Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-03 / 14. szám
Kálid Artúr huszonegy éve Könnyű volt megjegyezni őt. Magyar anya néger fia sosem nyert még Ki mit tud?-ot. ő volt az első, Radnóti Miklós Negyedik eclogájának előadásáért díjazták 1988-ban. „Tompán csap rám a sötét és vág engem a fény“ — szavalta, tizenhét évének minden keservét, gyötrelmét belesűrítve. Mint lúgot a lakmuszpapír, szeretetéhségét, hányatott sorsát úgy mutatta ki a vers. Pár hónappal később már színészi feladata van, tizenhárom részes tévéfilmsorozatban játszik. Az Angyalbőrben „fekete olajbogyóját“, Póst, a kezére, lábára egyformán vigyázó, egyszer peches, máskor csak ügyetlen hárfaművészt alakítja. Békési Kálid Artúr képtelen leplezni zavarát, amikor ezekről a szerepléseiről hall. Arcát kezével takarva kérdezi: „Hát hogy néztem én ki? Rövid hajjal, felhúzott vállal, esetlenül... nem jó nekem erre emlékezni!“ Három-négy évvel a színészi pálya felé tett első lépései után változott is jócskán. Nevét Kálid Artúrra rövidítette, haját megnövesztette, lelki szelepeit pedig egymás után mind megnyitotta. Jövőre végez a főiskolán, Szirtes Tamás osztályában, de már most is komoly megbízásai, jelentős feladatai vannak, mert érzékeny, okosan építkező, tehetséges fiú. Shelagh Delaney Egy csepp méz című drámájában a Merlin Színházban ő a fekete matróz, aki elcsábítja, teherbe ejti, majd annak rendje és módja szerint ott is hagyja a sorsa ellen lázadó kültelki fruskát. Nincs ebben a szerelemben semmi báj, semmi varázs, fellobban és ki is alszik nyomban, még csak égni sincs ideje. Élet a színházban. Színház az életben? Kálid Artúr egy hasonló kapcsolat gyümölcse.- Kivel találkozott legutóbb a szülei közül?- Anyámmal. Nagyon régen. Az apámat egyetlenegyszer sem láttam még. Nem is sejtem, hol élhet, Afrika melyik részén, amit tudok róla, az mind csak feltételezés. Ami tény: Budapesten találkozott anyámmal, különben nem lennék. Az már nem biztos, hogy a műszaki egyetemen tanult, de ez tűnik a legvalószínűbbnek. Hogy aztán én milyen előzmények után születtem, azt megint nem tudom. Anyám talán takarítónő volt az egyetemen, abból pedig, hogy nincs itt az apám, arra következtetek: egyszerű kis „ballépés“, vagy félresikerült szerelem lehetett az övéké. Anyám, szerintem, nagyon sokáig viselte ezt a terhet. Miután megszült, otthagyott a kórházban, úgy kerültem aztán állami gondozásba. Neki sem lehetett könnyű, tudom. Mátészalkán, ahol lakott, nehéz és veszélyes dolog lett volna félj nélkül nevelni gyereket, ráadásul néger gyereket! — Négernek érzi magát egyáltalán? — Anyám félig magyar, félig cigány, úgyhogy nem érezhetem magam teljesen annak. — Bent, a gyermekotthonban hogy élte meg, hogy más, mint a többiek?-Ott mindenki más volt, ott nem számított különleges dolognak, hogy sötétebb a bőröm, gúnyolni ezért senki sem gúnyolt. Megkülönböztetésben kivétel nélkül mindenkinek része volt. Szerencsére nem a nevelők szemében, hanem köztünk, gyerekek közt. Én voltam „a néger“, a másik „a cigány“, a harmadik „a kövér“, a negyedik „a selypítős“, mindenki kapott gyorsan egy plusz nevet.-Azt a szót, hogy örökbefogadás, mikor jegyezte meg?-Talán ötéves koromban. Akkor vett ki anyám a gyermek- otthonból, mert attól félt, hogy örökre elveszít. Volt neki egy férje akkoriban, s az anyósa, az én mostohanagymamám, gyakran érdeklődött utánam, és az anyám édesanyja is magához akart venni, de anyám hallani sem akart erről. Három és fél éves koromban egy tanárházaspár akart örökbe fogadni, akkor még anyás csecsemőintézetben voltam. Ezt onnan tudom, hogy a Ki mit tud? után kaptam egy névtelen levelet, benne fényképpel, amelyen csak én látszom, ahogy ülök egy autóban és fogják a karomat, és az állt a levélben, hogy magukhoz akartak venni, de az anyám nem egyezett bele. Másfél éves huzavona következett, s hogy az örökbefogadásból semmi se legyen, a gyámhatóság tanácsára anyám magához vett. Akkor már férjnél volt és úgy emlékszem, elég sokat ittak, és én lettem a házban a fekete bárány, mert volt már egy közös gyerekük. Én nem állítom, hogy mindig indokolatlanul, de bennem csak az maradt meg, hogy sokszor elvertek. Amikor a pofon helye ottmaradt az arcomon, az osztályfőnököm bevitt a rendőrségre, jegyzőkönyvet vettek fel, és délután már jött is értem egy férfi a tanácstól, hogy most elmegyünk egy kicsit biciklizni, aztán beülünk egy szép kis autóba és elvisz valahová, ahol engem mindenki szeretni fog. Nyolcéves lehettem, de mindent megértettem, pontosabban éreztem, miről van szó. Bizonyára anyám is tudta, mert nagy sírás közepette búcsúzkodtunk, amiből megint csak arra következtetek, hogy a helyzettől függetlenül szerettük egymást. Soha nem felejtem el: két kiflit és egy darabka csokoládét adott az útra.- Később, ahogy nőtt, hogy alakult a kapcsolatuk?- Emlékszem, amikor bekerültem az intézetbe, minden nevelőtől ugyanazt hallottam. Hogy ilyen gonosz, meg olyan gonosz az én anyám. Nem tudtam és nem is akartam hinni nekik. Tizennyolc éves koromig voltam intézetis; kétszer kaptam csomagot tőle, ez volt a mi kapcsolatunk. Egyszer biztosan sajnálni fogja, hogy nincs közünk egymáshoz, hogy nem jött, nem látogatott.- A Ki mit tud? után sem jelentkezett?- Előtte keresett. Üzent, hogy szeretne találkozni velem, de én akkor teljes meggyőződéssel azt üzentem vissza neki, hogy ne jöjjön. Nem is jött. A Ki mit tud? után, ezt egy mátészalkai rokon mesélte, szabályszerűen el akarták űzni a városból, hogy nézd meg, milyen gyereket dobtál el magadtól. Nem dac és nem is gyűlölet, ami bennem van. Én most úgy érzem, amíg nem állok a saját lábamon, addig nem szabad találkoznom vele, nehogy felkavarjon. Majd később, ha erősebb leszek.- Mi történne, ha egy nap fel- szólnának például a Vígszínház portájáról, hogy az édesanyja várja a művészbejárónál?- Először is nem ismerném fel.- Ő majd megszólítaná, hogy fiam, drága fiam!- Nem tudom, mi lenne. Én nem akarok felkészülni erre, annál sokkal bonyolultabb a dolog. Gyerekkoromban mindig kész voltam a nagy találkozásra, úgy rendeztem meg magamban a jelenetet, hogy ha betoppan, azt mondom majd neki: menj el, nem akarlak látni! Ma biztosan lenyelném ezeket a szavakat, inkább megkérdezném tőle, ki volt az apám.- Álmaiban kivel beszél gyak- rabban? Az édesanyjával?- Ébren többször gondolok rá. Álmomban azt a két családot látom, amelyik több mint tíz éve kitart mellettem, figyel rám, és tudat alatt biztos támaszul szolgál. Apámra azért nem gondolok túl gyakran, mert hozzá aztán végképp nincs közöm.- Mindettől eltekintve, most, hogy harmadéves a színművé- szeti főiskolán és két színház is foglalkoztatja, milyen a közérzete?- Nem a legjobb. Korán jöttek a nagy lehetőségek, nincsenek alátámasztva. Az egyetlen, amit jogosnak érzek, az az, hogy bekerültem a főiskolára. Az viszont, hogy sokfélét játszom, nincs megalapozva. Lehet, hogy a másságom, az egyéniségem már elviszi a szerepeket, de nincs még színészagyam, hiányosak a szakmai ismereteim. Tudom, mi az, amit rosszul csinálok, de még nem jöttem rá, hogy lehetne jobban.- A Vígszínházban több darabban is játszik. A Padlásban, a Fekete Péterben, a III. Ri- chárdban, ám az igazán jelentős feladatot a Pesti Színházban Joe Orton Amit a lakáj látott a kulcs- lyukon át című komédiájában kapta. Attól, hogy erősen meghatározott szerepköre lesz, a jelek szerint nem kell tartania, hiszen a gépembertől a szállodai boyig már most is többféle figurát alakít.-Nekem egyvalamire kell nagyon odafigyelnem a jövőben: lehetőség és lehetőség között kell különbséget tennem. Tisztán kell látnom, hol a határ, mi az, ami még illik az egyéniségemhez, és mi az, ami már nem. Hősszerelmes nem leszek, az biztos, mert egyáltalán nem vagyok az a típus. Én Jágót és Lucifert érzem közel magamhoz, az ilyen figurák szólhatnak igazán belőlem. Nagyon vágyom arra is, hogy musicalekben szerepelhessek. A West Side Story lesz az első, amelyet Eszenyi Enikő rendez ősszel a Vígszínházban. Hogy később mi lesz, nem tudom, és talán nem is baj, egyvalamit viszont megígérhetek: jó színész leszek. Olyan, hogy legjobb - nincs. Csak jók vannak, és én közéjük akarok tartozni. Szabó G. László Glenn Close filmszerelmei Glenn Close szerint a színészi hivatás egyik legnagyobb varázsa a kamerák előtti szerelem. A hollywoodi színésznő tizenegy filmje közül eddig tízben volt szerelmes, tehát a téma igazi szakértője lett. Legújabb, Találkozás Vénusszal című filmjében Glenn Close egy svéd operacsillagot személyesít meg, aki elveszti fejét az ismert zenekar dirigense miatt. Ebben a filmben sokkal szenvedélyesebben kellett alakítania, mint eddig bármikor, pedig emlékezzünk csak vissza, milyen meggyőző volt a Veszedelmes viszonyokban és a Végzetes vonzerőben. Egyik nemrégi interjújában a színésznő bevallotta, nem egészen veszélytelen dolog szerelmes nőt játszani a filmvásznon. „Előfordult, hogy azt sem tudtam, a megszemélyesített alak vagy én beszélek-e... A gyengédségre és az érzékenységre gondolok." Mint elmondta, néha nehéz elszabadulni a megszemélyesített alaktól. A Glenn Close-zal folytatott beszélgetés során kiderül, hogy a színésznő igen intelligens, és sokkal melegebb személyiség, mint ahogy arra egyes szerepeiből következtetnénk. Kihívásnak tekinti, hogy az eltérő szerepeknek köszönhetően különbözőképpen tudta megközelíteni a szerelmet. Egy nő szerelmének intenzitása attól függ, mekkora bizalommal van partnere iránt, és hogy korábban érték-e sérelmek a szerelemben. Amikor megkérdezték tőle, a magánéletben volt-e valaha is olyan szerelmes, mint a Találkozás Vénusz- szal című film hősnője, készségesen válaszolt, hogy igen. „Ez a tapasztalat nem volt Ismeretlen számomra. .. Ettől az érzéstől ma óvakodom, mert rendkívül fájdalmas lehet, mégis nagyszerű. “ A Találkozás Vénusszal című film operaénekesnőjének szerepére készülve Glenn Close énekórákra járt, így meggyőzően tudta eljátszani azokat az énekjeleneteket, amelyekben Kirí Te Kanawa neves énekesnő kölcsönözte neki a hangját. A forgatáson az egész repertoárt elénekelte, és bizonyítékul úgy megeresztette a hangját, hogy szinte belerengett a szállodaszoba. Nevetve fűzi hozzá, hogy a forgatócsoportot igencsak meglepte erős hangjával, és milyen kitűnően szórakozott közben. Lehet, hogy majdnem olyan jól, mint amikor Cupido nyila találja el a kamerák előtt? (rt) 12 1992. IV. 3. * (Oláh Csaba felvételei) „Olyan, hogy legjobb - nincs“
