Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-13 / 11. szám

■0 *■ a Isten ve ¿i ette»«1*­A tompái Jala Jánosnak nincs ku- tyabőrre írt nemesi oklevele. A bárói „rangot“ nem szüleitől örökölte, ki­rály se adományozta neki. Nem is rang volt ez, hanem az ötvenes évek társadalmi kivetettjeinek csúf vagy éppen tréfás megjelölése. Mert hát nem közönséges, hanem „fekete bá­ró“ volt ő... De vegyük sorjában. A ma már ósz hajú Jánost még Jancsiként is­mertem. Palástról származik, oda kötődnek közös gyermekkori élmé­nyeink. E gyermekkortól a nyugdíjas korig ötven esztendő telt el. Ennyi idő után találkoztunk. Palástnak igazi bárója is volt. Az erős kerítéssel körülvett kastélyban székelt egészen a második világhá­ború végéig. A dombon emelkedő épületet övező terebélyes parkban dölyfösen sétáló pávákat akkor csak a kerítés résein át csodálhattuk. A fa­lu egyszerű lakói e kerítésen túlra csak ritkán juthattak. Dehogyis gondolhatta Jancsi, hogy mégis ez a kastély lesz sorsá­nak meghatározó állomása. Dehát addig még sok minden történt. HADIÁLLAPOT BÉKÉS IDŐBEN A front elvonulása után a koráb­ban békés falucska életét is elérte a hivatalos magyarellenes politika hulláma. A túlnyomó többségében magyar község lakossága addig a legnagyobb megértésben viselte közös sorsát. Most pedig egyszerre elszabadult a pokol. Szomszéd szomszéddal, rokon rokonnal for­dult szembe. Pusztán nemzetiségi alapon. A gyáraktól, munkalehetőségek­től távoli község lakói már a két háború között is távolabbi vidéke­ken kerestek munkát. Sokan Kana­dában és Amerikában. A háború után főképp Csehországból csalogat­ták a munkaerőt. A legénnyé serdült Jala János is elment, mert otthon az apró gazdaság és szegényes földecs- kék a szűkös megélhetéshez se bizo­nyultak elegendőnek. A kemény munkához szokott magyar munkás­kezet mindenütt megbecsülték. A csehországi építkezéseken nyelv- ismeretük hiánya és nemzetiségük nem okozott akadályt. Ment is minden a maga rendjén. Egészen 1946 decemberéig... Ekkor érkezett a riasztó hír ott­honról: Siessetek haza, visznek ben­nünket! , Deportálás. Hát mégis bekövetkezett, amit rég­óta rebesgettek. Mindaddig nem hitték, hogy kiűzhetnék őket szülő­földjükről, otthonukból. Miért is? Ki­nek vétettek? Valóban oly nagy bűn magyarnak lenni Szlovákiában? A cseh vállalat vezetősége perce­ken belül elintézte járandóságaikat. Jóakaratúan papírokkal látta el őket, hagyják őket békén, hisz szorgalma­san dolgoznak ennek az országnak és a légynek se ártanak. Siettek haza. A háború alatt már látták a község egyetlen zsidó csa­ládjának elhurcolását. Most őket is ez a sors várja? Otthon közben elkészült a lista. A háború után felkerült falubéli, job­bára szlovák vezetők határozták meg, kinek kell mennie. ítéletet mondtak azok fölött, akikkel évtize­deken át békében éltek. Egyesek rimánkodtak, mások szit­kozódtak. Nem segített. A falut kö­rülzárta a katonaság. Az elhurcolás­ra kijelölt családok udvarán teherau­tókra rakták a hamarjában összeké­szített legszükségesebbnek vélt hol­mit. Csendőrök cirkáltak és rendel­keztek. S a lelketlenségnek eme végtelen tengerében, e gyűlölettől szított vi­lágban se veszett ki mindenkiből az emberség. Az egyik csendőr adta súgva a tanácsot Jaláéknak, hogy a szülők egy időre rejtőzzenek el. — Maga, János, a bátyjával majd valahogy visszakerül. Nem féltem magukat... A szülőket azután az egyik szlo­vák származású szomszédasszony rejtette el, aki nemzetiségénél fogva akkor megbizhatónak számított, így nála nem keresték őket. A két testvér pedig ment a többi­ekkel. Télidöben, csikorgó hidegben, 1947. február 16-án. A marhavago­nok a tompái állomáson várakoztak. Ipolyság ugyan közelebb volt, de ott az állomástól csak hajításnyira a ha­tár, a deportálásra ítéltek könnyen átszökhettek volna Magyarországra. A gyűlölet szülte politika figyelme az ilyen apróságokra is kiterjedt... Jala János is foglalkozott a szökés gondolatával. El is indult, de vissza­fordult. Félt, hogy a hazatérés nehe­zebb lesz. Nem hagyta el családját, otthonát. Úgy érezte, ezt azért tartó­san nem vehetik el tőle. Ám nem törődött bele a megvál- toztathatatlanba. A marhavagonok- ban a fagytól elkínzott, otthonukból kiűzött földijei között szorongva les­te az alkalmat. A szerelvény azon­ban mindig állomásoktól távol állt meg. Soha nem tudta, merre járnak. Végre azután befutottak Stríbro állo­mására. Nosza, itt az alkalom! Leugrott és indult volna jegyet váltani a visszafelé induló vonatra. A kalauz intett, hogy a szerelvény máris indul. Feltuszkolta ót jegy nél­kül. A menetjegyet mindig csak egy- egy kisebb útszakaszra váltotta, ne­hogy elárulja magát. Dehát a bátyjá­tól kapott pénz hamar elfogyott. Az utolsó útszakaszon a kalauznak egyetlen vagyonát, a zsebóráját ajánlotta fel kézzel-lábbal magya­rázva, mert hát ugye csehül nem tudott. Az megnyugtatta, üljön csak nyugodtan jegy nélkül is, és az órá­ját is tegye el szépen. Haza nem mert menni. Előbbi csehországi munkahelyére vette az irányt, ahová éjszaka érkezett. Tár­sainak még a reggeli munkakezdésig be kellett számolnia viszontagságos útjáról és az otthon történtekről. A KASTÉLYBAN TÖRTÉNT A deportálás és szökés óta közel két év telt el. Közben országunkban nagy események zajlottak le. Hata­lomra került a kommunista párt. A nemzetiségi politikáról hirdetett tanai alapján a magyar nemzeti ki­sebbség is sorsának jobbra fordulását remélte. A falu szegényes házaitól annyira elütő kastélyt végleg a „nép“ vette tulajdonába. Igaz, sokat érő beren­dezése már a háború alatt közpréda lett. Azóta itt rendezték a mulatsá­gokat is. Jala János számára az 1948-ban lezajlott maradt emlékeze­tes, amikor három társával poharaz- gatás közben nótára zendítettek: Isten velünk, ki ellenünk... Bár a negyvennyolcban hatalom­ra kerültek az Istennel se voltak barátságban, még se ez bosszantotta őket, hanem a nóta zárósora: Ha magyar vagy, nem hagyod magad. Más se kellett! A kitelepítésre és deportálásra ítélt magyarok most egymást buzdítják, hogy ne hagyják magukat. De hisz ez lázítás! Szegény János és társai! Dehogyis volt eszükben lázítani. Csak a nóta sorai valahogy összecsendültek sor­sukkal, hogy végre az emberség ne­vében ideje lenne véget vetni nem­zetiségi megaláztatásuknak. Szerény kívánság volt ez, semmi több. így is próbálta leinteni társait, hogy jobb lesz abbahagyni, mert a magyar szó­ra amúgy is ingerülékenyek. A baj bekövetkezett. Előbb ott helyben még csak poharak röpköd­tek, de másnap jöttek a csendőrök.- Bevallom, az őrsön kaptam két nagy pofont... A folytatás a bíróságon követke­zett. Az ítélet két hét szabadságvesz­tés , az ügyész fellebbezése után másodfokon egy héttel megtoldva lázításért. Az ítélet letöltésével azonban az ügy nem zárult le. „NEMESI“ CÍMMEL - MEGALÁZOTT SORBAN János azt hitte, hogy az egyetlen bűnéért - szlovákiai magyarságáért akkoriban kijáró keserű poharat már fenékig ürítette. Nem így volt. Amikor megkapta a behívót tény­leges katonai szolgálatra, a hátlapon azzal a megjegyzéssel, hogy ha hangszere van, vigye magával, még meg is örült. Társai is irigyelték, amiért biztosan valami különleges, könnyebb szolgálatot ígérő alakulat­hoz osztották be. Akkor még nem sejtette, hogy ez a külön alakulat a megbízhatatlanok számára létre­hozott műszaki segédzászlóalj lesz. Négy hónapi kemény kiképzés következett. Utána csákány és lapát. Két éven át fegyvert nem adtak a kezükbe. A fegyvernemet jelző fekete parolijuk különböztette meg társaiktól, akárcsak valaha a zsidó­kat a sárga csillag. Az egyenruhás munkaszolgálato­sok alakulataiban válogatott társa­ság verődött össze: a rendszer vélt és valódi ellenségei, tanárok, tudósok, papok, szerzetesek, művészek, pa­rasztgazdák és különféle értelmisé­giek. A két év is eltelt. Már felesége várta, mert közben megnősült. Ott­hon nem akadt munka, újra csak Zólyomba járt építkezésekre. A pénz nagyon kellett. Családi házra vágyott, mert a szülői ház a megsza­porodott családnak szűkösnek bizo­nyult. Paláston azonban hiába várt telekre. A „lázító“ nem kapott. Haza csak hétvégeken járt. Egy­szer a kocsmában találta a község és a szövetkezet vezetőségét, akik épp valami tanulmányi kirándulásról ér­keztek haza. Együtt találta azokat, akik nem szavaztak neki telket. Vég­telen harag kerítette hatalmába. Szé­ket ragadott. Pali bácsi, az idős párt­tag fogta le a kezét.- János, ez így nem jó... Csak bajod lesz belőle...' Felajánlotta neki, hogy lépjen be a pártba, majd ők intézkednek. Az ajánlatot visszautasította. Mások párttagság nélkül is kaptak telket, miért lenne ez feltétel az ő esetében. Párttag nem lett, de telket se ka­pott. így költözött el szülőfalujából felesége falujába - Tompára. Ott neki is jutott telek és felépítette a házát. Szép kis palotát... Hej, de sok verejték, nemegyszer nélkülözés árán! A NAGYAPA PÁLYÁT JELÖL UNOKÁINAK Itt él családja körében, szerény nyugdíját élvezve. A mostoha múlt­ról úgy beszél, mint valami ma már hihetetlen kalandról. Mosolyogva mutat unokáira:-A legidősebb atomtudós lesz, mert mindig a könyveket bújja. A középső, a kislány lesz a Szabad Európa bemondója, mert már most be nem áll a szája... A harmadik meg épp itt dobálja a cigánykereket, mi más lehetne, mint cirkuszi ar­tista... Tréfál. Hisz a jövőt a fiatalok maguk alakítják. Ő már inkább csak szemlélője az eseményeknek. Elege van az akaratlanul kapott tragikus szerepekből. Vajon megbékél-e a múlttal? Nem kérdezem. így is mutatja az iratokat. Bírósági ítélet. Ma már érvényét vesztette. Talán néhány koronányi kárpótlás is lesz. Miféle kárpótlás? Majd egész életén át száműzött volt saját szülőfalujában. Egy nóta miatt kikiáltották a köztársaság ellensé­gének. Elmúlt. A fekete bárói rang is csak emlék csupán. Zsilka László Kik is voltak az ötvenes évek „fekete bárói“? Az események megértése végett vissza kell kanyarodnunk az 1948 februárját követő időszakba. A kommunista párt a hatalomra jutása után mielőbb fel akarta számolni az ellenzéket. Sokakat megfosztottak lakásuktól, vagyonuktól, hivatali tisztségüktől, másokat szüleik származása miatt kizártak a főiskolákról. A „megbízhatatlanokat“ kényszermunkára vitték. A rendszerrel nem rokonszenvező fiatalokat ugyan nem mentették fel a katonai szolgálat alól, de fegyvert se adtak a kezükbe. Mert hát ki tudhatta... A szovjet példa itt is segített. 1950 tavaszán Alexander Cepicka (Gottwald veje) lett a nemzetvédelmi miniszter, aki az osztály- és politikai szempontból megbízhatatlanok számára létrehozta a műszaki segédzászlóaljakat (cseh és szlovák rövidítésük PTP - pomocné technické prápory). A rendszer potencionális ellenségei építkezéseken dolgoztak. Sokakat nemzetiségük miatt soroltak ezekbe az alakulatokba, főképp németeket, magyarokat és cigányokat. 1950-től 1954-ig léteztek és egyes időszakok­ban 27 zászlóalj is létezett 500-tól 1600-ig terjedő állománnyal. A hadseregnek csupán 1952-ben 40 millió korona nyereséget produkáltak. Nehéz lenne kideríteni, miért nevezték őket fekete báróknak. Talán fekete fegyvememjelzésük vagy éppen azok sötét lelke szerint, akik a sorsukról döntöttek... Dr. Hamer, a kitagadott orvos Aki azt állítja, hogy a gyógyítás új rendszerét fedezte fel ausztriai Burgauban, néhány ki­lométernyire Graztól havonta pár napig a menthetetlen betegeket fogadja doktor Ryke Geerd Hamer. O az, aki a feje tetejére állította a hagyományos orvostudo­mányt. A hetvenes évek végén a németországi belgyógyász és egyetemi előadó már tizen­öt éve praktizált, amikor egy tragikus ese­mény történt. A sawoay-i herceg katonai puskával véletlenül lelőtte az orvos fiát. A gyerek meghalt. Doktor Hamer röviddel ezután megbetegedett. A diagnózis: here­rák. Meggyőződése, hogy a betegségét a sokk okozta. Dirk-Hamer szindrómának nevezte el felfedezését, vagyis a rák vastör­vényének. Állítása szerint a rákot nem a ri­zikótényezők sora okozza, hanem a várat­lan, úgynevezett biológiai konfliktusok. ,, Egykori kollégáim szerint felforgatom az orvostudományt. Ez így igaz. Mindent, amit az úgynevezett iskolai orvostudományban tanultam, el kellett felejtenem, elvetettem a dogmákat." A bonni orvostudományi egyetem nem nézte jó szemmel Hamer felfedezéseit, de kiváló orvosi múltjára való tekintettel, komp­romisszumot ajánlott fel neki - vesse magát alá pszichiátriai vizsgálatnak. Hamer nem fogadta el a „nagylelkű ajánlatot“, tudomá­sára jutott ugyanis, hogy válaszút elé állít­ják. Vagy megtagadja új orvostudományát - ez esetben néhány heti kivizsgálás után kijelentik, hogy állapota javul - vagy egye­nesen elmebeteggé nyilvánítják. Doktor Hamer három könyvet írt az új orvostudomány rendszeréről, amelyek meg is jelentek. Nyolcvanhatban örökre eltiltot­ták hivatása gyakorlásától. Burgau egy kis falu, itt kapott menedéket és gyógyítási lehetőséget a polgármester támogatásával. Olyan páciensek fordulnak hozzá, akikről az orvosok lemondtak. A hi­vatalos orvostudomány óva int Hamer dok­tortól, az emberek azonban bizalommal for­dulnak hozzá. Ö az agy tomográfiái felvételei alapján megmondja, mi a baj, képes megállítani a rákos sejtek burjánzását. 1991 -ben enge­délyt kapott, hogy Bécsben tartson előa­dást. A tomogram alapján húsz orvos előtt felállította a pontos diagnózist, holott a be­teget nem látta. Az általa felfedezett mód­szer segítségével vérző karcinómát állapí­tott meg a húgyutakban és a prosztata rákos elfajulását. Az agy felvételéről az is leolvasható, mikor és mi játszódott le a pszi­chében. Nem kevesebbet állít, mint, hogy az AIDS nem létezik, nincsen semmilyen HIV-vírus. Mindez csak pánik. Ebben a be­tegségben nem halnak meg az emberek. Sok AIDS-es kereste már fel, elmagyarázta nekik az elméletét, s azok megnyugodtak és élnek tovább. Elmélete szerint a fertőző betegség a konfliktus-fázis után következő fázis. Csak a konfliktus megoldása folyamán, az agy parancsára aktivizálódnak a mikrobák és úgy segítenek, hogy felszámolják tes­tünkben a konfliktus okozta daganatmarad­ványokat. A fájdalomról (a rákos beteg erős fájdal­mairól is!) különös véleménye van Hamer doktornak: ,,A fájdalomnak biológiailag van értelme. Aki megérti, hogy a fájdalom a szervezet gyógyító folyamatainak kísérő­je, az kibírja. A fájdalomcsillapításként ada­golt morfiummal az orvosok megölik a be­teget. “ Az orvosok között érthetően alig van barátja Hamer doktornak, hiszen ilyesmiket vall: ,,Az orvostudomány történetében elő­ször jött létre egységes rendszer, s nekem adatott meg a halott fiam árán és az élő pácienseimmel megteremteni. S ez már semmivel sem állítható meg. Ha ezt az orvosok és az emberek megértik, az orvos- tudományban megszűnik a középkor és bekövetkezik az igazi szabadság. “ Könnyű legyinteni a hagyományos or­vostudomány módszereit tagadó doktor Ha- merre. Tény viszont, hogy a burgaui polgár- mester halálosan beteg leukémiás felesé­gét teljesen meggyógyította, s áldják mind­azok, akiket úgyszólván a sírból hozott vissza. Az újságíró feltette doktor Hamer­nek a kérdést, jelentkezhetnek-e nála cseh­szlovákiai betegek. íme a válasz: „Ha ismerik valamelyik világnyelvet, s nem veszik az egészet attrakciónak, biz­tosan szót értünk és közösen segítünk a lé­leknek és a testnek. “ • (A Reflex nyomán) 92. III. 13.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents