám. Egyedül voltam a newporti házunkban, apa meg anya St. Mo- ritzban, jövendőbeli férjem még San Franciscóban élt. Évekig rajongtam érte, s akit annyiszor megcsodáltam a pályán, most ott állt a küszöbön, testi valójában. Elgyengült a térdem. Hát hogyne engedtem volna be? Italt töltöttünk, beszélgettünk, és néztük a szürke, elhagyatott lagúnát, ame­lyen ponyvával lekötött száz meg száz vitorlás táncolt egy ütemre az első őszi vihar ■csapkodó esőjében. Bár a hírnév még csak most kapta szárnyára, az én szememben már réges-régen nagy renoménak örven­dett; mind a két nővérem lefeküdt vele, és nem győztek hencegni ezzel. Elragadó fiú volt, csupa izom, kivé­teles testi adottságokkal, hogyne fe­küdtek volna le vele? De én nem álltam kötélnek. És most itt volt, mintha csak nyilvántartást vezetne egykori évfolyamtársairól, akik a diploma után egy évvel szanaszét szóródtak a világban, öt évig sike­rült kitérnem előle. Anyám egyet­lenegyszer vette szavamat: meg kel­lett ígérnem, hogy csak vele nem! De nem az akaraterőmön múlott, hogy megtartottam a szavam. A dolgok véletlen alakulása játszott a kezemre két ízben is. Az első alkalommal törölték a járatot, amellyel apa Los Angelesbe ment volna, így Palo Al­tóban maradt, és elvitt vacsorázni. S legközelebb, amikor úgy alakult, hogy beavatást nyerhetnék a nagy titokba, váratlanul meghalt az anyai nagyanyám - álmában érte a halál -, s el kellett repülnöm Syracuse-ba. Szóval éppen csak hogy megúsztam. Estefelé két újabb martini, újra rázendít a vihar, nyugat felől min­denünnen alacsonyan szálló, súlyos fekete fellegek a háborgó Csendes­óceán fölött, a kandallóban mohos tölgyfahasábok égnek. Az ezüstér­mes tízpróbázó kihevülten, kényel­mesen hever a vastag bölénybőrön, hibátlan arcélén, határozott járom­csontján meg-megcsillan a narancs­szín tűzfény. Ezúttal nincs menek­vés. Olyan forrónak érzem a hasam, mint a kéménykürtőt nyaldosó lán­gok. A lábam között lassan nyílni kezd egy óriási rózsa, szirmai szinte hallható percegéssel bomlanak ki. De tartom magam még egy óráig, és még tovább, míg a dokkok meg a vitorlások eltűnnek, belevesznek a sötét esőverésbe. Nem akarom ót, bár az a rózsa sóhajtozik, nem, igyekszem elterelni a figyelmét, biz­tatom, meséljen még az olimpiáról. De minden hiába. Egyszerűen feláll és levetkőzik. S ezek után már gye­rekjáték neki, hogy engem is mezte­lenre vetkőztessen. De valahol a homlokom mögött, valami végtele­nül kicsi helyre zsugorítva én ma­gam, az igazi valóm rejtve marad előtte. S mielőtt rémülten beleve­szek karjának kötelékébe, mielőtt gúzsba fognának kőkemény comb­jai, egyvalamire még képes vagyok: leveszem nyakamról a nagyanyám­tól örökölt gyémántfüggőt. Jól em­lékszem, bárhogy is remegtek az ujjaim, sikerült kikapcsolnom vé­kony, szoros, antik kapcsát. S jól emlékszem, ahogy letettem a szü­leim ágya melletti éjjeli asztalkára. De azért dulakocitam vele egész éjjel. Hogy milyen volt, tulajdonkép­pen nem is tudom. De olyan hosszú, sötét éjszakát nem éltem sem az­előtt, sem azóta. Manapság erőszak­nak nevezik az ilyet. De talán min­dig is erőszak volt. Ámbár, az igazat szólva, meg nem erőszakolt. Szenve­déllyel a magáévá tett. De nem vál­tunk eggyé. Tudatosan merültünk alá, s egy rövid, eszméletlenül mély álom után hajnalban tiszta tudattal bukkantunk föl ismét. Ismerve őt, jobban mondva a sporteredményei ismeretében, igazán nem találhattam ebben semmi meglepőt. S magamat sem hibáztathattam. Ilyenkor csak test az ember. De az is előfordulhat, hogy ugyanakkor ott vagyunk mi magunk is, és kívülről szemléljük a testünket. Hányszor olvassa az ember, hogy valaki meghalt, és saját, utólagos beszámolója szerint távo­zóban lepillantott önmagára, búcsút vett a testétől, és csak egy orvos vagy egy rátaláló járókelő közbelé­pése hívta vissza s kényszerítette rá, hogy újra egyesüljön a testével. Hát velem is ez történt azon az éjszakán. Nem rögtön, csak az első forduló után, még mielőtt megadtam magam a gyönyörnek. De hát hol van? - hallottam rejtett valóm kérdését. Eljött értem; a ma­gáévá tett; magamba fogadtam- s úgy éreztem, még nincs ott, nincs sehol. Afféle srófra járó tenyészbi­kákkal néha már csak a hecc kedvé- "ért is lefekszik az ember, de ez nem olyan volt. Valami más. Nem az ijesztett, hogy tőlem távol van, ha­nem hogy önmagától van távol. Azt elviseltem volna, hogy nincs velem, szinte mindannyian átestünk már ef­féle gyötrelmen. De ez rettenetes volt. Árra számítottam, hogy ezen az éjszakán megízlelem azt a gyö­nyört, amelyet öt esztendőn át nél­külöztem, megízlelem, ahogy a nő­véreim megízlelték. Ezt el sem tud­tam volna képzelni. Reggel felé a gyűlölet fémes íze töltötte be a tor­komat, hirtelen fanyarra változtatva az édes gyönyört, amit a hús adott. De nem az ajkam érezte, nem a nyel­vem, hanem az, aki felébredt, és figyelt bennünket: én magam, a homlokom mögött. És ez így ment egész hajnalban, abban az órányi cseperésző csöndben is, amíg szüne­tet tartott a vihar, amely egyre csak jött, hozta az esőt a gomolygó égből, míg a szürke keleten végre hideg fényt kezdett sugározni a nap, ame­lyet azán még három napig nem lehetett látni. Mi lehet ez? - tűnődtem. Mi az, ami olyan rettenetesen nincs rend­jén? Túlságosan fiatal voltam még, nem tudhattam. De ő észrevette; tudta. És könyörtelenné vált. Sajog­va, sírva tértem magamhoz. Nem tudtam, hogy ez a kétségbeesés, hogy örökre tönkretettek. Húsz esz­tendő múltán már tudom, hogy kell végződnie egy ilyen éjszakának- nem így, vigasztalan zokogással, nem egyetlen nagy sebbé tépett test­tel. Nem! A test tán összetört, moz- dulásnyi ereje nincs, de mosolyog, békésen dudorászik, és csodálatos módon összeszedi magát, feltámad, mintha magából a gyönyörből szüle­tett volna újjá, a partra kifutó fekete hullámok tajtékából. Nem, erről szó sem volt. És ő tudta. Könyörtelen volt, nem törölte le a könnyeimet, egy szóval sem vigasztalt azért, amit velem tett. Addig még soha senki, de én megsejtettem a titkát: minden adottsága megvolt, csak egy nem. Nem volt... mije is? Nem volt lelke. A magabiztossága, a szép teste, a el­lenállhatatlan varázsa egy szörnyete­gé. És ő tudta, hogy megláttam ben­ne ezt az ürességet, még mielőtt ránk borult volna az éjfél. És én mégis, tudva, hogy mit teszek, vele marad­tam reggelig. De mi kényszerített? Miért? Mert nagyon fiatal voltam még, mert nem bírtam vele? Talán. Ma már azt hiszem, szánalomból tettem. Szánalomból, vagy azért, mert képtelen voltam elhinni, hogy ilyesmi lehetséges, és szükségem volt rá, hogy remélhessem: ez nem lehet igaz. Vagy keserűségből, ami­ért ekkorát csalódhattam, amiért így rászedett a vágyam, a testem éhsége. Könyörtelen volt, mert nem tu­dott más lenni. Talán szándékosan tárta fel előttem a titkát, mintha könnyebb lenne elviselnie az üressé­get, ha megoszthatja velem. Ha a karjába vesz és vigasztal, ha úgy tesz, mintha minden rendben lenne közöttünk, s ez a mi vad szeretkezé­sünk éjszakája maradandó emlék lenne, a lét ajándéka, az élet egyik lehetséges elégtétele, kedvesebb lett volna, mint a legtöbb férfi. Igaz, akkor is utáltam volna magam, ami­ért hagyom, hogy színleljen. Ehe­lyett azonban megmutatta nekem az igazságot - és ez elviselhetetlenül könyörtelen volt. És még hozzátette azokat a gyűlöletes szavakat is: „Megbocsátasz“, „Elfelejted“. És ahogy megesküdtem, nem bo­csátottam meg, és nem felejtettem el, amit azon az éjszakán szenvedtem. Sápadt szó arra az erőszak. Lélekte­len test a karomban. Lélektelen test a testemben. Amikor elment, elvitt tőlem vala­mit. Nem azt, amiért jött - pedig voltak az életemben percek, amikor azt is készséggel odaadtam volna a szerelmesemnek. A nagyanyám gyémántfüggőjét vitte el. Ahogy ott feküdtem a szüleim ágyán, a sze­mem tele könnyel, kezem-lábam erőtlen, nem gondolta, hogy látom, amint öltözködés közben zsebre vágta. Kimenőben még odaszólt: - Annyi baj legyen, ha úgy érzed, soha többé nem kell látnod engem. Kint a hallban felnevetett. Hallot­tam a nevetését, mikor kinyílt az ajtó, majd újra bevágódott. Még kint is hallottam nevetni az eső hideg függönyei között, és hallottam a sportcipője surrogását, amint vé­gigmegy a deszkapallókon. Nem tudnám megmondani, meny­nyire gondoltam komolyan, amit dü­hömben vágtam oda azon a regge­len. De húsz év múltán meg kell állapítanom, hogy nem bocsátottam meg és el sem igen felejtettem azt az éjszakát. És most itt fekszik előttem a Hayacinth ravatalozóteremben. Sokra vitte az életben húsz esztendő alatt. Egy vagyont keresett jachtok adásvételével, éppen itt, Newport- ban. Több mint tízmilliós forgalmat bonyolított le évente. Jobb üzletbe bele se vághatott volna. Ma már talpalatnyi bérbe adható hely sincs a dokkokban. Merő véletlenségből jöttem Newportba, valami ingatlan dolgát kellett elrendeznem, és egy­szer csak meglátom a gyászjelentést. Vízbe fúlt. Egy milliárdos hetvenmé- teres motoros jachtján, a Palace-en vendégeskedett, amely Anacapa mellett a ködben zátonyra futott és darabokra tört. Két nap múlva talál­tak rá, mérföldekkel távolabb sodró­dott a mentőmellényében. És milyen pompásan néz ki: puha szőke haja húsz esztendő múltán ezüstös, bronzszínű arcának szögletes síkjai jól mutatnak a kozmetikus ecsetje nélkül is. Az öltözéke stílszerű: sportemberhez illő sötétkék blézer, fehér kasa nadrág, elegáns fekete lakk mokaszin. Délelőtt tíz óra, de ő nyugodtan alszik. A gyászszertar­tás tizenegykor lesz. Egymagám va­gyok vele a légkondicionált helyiség­ben, amelyet elborítanak a virágok: horgonyok, cirkálók, vitorláshajók virágból kötve. Zümmögnek a ven­tillátorok; a világítás egészen gyen­ge; a ravatal mellett pislákolva ég­nek az elektromos gyertyák. Mikor megszólal a gyászzene, rá­ébredek, hogy már késő van, mind­járt elkezdődik a szertartás. Semmi nem változott; nem oldódott meg semmi; nem lettem okosabb semmi­vel. S hirtelen, szinte ihletszerűen eszembe jut: a gyémántfüggőm még nála van! Vissza akarom kapni. Le­győzöm az undoromat, belenyúlok a koporsóba - finom, fényezett ró­zsafából van persze, antik bronzve­retes fogantyúval -, és ráteszem a kezem a nyakára. Igen, a vörös és fehér selyem nyakkendő csomója alatt valami keményet érzek. Ujjaim behatolnak az ing alá - közben szo­rosan behunyom a szemem, ne kell­jen látnom a hideg, kék vegyszerek­kel telepumpált, mozdulatlan holt­testet -, megmarkolják, s a nagy felületűre csiszolt, régimódi, tojás- dad gyémánt a kezemben marad, s vele szakad egy darab a láncból is, amely már nem a nagyanyámtól örö­költ finom platina, hanem valami modem, lapos s-alakú szemekből ál­ló, tizennyolc karátos aranylánc. A gyászzene most már hangosabban szól, minden percben bevonulhat a családja, a barátai. Mennem kell. A kijáraton át, a ko­porsó túloldalán. Az ajtó a falba süllyesztve, kilincs nincs rajta. Vajon hogy működik? A mennyezet pere­mén a kazettás üvegpanelek mögött fölerősödik a világítás. Az ajtó mel­lett egy lemezen két kapcsoló van - melyik mié? Felkattintom az egyi­ket. Az ajtó meg se mozdul. Hanem valahol a közelemben gépezet zaját hallom. Megfordulok, és látom, hogy a hátsó falban félrecsúszik egy panel, aztán felizzik mögötte egy gázke­mence tüze. Hirtelen lobbanás, he­vesen égő lángok lobogása. Gépszí­jak surrogása hallatszik. A koporsó hátsó lapja lecsapódik, s a holttest mint egy csúszdán csúszni kezd rajta fejjel hátrafelé, át a falban levő nyí­láson. A lába megbillen a fényes fekete cipőben, s a test tehetetlenül, megállíthatatlanul csúszik a lángok közé. Amint a lábak eltűnnek, le­ereszkedik egy újabb panel, egy vas­tag kvarcüveg ablak lezárja a csúsz­tatópályát. Az egész helyiség vilió­dzik, ahogy a test serceg a hamvasz­tókemence hevében. A koporsó hát­lapja most visszaemelkedik a helyé­re, s ott marad velem az üres láda, fehér szatén bélése még őrzi az el­tűnt test formáját. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, de a kezem már a másik kapcsolón matat. Zajta­lanul szétnyílik előttem az ajtó, kilé­pek rajta, és megindulok a keskeny folyosón, olyan gyorsan, ahogy csak bírok, miközben a cipőm sarka bele- belesüpped a vastag, barna sző­nyegbe. A folyosó végén könnyedén nyí­lik a súlyos ajtó, és én kint találom magam a parkoló fekete aszfaltján. Majd megvakít a tűző augusztusi napfény. Á ravatalozóterem és a ká­polna bejárata elé Lincolnok, Cadil- lacek, Mercedesek gördülnek ünne­pélyes sorban, és jó néhány Rolls- Royce is. Beszállok a kocsimba, a nagyanyám gyémántját bedobom a pénztárcámba. Reszket a kezem, időbe telik, amíg beletalálok az indí­tóba. Alig látok a napszemüvegen át. De olyan gyorsan hajtok ki a parko­lóból, amilyen gyorsan csak merek, és igyekszem nem is gondolni arra a zűrzavarra, amely a hátam mögött most van kitörőben. Zentai Éva fordítása A befagy pat tel A varjak föl gén, anélkül, 1 megcsúszott v három-négyen dugták a fej gyors egymás vájták. Kopá visszhangzott elnyelte a füze júmagasságig forgácsok. Ma kedt károgásul ratlanul szél ke hamai magasb; nyű havat, me gőben, és lera kák mögé. A 1 kedtek. A tóból hir hallatszott. Szamkó abb valamint a 1 megfigyelését, Nyomban me esett. A vai számycsapkod a levegőbe err rányban elrep mótosan föltá ben bőven mt venni az apró két a varjak a Akkor hangzc segélykiáltás, könnyebben t; pontosan meg! érkezett, s elin Csakhamar i léknél. A vízb pillant meg. Eg ja megragadni nincs már hoz2 A test simán, desen elmerül, marad ideje h; Éppen csak hí tott kezével a f kában a ruhájs egyszerű. Mag; tét, közben he guggol, s a lé kirántja a fuldc Szamkó élőt hever. Először a lí emeli, fejjel lef után sietve mag amint csuromv összerázkódik, nyitja föl a egymásutánbar héja újból lezí fény, melyet a megkétszerez, ját. De nemsol keskeny hasac kált, tágra nyitj; csodálat tükröz — Élek? — s; a szó. Fölül, és : lila ujjaival g< paszkodik Szai jába. Szamkó nag bólint, szélest Közben Ivette í mogatja.- Megmentőr a lány. — Szerel hoz bújik, állái De nyomban s arcán a legnaj megkérdezi: — — hangja most Keze remeg, a dik, s csak egy elkövetkezendő - enyhít a pillái - A nővéred? lassan.- Igen, a növi Ivette.- Mi van vele Szamkó.- Ott, ott van kető kezével a eltorzul, összer; tői, szörnyülköc Danusa! — kiá ő esett bele ... i fulladt... — jajo nul belemélyesj dett ujjait a hób Szabó Ottó rajza JASCHA KESSLER

Next

/
Thumbnails
Contents