Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-14 / 7. szám
<• Hét évvel ezelőtt, amikor Őze Lajos élete utolsó felvonását is befejezte, aligha sejthette valaki, hogy lesz majd egy másik Őze is a színészi pályán, akire rögtön az első lépéseitől fogva figyelni kell. Áron, vagy ahogy a szakmabeliek hívják: a kis Őze, harmadéves hallgatója most a budapesti Színművészeti Főiskolának. Faipari szakközépiskolában érettségizett, még érezte az orrában a fehér bükk illatát, amikor 1989 nyarán, szín- művészeti tanulmányai megkezdése előtt főszerepet kapott Szász János filmjében, a Szédülésben. Egy anya nélkül' felnőtt, érzékeny kamaszfiút formált meg visszafogottságában is nagy energiákkal. Minden szava, minden gesztusa, de még a hallgatása is feszültséget hordozott, egy érzelmi zsákutcába került tizenéves sérült lelkének legfinomabb hangjait szólaltatta meg. A múlt év októbere óta ugyanazon a színpadon játszik, ahol Öze Lajos játszott egykor: a Nemzeti színpadán. Beaumarchais vígjátékában, a Figaró házasságában alakítja Almáivá gróf első apródját, Chérubint. A Várszínházban, Iglódi István rendezésében a Szentivánéji álom Puckja, Mensáros László pedig George Gibbs szerepét bízta rá Thomton Wilder darabjában, A mi kis városunkban. Közben dolgozott egy újabb filmben is. Sára Sándor Könyörtelen idők című legújabb munkájában ő „a lapítás iskoláját“ járó tizenhét esztendős katonaszökevény: Fingelstein Csaba. Jó darabok, jó filmek, jó rendezők, jó szerepek. Őze Áronra már nemcsak a főiskolán, a szakma sűrűjében is figyelnek. És nem pusztán a neve miatt... 0 Hol nehezebb Őze Áronnak lenni, a főiskolán vagy a Nemzeti színpadán?- A főiskola két időszakra oszlik. Az első két év, amikor csak bent játszunk, mindenkinek egyformán nehéz. El kell indulni egy helyzetből, meg kell tanulni bizonyos dolgokat. Nekem jó pár évig eszebe sem jutott, hogy ezt a pályát válasszam. Apám meglehetősen távol tartott a Nemzetitől; én nem jártam be hozzá az öltözőbe, de még a próbákra sem. Talán egy diákszínházi siker sodort a főiskola felé... nem tudom. Volt egy jelenet a darabban, amikor a saját bátyámnak kiáltottam ki magam... mindenkit megnevettettem, erre emlékszem. Őze Áron elindult Ügyesnek, okosnak és bátornak éreztem magam, élveztem, hogy szórakoztatni tudtam. Igen, ez lehetett a kiindulópont. Visszatérve a főiskolára: az első két évben tehát nagy szerencsémre, nem volt nehéz Őzének lenni. Szóba sem került, hogy az vagyok, és nem is éreztették velem. Áronnak lenni viszont nem volt könnyű. Megőrizni az egyéniségedet, amikor formálnak, alakítanak. Most, hogy a Nemzetiben játszom, új helyzet állt elő: kiléptem egy zárt kis közösségből, és mert elég sokat foglalkozom magammal, kezd gondot okozni az „őzesé- gem“. Mindent, de mindent megkérdőjelezek, ami velem kapcsolatos. Próbára megyek a Nemzetibe, és már a portán iszonyú nehéz helyzetben találom magam. Nem elég, hogy életem első beugrására készülök, hanem még az is bonyolítja az életem, hogy ugyanazokon a folyosókon járok, amelyeken az édesapám járt huszonöt éven át. 0 Mit érez? Hogy figyeli, szemmel tartja valaki?- Nem azt érzem, hogy figyel rám, mert amíg élt, akkor sem foglalkozott velem. Békén hagyott. Most itt van bennem, magamban hordozom. Nem segít, csak követ szépen. 0 Az, hogy Őze Áron ügyes és okos...- ... ez csak annyit jelent, hogy ki mer állni a színpadra, mert fontos neki a játék. Fontos neki, hogy nézik, hogy elmondhat, kimondhat bizonyos dolgokat. Igen, nekem szükségem van erre, én már nem tudnék műbútorasztalosként dolgozni, vagy nyolc órán át futószalag mellett ülni. Nem tudnék, noha sokszor úgy érzem: egy másik pályán könnyebben megőrizhetném az egyéniségem. Nekem már a főiskola is veszélyt jelent bizonyos szempontból, hiszen úgy működik, akár egy gépezet. Ha nem vigyázol, átalakít. Bemész, szétszednek, s amikor a negyedik év végén összeraknak, már nem biztos, hogy az vagy, aki voltál. Egy erősen összezárt közösségben nehéz Áronnak, Bélának vagy Balázsnak maradni. 0 Mire van szüksége ahhoz, hogy az maradhasson, aki?- Hitre. Egy kicsi kis magánterületre, amelyet szeretnék megőrizni. Rosszul megy a próba, semmit sem tudok, kiborulok, hirtelen minden értelmét veszti, s tart ez az állapot mindaddig, amíg ki nem lépek a színházból. Kint az utcán, útban hazafelé aztán kezdem összeszedni magam, érzem, hogy ismét ott állok, azon a láthatatlan területen, amely egyedül az enyém, és rengeteg erőt ad, s onnantól kezdve már csak az van előttem, hogy holnap biztosan könnyebb lesz, s jobban mennek a dolgaim. ♦ Hiszen jól mennek most is. Nemzeti, Várszínház, Csoneor és Tünde a tévében, nem mondhatja, hogy nem fut a szekere. Kezében tartja egyáltalán a gyeplőt?- De még mennyire! Úgy szorítom, hogy még csak véletlenül se essen ki belőle. 0 Szász János filmjét, A szédülést, amelyben először hívta fel magára a figyelmet, milyen felismerésekkel raktározta el magában?- Inkább, csak apró, gyakorlati dolgok maradtak meg belőle, meg az, hogy mi a különbség művészkedés és művészi munka közt. Mert a kettőnek semmi, de semmi köze egymáshoz. ♦ Sértett, dacos, ragaszkodó, túlérzé- keny kölyök volt a filmben... az életben már felnőtt?- Nem, és nem is igen akarok az lenni. Jobb lenne inkább kölyöknek maradni. ♦ Sára Sándor alkotásában ugyancsak kölyök lehetett. Méghozzá „tejfölösszájú, halálra szekírozott“ falusi kölyök.- Rettenetesen izgultam a próbafelvétel előtt. Vannak esetek ugyanis, amikor nemcsak annak kell kiderülnie, hogy ki milyen színész, hanem annak is, hogy ki milyen ember. Mutasd meg a tehetséged és mutasd meg azt is: ki vagy. Állj a kamera elé és engedd meg, hogy beléd lássanak. Aztán majd szólnak, hogy kel- lesz-e vagy sem. Ez most ilyen eset volt. És ha én érzem, hogy azt adtam, ami vagyok, akkor nem zavar, ha mégsem kellettem. Sára Sándornak azonban szüksége volt rám. Már a tizedik másodperc után tudtam, hogy kellek neki. Abból, ahogy fogadott, ahogy kezet fogott velem, ahogy megszólított. Ha máshogy közeledett volna felém, akár az életemet is eljátszottam volna neki, az sem segített volna rajtam. 0 Öt fiú, öt szökött katona 1945 márciusában arra vár a Balatonnál, hogy átvonuljon felettük a front, hamis menetlevelekkel lapítanak, ameddig csak tudnak. Helyzetük aztán egyre súlyosabbra fordul, s ötük közül csupán ketten maradnák életben. Ennyi a történet, röviden. Csabáról, a legfiatalabb fiúról mit tud meg a néző?- Hogy nagyon tiszta és nagyon erős gyerek, de csak az elején. A film utolsó perceiben ugyanis megtörik, a háború, a vészhelyzetek sora, az orra előtt járó halál sokat változtat rajta. ♦ Csattan egy jókora pofon is a filmben.- Egy nagyon nagy pofon, igen. ♦ Kitől kapja a fiú?- A társától, akit Stohl András alakít. Hogy a film hogyan sikerült, azt még nem tudom, de a pofon nagyszerűen, az biztos. András nemcsak a karját, még a derekát is beleadta. 0 A magánéleti pofonokat mennyire állja?- Állom. Túlélem mindegyiket. Hazamegyek, bezárkózom és jöhetnek a kérdőjelek. Erre is szükségem van, nemcsak a jóra. Engem a jó nem tud előrevinni, ha huzamosan jól érzem magam, és dagad a keblem, akkor egy idő után úgy érzem, egy helyben állok. Rajtam csak a rossz tud lendíteni, én olyankor szoktam erőt gyűjteni, ha bajban vagyok. ♦ Segítségért kihez fordul ilyenkor? A barátaihoz?- Nem. Az édesanyámhoz. A főiskolán mindenki magával van elfoglalva, ott észre sem veszik, ha durran az ember. De nem is vagyok kétségbeesve emiatt... az édesanyám tekintetét mindig magamon érzem. 0 Azokat a mély, sötét árkokat a szeme alatt hogy tudta begyűjteni?- Szóval, nem állnak jól... értem. Pedig megdolgoztam értük. Keménye- dem. Szabó G. László Maffiavadász után Otelló Jó ideig volt a magyar néző odaláncolva kedd esténként a tévé elé, ha a maffia bűntetteit, cselszövéseit kideríteni próbáló, sziklakemény Cattani felügyelő feltűnt a képernyőn. A magánéletét menetrend- szerinti pontossággal, szélvészként feldúló hölgyek okozta lelki megpróbáltatások sem a nézőt, sem a felügyelőt nem hagyták hidegen. Amikor az utolsó rész után a néző szipogás közben is hallotta, hogy folytatása következik, valamennyire megnyugodott. Michele Piacidónak azonban nagyon elege lehetett a rászabott szerepből, mert nem sokkal a Cattani-sorozat után a RAI és a szovjet televízió koprodukciójában készült, Afganisztánban játszódó filmjében vállalt főszerepet. Bár a szerep kívánta szőkésbarnára festett j haját szinte mindenki furcsállta, a hazájában szinte istenített Piacidót ez cseppet sem érdekelte, sőt. Placido jobbára kalandfilmekben játszik, s hírnevét ennek is köszönheti, mégis megvan a véleménye erről a műfajról. „Az ilyen Rambo-mentalitás nem jellemző az olaszokra, mi hétköznapi, egyszerű emberek vagyunk, és^ inkább vonzódunk a lírikus, romantikus történetekhez, mintsem az erőszakos filmekhez“ - mondja az exmaffiavadász. Rajongóinak nagy része eme kijelentése után rögtön el is pártolt tőle. Ennek ellenére Placido szerepet vállalt Shakespeare Viharjában, s álmainak egyike, hogy végre valahára eljátszhassa Otellót. Az olasz rendezők szerint erre még jó ideig várnia kell, mivel a közönség csak a tőle megszokott stílusú filmekre tódul be, színpadi szerepei sem a kritikák, sem a bevétel szempontjából nem voltak sikeresek. Placido mindennek ellenére köti az ebet a karóhoz, s szerepajánlatai közül csak a „komolyabbat" hajlandó mérlegelni. Közeli munkatársai - akiknek elsősorban végletesen arrogáns természetével van bajuk - azt mondják, hogy pár sikertelen nekifutás után Placido biztosan feladja, s megint átvedlik a rettenthetetlen Conrado Cattani felügyelővé. A magyar nézők legnagyobb örömére. A Polip mégiscsak jobb, mint az ezeregy részes Dallas. A legendás H. B. Lassan két évtizede, hogy „a házasemberek képtelen vágya", B. B. visszavonult. Időnként állatvédőként hallunk róla, majd eltűnik szemünk elöl, s vigyáz arra, hogy magas kőfallal körülvett villájába csak nagyon ritkán juthassanak be fotósok, vagy újságírók. Hol van már a múlt? Az, amikor bombaként emlegették a szőke szépséget, amikor szeméért bolondult a világ. Brigitte ma sem vesztette el báját, vonzerejét. Alig vastagodott legendásan vékony dereka, és ha lekerül róla a farmer, a csizma, olykor estélyre öltözik, hát megmozgatja a férfiak fantáziáját. Két évtized múltán, távol a világ zajától, még mindig nehezen tudja megemészteni, hogy annyit hazudoztak róla. Hogy bár a legjobb francia rendezők instrukciói alapján dolgozott, szerepeit tisztességgel eljátszotta, róla sohasem készültek elemzések, az embereket elsősorban a róla szóló pletykák izgatták. A 70-es évek elejéig mindenki róla álmodott, hogy azután visszavonulásra kényszerítette a világ, arról ő nem tehet, hiszen az ízlésesen erotikus filmeket elsöpörte a nyílt szex, ő túlhaladottá vált, és mert nem akart egy lenni a sok közül, okosan, időben visszavonult. „Mióta célja van az életemnek, egészen másképp érzem magam“ - nyilatkozta, amikor megteremtette állatvédő egyesületét. Az embereket kedvenc állataival cserélte fel, távol költözött minden zajtól. Ha úgy véli, kevés körülötte a normális ember, őrült dolgokat hajt mindenki, csak a kutyák, a macskák érdemesek barátságára. Hogy visszatér-e még egyszer a filmvászonra, nem lehet tudni, de az biztos, hiába telt el húsz év a visszavonulás óta, neve hallatán még mindig korosztályok jönnek lázba. 12 1992. ti. 14. Vasárnap ♦ „A pám mindig békén hagyott“ (Oláh Csaba felvétele)
