Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-06 / 10. szám
Dusán Mitana Párbaj Rosszindulatú éjszakai állat van bennem és én etetem őt noha tudom: Nemsokára kiengedi karmait És jön a halál és nem hagy meghalni Felismerés Az erek és a zsilett melyet szüntelenül keresek Tudom nem találom meg mert nem borotválkozom Zsilett nélkül kell élni Az utolsó csepp vérig Tudom Ősz Zöld madár tolakodik ablakomra hervadó szárnyakkal A lámpás Sötétségre teljes sötétségre annak van szüksége aki meg akar valamit világítani Sötétségre sötétségre a kút fenekén annak van szüksége aki nappal akar csillagokat látni És a lámpás tudja minél mélyebb a kút annál jobban láthatók a csillagok Milyen jó Milyen jó az éjszaka labirintusában amikor mindnyájan alszanak csak én bolyongok mert virrasztók amíg el nem altatnak a hajnali kakasok Csoda (újra a szerelemről) Ilyen nagy láng és átmegy a tű fokán! Minél nagyobb láng annál több hamu? Bodnár Gyula fordításai Minden szeretet tragikus a földön. S fordítva is: szeretet nélkül nincs tragédia. Szeretet nélkül az élet lehet szenzációs és unalmas, értelmes és értelmetlen, de sohase tragikus. A szeretet nem arra való, hogy a szenvedést föloldja. Épp ez a szeretet titka. Egyedül szeretve tapasztalhatjuk meg a halál végleges tragikumát, s az öröklét realitását. Élet és halál, öröm és szenvedés egyedül a szerető szívek számára valóság. Pilinszky János A fű zöld. akkor nem akármilyet árokban zöld a nem Mamikat, he fű, de most nen hogy a kicsinyke szokott, nem fél felborulna, és Mé kellene feküdnie ni sem tudok, t ő korában az e megszokott kény ni semmiképpen zetben.- Az egyik u utánam, amikor a angyalt. örültem, hog tögetéssel, de m törődni, az angyt mindennél. Apa előfordulhat, hof angyalok az égb lük, szépen hasr latlanul várni, ar- Az angyalo - Az lesz a legje a tenyeredet. É a szádat. Kinyitottam a időm a fülemre mert időközben lók. Jövetelüket te, recsegett-rooc kimenekülni a ll alól. Apa lefeki lefeküdt az udva vé változott a z senki. Később se gyalok elmentel meghagyták, ho megmozdulnia. 1 kellett volna mai apa között hasa nem volt türelm feküdni, felemel! meg a szám is n tudtam összecsu olyan borzasztó lók magukkal vi kor ijedtem meg egy üszkös gerei lanul, csendesen gyalvicc, gondo pattintok az u A tanító úr a másodikosoknak és a harmadikosoknak csendes foglalkozást adott, ami írásból és olvasásból állt. Mikor kiadta számukra a föladatokat, az ablakhoz ment, nekidőlt az ablakpárkánynak, és egy ideig csendben figyelte a terem túlsó oldalán körmölő diákokat. Úgy állt egy ideig Kiss tanító úr az ablaknál, mintha megfeledkezett volna mindenről, ami körülfogta; úgy látszott, mintha nem is a tanteremben lenne, hanem valahol egészen másutt, más tájakon, számára sokkalta ismertebb vidéken. De aztán csak visszatért oda, ahol a valóságban volt, s ezt az asztalon fekvő nádpálca felemelésével jelezte.- Vegyétek elő az ábécéskönyvet - mondta az elsősöknek. Szavai nyomán sustorgás, mozgás támadt, s a táskákból, vászontarisznyákból a padra kerültek a megkopott ábácéskönyvek. Mivel Andrisnak nem volt könyve, csak ült megszeppenve a helyén, nem tudván, mi a teendő ilyenkor. Néhány napra rá- Budapestről a Pestinéni hozott Andrisnak ábécéskönyvet; új volt a könyv, szép volt a könyv, teli színes képekkel. Csak az volt a bibéje, hogy Andris nem használhatta, mert az az új könyv katolikus ábécéskönyv volt, s annak beosztása nem egyezett a református iskolákban használatoséval. Benne volt ugyan minden betű, kicsi és nagy, írott és nyomtatott, de az olvasnivaló szövegek nem egyeztek az itthoniakéval. így volt ugyan Andrisnak ábécéskönyve, és mégse volt. A gyerek riadtan tapasztalta, hogy a másféle könyv kirekeszti őt a társai közül, akadálya a közös örömöknek és a közös gondoknak is. És hiába volt a kezdeti öröm, hogy iskolás lett, hogy megtanulhat írni, olvasni, hiába volt benne a szándék, hogy mindezt leírja és elküldje apjának a harctérre, riadozott a másság nyomasztó súlya alatt, s attól, hogy bár egyhitú a többiekkel, kívül reked amazok mindennapos gyakorlatából és gyarapodásuk azonosságából. Andris mégsem panaszkodott. Régen megtanulta, hogy nyafogással, panaszkodással nem segít magán; főleg pedig azon nem segíthet, ha valami nincs. Kérhetett volna kölcsön könyvet, s lett volna, aki nem mondott volna nemet, mégse tette. Hogy miért, arra hatéves ésszel nem talált választ. Lehetett benne dac, vagy GÁL SÁNDOR büszkeség, de ugyanúgy lehetett félelem, vagy gyávaság is. A kétségek közötti hányódása azonban alig tartott egy jó hónapig. Az ábécének még csak az elején tartottak, amikor Kiss tanító úr megkapta a SAS-behí- vót, s olyan gyorsan kellett bevonulnia, hogy a gyerekektől jószerével el sem tudott búcsúzni. így az alsó osztályosok a nagyteremben szeptember végén magukra maradtak, mint a kotlós nélküli csirkehad. Most már nem számított, kinek milyen a könyve, mert se ebből, se abból nem kellett tanulni. Október első napjaiban pedig a németek kiürítették az iskolát. A gyerekek szétszéledtek. Andris egyedül baktatott az utcán, vászontarisznyája meg-megbillent, ahogy emelte a lábát. Délelőtt volt, álmos kora őszi délelőtt. Az utcán megmel- lesztett lúdfalkák ácsorogtak, vagy ültek a porban, olyan lustán, hogy amikor Andris melléjük ért, odább lépni is restek voltak. Ha Andrisnak kedve lett volna hozzá, bármelyiket felbillenthette volna a lábával. Csakhogy a gyereknek most nem volt kedve belerúgni a porban ülő libákba. Nem is nagyon figyelt rájuk. Csöpp értelmében a felnőttek számára is nehezen megválaszolható kérdések gyülekeztek. Hogy hogyan és miként lesz ezután? Hogy mikor és hol tanul meg olvasni, írni?! Mert az iskolában egyhamar erre nem lesz alkalom. Kiss tanító úr katona lett; nincs aki tanítaná a gyerekeket. De ha volna is, a katonák elfoglalták az iskolát... Ilyen gondban és gondolatok közepette nyitott be Köves nagyanyjához, aki nem tudta mire vélni unokája délelőtti látogatását.- Hát téged mi lelt? - kérdezte a megnyúlt képű gyerektől. - Csak nem küldött haza a rektor úr?- De küldött - mondta csendesen Andris. Talán kiöntötted a tintát? Vagy betörted az ablakot?- A katonák miatt.- Miféle katonák miatt?- Már senki sem fog iskolába járni, nagymama. Az iskolába katonák jöttek. Németek... Kövesné leült a kemence padkájára, térdére zománcozott tálat tett, s a benne lévő krumplit kezdte hámozni.- Azt mondod, németek?...- Lehetnek ötvenen is... Rádiójuk is van, meg géppisztolyuk. Kövesné egymás után hámozta meg a tálban lévő krumplikat, s közben Sándor fiára gondolt, akitől már egy jó hete nem jött tábori lap. Aztán Ferkóra, aki még ritkábban írt... Hát ide is elérkezett már a háború, gondolta, itt van az iskolában, alig egy utcányira immár...- Nagymama - kérdezte András -, most már hogyan tanulok meg olvasni?- Nem tudom — monta Kövesné —, nem tudom, kisfiam. - Felállt a kemencepadkáról, a meghámozott krumplira vizet öntött, megmosta, majd miután felszeletelte, föltette a tűzhelyre főni.- Adjak lekváros kenyeret? - kérdezte később a fiútól.- Kérek - mondta András. Kövesné kenyeret szelt, majd megkente szilvalekvárral, mert András azt szerette. A baracklekvár nem ízlett neki valami nagyon; nem volt olyan szálkás, mint emez. A gyerek a lekváros kenyérrel kiment a konyhából és letelepedett a fal tövébe, ahonnan belátta az udvart, a kerítésen túl Gáspárék új szérűjét, amely alól kipiroslott a cséplőgép és az elevátor. De rálátott a kazal mögött gubbasztó diófára is, amelyre tavasszal egy rigópár költözött - volna. A fészküket félig meg is rakták, de aztán egyszerre csak eltűntek. Lehet, hogy jobb fészkelőhelyet találtak maguknak, lehet, hogy valami ragadozó áldozatául estek. Andrást a rigók fölötti töprengésében a postás hangja zavarta meg.- Kövesék! - kiáltott be a kerítés mellől a postás - Tábori lap... Köves nagymama a hang hallatán szaladt ki a konyhából, s már nyúlt is át a kerítésen, hogy elvegye a postástól a lapot. A postás csendben megvárta, amíg Kövesné végigbetűzte a sorokat, csak azután szóit.- A Sandri?-Ő.- Mit ír?- Hogy megvan.- Az a legfontosabb - mondta a postás. - Most az a legfontosabb...- Az én apukámtól nem jött lap?- kérdezte a postástól Andris.- Nem jött. Semmi sem jött- nyomta meg a „semmit“. Mert a „semmi“ is jobb hír volt, mint a „valami“. A félig nyitott postástáskában Andris észrevette a friss Magyar Futárt. Az újságot igen szerette lapozgatni, mert telis-tele volt repülőgéppel, harckocsival, katonákkal, ágyúkkal.- Nagymama - kérte nagyanyját -, vegyéí egy Futárt...- Nincs eladó - mondta a postás.- Ami nálam van, azt előre megvásárolták.- Csak egyet... - könyörgött a gyerek - hátha benne van Sandri, vagy édesapám... A postás Kövesnére emelte tekintetét, s miután az asszony bólintott, kivett egy Futárt a táskából.- Nem bánom - mondta - lesz, ami lesz, egyet adok. Csak azt nem tudom, hogyan számolok majd el az előfizetőkkel... Hát akkor isten áldja - köszönt, s bekattintotta a táska csatját. • András a Futárral visszatelepedett az előbbi helyére, s elmélyedt a harci felvételek szemlélésében. Minden felvételt aprólékosan szemügyre vett, de sem az apját, sem Sandri nagybátyját nem találta. Próbálgatta a képek alatt lévő szöveget kibetűzni, de igyekezete nem járt sok sikerrel. Nem is járhatott. A betűk nagyobbik felét még nem ismerte. De azért újra meg újra belefogott a reménytelennek látszó küzdelembe, mint ama mesebeli béka, amely a tejfölös köcsögbe pottyant: hátha az ő - mármint az Andris - igyekezete is összeáll valami szilárd, értelmes egésszé, mint a köcsögben lévő tejfel a béka lába alatt - vajjá -, tehát menekülési lehetőséggé... így vagy úgy, e birkózás hasznáról Andrisnak nem voltak kétségei. Holott a mesebeli békáról e: sem tudott. 1 még nem ke a többi mellet ágyában, s ner red-e valaha is ló András kéj pekbe foglalt a Futárban lév ga fehér-feket rokonszenvesi Veszteségeik í kiknak voltok durrantották 1 kocsijaik láng! mezőkön, s cs kísértek a mié egyre gyakrab tést a frontról, luból ismét hő arról a képesl. Vagyis hát a 1 bán mindig m minden tárnái az ütközetek maskodtunk a lágos volt és é nem mindig ki a fal tövében győzünk. De ; tóttá a mai k mikor tanul n iskolába kato metekkel egy maga is ide é mama fogalr krumplihámo: egyszerűbb é zat nem léte - ott háború iskolában vai a háború. És : pisztoly besz< unokájára.- Te még bújod?- Már nem getem... Kövesnek lyukas húszfi!- Nesze, f reknek - itt i mann úrhoz követ... Csótó László: Vázlat (tus) (REGENYRESZLET)
