Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-27 / 13. szám
Vasárnap 5 1992. III. 27 Késmárk a XIX. század második felében. Forberger grafikája. Hátul a Magas-Tátra, jobboldalt az egykori Thököly-vár Kray Jakab, Lányi Márton és Toperczer Sebestyén közös síremléke a régi késmárki temetőben. A város vezető polgárait Rákóczi híveiként végezték ki 1709-ben hogy mit mondok, mert az egyik vagy a másik fél betörheti az ablakaimat ...- A másik fél csak magyar lehet, de ők már igen kevesen vannak.-Nagy csoda, hogy Késmárkon még harmincán beszélnek magyarul! Neket és címeket is mond. Meggyőző érv, hogy kapcsolatban van a városban élő magyarokkal is. S ekkor felcsillanó szemmel néz rám Nóra Baráthová.- Magát biztosan érdekelni fogja, hogy Késmárkon Petőfi Sándornak és Kazinczy Ferencnek is emléktáblája volt, de azokat még az első világháború után eltüntették, a mai napig sem találtuk meg. Kazinczy az evangélikus líceumban tanult, Petőfi néhány napot töltött a városunkban, s a líceum önképzőkörének egyik könyvét adományozta, amely még ma is megvan... Történészként ezt sem hallgathatja el, mert ez is a város történelméhez tartozik. A Jeruzsálem-hegyre is kiváncsi vagyok. Honnét kaphatta a nevét?- Bizonyítani nem tudjuk, csak feltételezzük az elnevezés eredetét. A vár helyén egykor. 1190-ben apácazárda épült, később a keresztes lovagoké lett. Talán Isten sírjának őrzői adták a Jeruzsálem nevet a közeli hegyecskének... A város különböző helyein feliratok hirdetik, hogy Késmárk műemlékváros. S a műemlékek egyik lelkes gondozója Nóra Baráthová, aki a régmúlt szakavatott ismerőjeként a városi képviselő-testület, s az ön- kormányzat tanácsának is a tagja. A város központja ma is olyan, mint régen volt. Nagy erőfeszítésükbe kerül, hogy megőrizzék az épületek eredeti arculatát, s lakhatóvá tehessék a műemléknek nyilvánított régi polgárházakat. Az idén 160 millióra lenne szükségük, de csak ötvenmilliót ígértek. Kisebb megkönnyebbülést jelent számukra, hogy eladhatják azokat a házakat, amelyeket az egykori tulajdonosok nem kémek vissza, de az eladást feltételhez kötik. A magánvállalkozók a földszinten műhelyeket, üzleteket nyithatnak, de rendbe kell hozniuk az egész házat, az emeleten levő lakásokat is, hogy továbbra is lakott maradjon a városközpont. A központi telkek, házak árai a magasba szökkentek. A város által már rendbe hozott főtéri ikerházat vissza kellett adniuk a Pozsonyban élő tulajdonosnak, aki egyszerre milliomos lett, azonnal eladta az épületet- hétmillióért!-Jó üzlet volt - állapítom meg.- Ez már Késmárk újkori történetéhez tartozik... Nóra asszony, érzi a kesernyés ízt a hangomban.- Azelőtt sem volt itt nyugalmas az élet - mondja Nóra Baráthová.- De sokkal jobban érzem magam, nagy békesség száll rám, amikor a régi emlékeket kutathatom, s a Thököly- és Rákóczi-korról újabb és újabb adatokra bukkanok... Ez a hivatása, s ennek szenteli egész életét, hogy hamisítás nélkül tárja elénk a régmúlt századok történéseit. Petrőci Bálint de a XIX. századi iratok már csak magyarul fogalmazódtak. A Budapestről hozott régi okmányok fotókópiáit szótár segítségével fordítom le magamnak. A mi történelmünket nem választhatjuk el a magyarokétól. Szlovák történészként is kötelességem elismerni, hogy itt más népek is éltek. A történelmet nem szabad meghamisítanunk, s ennek tudatában írom a régmúltról szóló könyveimet. Bár vannak olyan emberek, akiknek érdekük a gyűlölködés szítása. A kassai könyvkiadóban arra akartak rávenni, hogy könyveimben szlovákosítsam el a történelmi neveket, hogy az emberek ne higgyék azt, itt csak németek és magyarok éltek. Számomra idegen a történelemhamisítás. Nekem kedvesebb a XVII. század, akkor nem hazudtak annyit, mint a mi századunkban. Már ott tartunk, ami tíz évvel ezelőtt igaz volt, ma már nem igaz...- Például? - vetem közbe.- A várudvaron a német gestapó- sok húsz késmárki antifasisztát lőttek agyon. Már elmaradtak a kegye- letes megemlékezések. Lassan már ez sem lesz igaz... Elhallgatják azt is, hogy 1918-ban a mi területünkön ki akarták kiáltani a Szepességi Köztársaságot, a cipszerek köztársaságát. Tíz éve annak, hogy a múzeumunkban ezt dokumentálni akartuk. Nem engedték meg. Ami tény volt, nem lehet igaz... Nóra asszony a múlt századok érdekességeként megemlíti, hogy a késmárki katolikus templomban csak német, szlovák vagy lengyel nemzetiségű plébános urak tartottak istentiszteleteket. Nem volt köztük egy magyar sem. A múlt század második felében sok német magyarnak kezdte vallani magát, hogy könnyebben bekapcsolódhassanak a fejlődésnek induló gazdasági vérkeringésbe. A harmincas években, amikor Hitler uralomra jutott, mindent „visszacsináltak“, még nagyobb németek lettek, a magyarok között is akadtak olyanok, akik német „beütésre“ hivatkozva elnéme- tesedtek. Nóra az édesanyjától hallotta, hogy a Késmárkon még kisebbségben élő szlovákok 1942- ben nemzetiségük védelmére egyesületbe tömörültek. De az 1945 után bekövetkező „kivándorlás“ és beáramlás megoldotta ezt a kényes problémát is. Ez a sorsdöntő változás a kis Nórában is fájdalmas emléket hagyott. Családjuk rokonságba került a Lányiékkal, a Rákóczi híveként kivégzett Lányi Márton késői utódaival, akik szétszórtan éltek egész Szepességben. A Lőcsén lakó Lányi Gabriellát magyarsága miatt a kalodába zártak. Nemcsak őt, másokat is... Nóra asszony felsóhajt.- Minden nemzetiségűek között sok a jó ember, de akadnak köztük rosszak is. Sajnos, vigyáznom kell, A történelmi műemlékeiről híres Késmárk a Jeru- zsálem-hegy lábánál fekszik. A számunkra szokatlan elnevezésű, csupán 711 méter magas hegyecs- ke a város északi peremén húzódik szerényen, tetejéről szép kilátás nyílik az ősrégi szepességi városra és a Magas-Tátrára. A viszontagságokban bővelkedő város négy településből keletkezett, legrégibbként a szlávokét emlegetik. A XIII. században a szászok tömeges bevándorlása után egyike lett a legfontosabb cipszer központoknak. A németek itt mindig is többségben voltak. Az 1910-es adatok szerint Késmárk 6317 lakosa közül 3242 német volt, 1606 szlovák, s a harmadik helyre szoruló magyarok száma csak 1314. Mégis abban a tudatban jöttem a Poprád folyó jobb partján fekvő városba, hogy sok vonatkozásban gazdagította Magyarország történelmét. A sok gazdát cserélő késmárki vár a XVI. században a lengyel Laszki Jeromos után a gazdag nagyszombati kereskedő, Thököly Sebestyén kezére került, s István fiával várkastéllyá alakította át. Utódjuk, Imre, 1678-1684-ben a magyar nemesség császárellenes felkelésének vezére volt, s a bukás után Törökországban keresett menedéket. A császár ekkor lefoglalta a várat, fényűző berendezését Bécsbe szállíttatta. Késmárk ezt követően is császárellenes maradt, támogatta II. Rákóczi Ferenc felkelését. Az újabb bukást újabb megpróbáltatás követte. 1709-ben Heister seregei megszállták és megsanyargatták a várost, három vezető polgárát, Rákóczi híveit: Kray Jakabot, Lányi Mártont, Toperczer Sebestyént kivégezték... A Thökölyék egykor fényes vára már hosszú évtizedek óta a Késmárki Múzeum tulajdona. Ma is olyannak látjuk, mint a kuruc kor idejében lehetett. A műemlékvédelmi hivatal 1962 és 1985 között nagy költséggel restauráltatta az öttomyos várat, hogy méltó otthont biztosítsanak a honismereti múzeumnak. Nagy szerencse, hogy az egész várost is műemléknek nyilvánították. A város- központban megmaradhattak a régmúltat idéző, reneszánsz-barokk eredetű polgárházak, gyönyörködhetünk az 1461-ben épült és később újjáépített tornyos városházában, az 1690 és 1717 között épült evangélikus fatemplomban. Még régebbi eredetű a Szent Kereszt-plébániatemplom, 1444-től fél évszázadon át építették, de ma sincs teljesen befejezve. Az útikönyvek is külön kiemelik, hogy mellette áll Szepesség egyik legszebb megoldású és legépebb harangtomya. Az evangélikus líceumot 1533-ban alapították. A kupolás új evangélikus templomot 1896-ban építették, itt tekinthetjük meg Thököly Imre mauzóleumát, palástját, zászlóit. A kuruc fejedelem hamvait Törökországból 1906-ban hozták vissza szülőföldjére, Késmárkra.. . Sok itt a látnivaló, de rengeteg a hailanivaió is mindarról, ami Késmárk és a szepességiek múltjáról és újkori történetéről szól. Egy erre vonatkozó jellegzetes eset: a tornyos városháza közelében népesebb, magyarul beszélő turistacsoport gyülekezett. Körülnéznek a széles utcának mondható műemléktéren, amelynek minden háza a múltra emlékeztet. Egyikük hangosan felsóhajt: — Régi szép magyar város! Hozzájuk lép egy asszony, s tiltakozást nem tűrő hangon lehűti a kedélyeket:- Régi német város! A mai városnak alapítói kétségkívül a Szepességbe bevándorolt szászok, ők éltek itt többségben. De csak éltek, a második világháború befejezéséig. Még a frontátvonulás előtt sokan önként visszavándoroltak őshazájukba, s a többieket, kévés kivétellel, a háború után kitelepítették. Ma csak harminchétén vannak. A magyarok még kevesebben, harminckettőre fogyott a számuk. A már 20 206 lakosú városban a szlovákok vannak többségben (19 126), s a büszke második helyre a cigányok kerültek, 736-an vallották magukat roma nemzetiségűnek. Még 180 cseh, s ötven lengyel is él itt. A magyarok az egykori harmadik helyről a hatodikra csúsztak. A Késmárki Múzeum egyik legismertebb dolgozójától kértem felvilágosítást. A magyarosan hangzó neve, Baráth után, úgy véltem, magyarul is beszélhetek vele. Csak szlovákul társaloghattunk. Nóra Barátho- vának írja a nevét. Nemcsak doktorátusi címmel büszkélkedő történész, hanem írónő is, már kilenc könyvet jelentetett meg a régmúltról, Thökölyék, Rákócziék koráról. A negyvennyolcadik évét betöltő, erős szemüveget viselő írónő kedvesen fogad, hosszú fekete haját ma is lányosán copfba fonja. Szlováknak mondja magát, bár - szepességi specialitásként - ötféle vér kering benne: szlovák, német, magyar, morva és lengyel. Ezen a vidéken is keveredtek az emberek, régen is gyakori volt a vegyesházasság. Kántortanítói családból származik. Nagyszülei magyar iskolákba jártak, jól beszéltek magyarul. Anyai nagyapja méghozzá somorjai is, ha szlo- vákosan is írta nevét, Sloboda, de nagy magyarként ismerték. A pedagógus édesanyja, aki Baráth úrhoz ment férjhez, szintén jól beszélte a magyar nyelvet. A kis Nóra számára sem volt idegen ez a nyelv, de ne feledjük, az 1944-ben született lányka a háború után kezdett iskolába járni, amikor az újkori nagy bevándorlás után Késmárkon is ferde szemmel néztek mindazokra, akik magyarul merészkedtek megszólalni. Tiszta szlovák környezetben nőtt fel, sokat felejtett, s ezért a régi történelmi okmányok tanulmányozásánál a magyar-szlovák szótárt is igénybe kell vennie. — A történelem gyerekkorom óta érdekelt - mondja Nóra Baráthová. - Huszonhét éve dolgozom itt. Beleszerettem a XVII.—XIX. századba. A régi iratok főleg latin és német nyelven íródtak, az akkori időkből kevés magyar okmány maradt ránk, Régi város a Jeruzsálem-hegy lábánál A vár egyik tornyából Késmárk egyik új lakónegyedére tekinthetünk Lachová Veronika felvételei és reprodukciója
