Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
A HOMOGÉN NEMZETÁLLAM IDEÁLJA Konrád György írása a 4. oldalon A MEGOLDÁSOKBAN FÉLÚTON SEM VAGYUNK Miklósi Péter interjúja Petr Miller szövetségi munka- és szociális ügyi miniszterrel AHOL A MESEAUTÓT GYÁRTJÁK Gazdag József riportja az 5. oldalon Válaszút előtt a falu Bort, búzát, békességet szoktunk kívánni egymásnak ilyentájt, az új esztendő kapujában. Bort, hogy a jókedv egész évben el ne hagyjon bennünket; búzát, hogy a mindennapi betevő falat után ne kelljen reménytelenül sóvárognunk, békességet barátainknak és ellenségeinknek egyaránt, hogy a rosszindulat apró kis férgei ne mételyezzék lelkünket. Nos, a honi mezőgazdaság jelenlegi állapotát ismerve gondban vagyok, vajon nem tűnik-e visszatetszőnek, illetve érdemes-e mindezt az ágazatban dolgozóknak kívánni, hiszen az előző évi tapasztalatokból kiindulva a termelők kemény megpróbáltatások után jöttek rá, a gazdag termés napjainkban nemcsak áldás, hanem átok is, mert értékesítése gyakran nagyobb gondokat okoz, mint amikor nem terem a föld. Békességről pedig az elmúlt évi csatározások ismeretében immár csak ábrándozhatunk. Csekély vigasz, hogy nemcsak ebben az ágazatban ilyen siralmas a helyzet. Árliberalizáció, értékesítési válság, tej- és húsháború, fizetésképtelenség, útelzárásos tiltakozó akciók, nagygyűlések és kemény követelések jellemezték tavaly a mező- gazdaságban megkezdett szerkezetváltási folyamatot. A piacgazdaságra való áttérés tervezett alappillérei azonban az első adandó alkalommal kártyavárként dőltek össze, mivel az agrárreform olyan árliberalizációval indult, amely elsősorban az ágazatba belépő ipari anyagok árait szabadította fel, s ami a tűrőképesség felső határáig „srófolta“ fel a termékek előállítási költségeit, miközben a felbomló piacok miatt visszaesett kereslet és az ebből következő értékesítési válság falhoz állította az ágazatot. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a mezőgazdasági termelőüzemek több mint 70 százaléka az elmúlt esztendőben ráfizetéssel gazdálkodott. Nem csoda tehát, hogy nincs hurráhangulat. Úgy tűnik, mostanság inkább a rémlátás lett a divat. Sajnos, az is igaz, legtöbbször azok festik sötétre a jövendőt, akiket az elmúlt évtizedekben majd szétvetett az optimizmus. Ilyen hangulatban és előzményekkel szinte szélmalom- harcnak tűnhet a törekvés, hogy az agrárreform gyakorlati intézkedései elfogadható körülményeket és gazdasági feltételeket biztosítsanak az ágazat túléléséhez. Azt is be kell vallani, hogy az elmúlt évtizedekben bizony hatalmas számok és rekordhozamok bűvöletében éltünk, viszont ez ma már nem lehet a mérce. Akkoriban senkit nem érdekelt, mibe kerül egy tonna búza, vagy kukorica, egy kiló hús, egy liter tej előállítása. A tervutasításos gazdálkodásban csak az volt a fontos, hogy a szentírásnak tartott terv teljesítve legyen. S ha nem sikerült, még mindig volt kéznél alkalmas „kenőanyag“, amivel be lehetett fogni az illetékesek szemét-száját. Nem szükséges jóstehetség ahhoz, hogy megállapíthassuk: az ágazat válaszút előtt áll. A gazdálkodásban radikális szemléletváltásra lesz szükség. Elsősorban a gazdaszellem az, ami hiányzik, mivel a negyvenéves menetelés során éppen ez veszett el. A parasztember már nem gazdálkodott, csak termelt. Bonyolítja a helyzetet, hogy a gazdasági reform restriktiv megkötései közepette kell megvalósítani azokat a lépéseket, amelyek a piaci törvényeket figyelembe véve biztosítják a megélhetést. Ember legyen ugyanis a talpán, aki ebben a zűrzavaros politikai csatározásoktól hangos időszakban el tud igazodni a gyakran felemásra sikeredett törvények ellentmondásai közt, s előre látja az elkövetkező időszak várható történéseit. Legyen szó akár a szövetkezetek transzformációjáról, amely minden bizonnyal választóvíz lesz a szövetkezeti mozgalom életében; akár a földtulajdon vitás kérdéseiről, amelyek továbbra is számtalan megoldatlan problémát jelentenek. Mi várható az elkövetkező időszakban? Az előrejelzések nem sok jót ígérnek. A tét viszont az ország hazai élelmiszerekkel való ellátása. Úgy tűnik, az állami támogatások tervezett rendszere elsősorban az egyéni gazdálkodást fogja támogatni. Bár nem hiszem, hogy a kecske- vagy juhtenyésztés intenzív fejlesztése megoldhatja a problémákat. Az egyszerű parasztember dilemma előtt áll. Fennmaradnak-e a szövetkezetek, vagy felbomlanak, s jut-e számára munka, megélhetés, hiszen neki nem sikerült vagyont összeharácsolnia, csak a két keze munkájára támaszkodhat. Neki kéne valami biztatót írni. A tények és eredmények ismeretében viszont felelőtlenség lenne megalapozatlan jövendöléssel rózsaszínűre festeni a jövőt. Az ágazatban dolgozókra ugyanis a fényes jövő helyett inkább mérhetetlen munka és rengeteg tennivaló vár. Egy dolog biztos. Kenyérre a jövőben is szükség lesz. Még szerencse, hogy a parasztember a saját szürkeállományán kívül a „feketeállományban“, a termőföld megtartó és eltartó erejében bízhat. Ha jól sáfárkodik velük, jókívánságok nélkül is lesz búza, lesz kenyér, s remélhetőleg a békesség is utat talál hozzá. T. Szilvássy László
