Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-14 / 7. szám
Nem éppen könnyű az ország több mint 8 millió részvényesének a sorsa. Hosszú sorokban várakoztak a regisztrációs központok előtt. Méry Gábor felvétele Simonkay Mária, gyógyszerész, Kassa:- Miért adom magyar tanítási nyelvű iskolába a gyermekem? Megvallom, ezen eddig nem is igen gondolkodtam. Bizonyára azért nem foglalkoztatott e kérdés, mert számomra olyan természetes, mint az, hogy az élő fának van lombja, törzse, gyökere... Igaz, a férjem eperjesi, s az 1992. február 14. XXV. évfolyam Ára 4 korona ottani környezetben ő jobban megtanult szlovákul, mint magyarul, nekem viszont szerencsére az Ipoly mentén majdnem minden feltételem megvolt ahhoz, hogy elsősorban az édes anyanyelvbe kapaszkodva létezzek. Kétségtelen, hogy az anyanyelven szerzett tárgyi tudásnak, az anyanyelv segítségével lerakott jó alapnak köszönhetően végezhettem el a szlovák nyelvű egyetemet is, s lehetek munkáját szerető gyógyszerész Miből lesz a sok pénz? Óriási reklámhadjáratok, kolumnás cikksorozatok, vélt és valódi szakemberek hozzászólásai, Klaus pénzügyminiszter úr nyilatkozatai... - szóval tombol a privatizáció. Mostanra ugyan kissé elült a csatazaj. A regisztrációs központok legtöbbje bezárt, az emberek meg fellélegeztek: az 1035 koronát már rég kifizették, a regisztrálást hosszú sorban állás után megejtették. Most az „édes pihenés“ időszakát éljük, hogy néhány nap múlva újult erővel ismét belevessük magunkat a privatizáció tengerébe. Mert az igazi hullámverések, a nagy kérdőjelek még csak ezután várnak ránk. Egyedül vagy másra bízva fektessük be pontjainkat? Melyik vállalatot, privatizációs alapot részesítsük előnyben? Kérjünk tanácsot szakemberektől vagy józan eszünkben bízva próbáljuk megtalálni a „testünkre szabott“ befektetési módot? Roppant nehéz kérdések ezek, amelyeket az információk egyidejű hiánya és hatalmas áradata segít vagy inkább nem segít eldönteni. Igen, elsősorban az információk egyidejű hiánya és tömkelegé okoz zavart a fejünkben. Meg a féligazságok, vagy hogy enyhébben fogalmazzak: részinformációk teszik bizonytalanná döntésünket. Mert ugye, tagadhatatlan: a privatizációról már szinte mindent elmondtak, ami elmondható; és megírtak, ami megírható. Csak éppen most, amikor dönteni kellene, a céginformációk nincsenek sehol. Hogy sokan nem értenek a vállalati kimutatásokhoz, egyenlegekhez? Ez igaz. De akik értenének hozzá, azoknak sincs lehetőségük bogarászni bennük. Tehát nem marad más hátra, mint felkeresni valamelyik privatizációs alapot? A mondatvégi kérdőjel nem véletlen. Hiszen nemcsak az a kérdés, hogy melyiket válasszuk partnerül, hanem az is, hogy melyiknek higgyünk. Mert legtöbbjüknél ígéretekben nincs hiány. Reklámjaik komoly osztalékkal és egy év múlva kifizetendő nem kis összegekkel csalogatják a naivafbbajkat. S itt jövök én komoly fenntartásaimmal. Mert úgy vélem, az a privatizációs alap, amelyik rövid időn belül nagy osztalékot ígér, nem nekem való partner. Hiszen ha valahová befektetek - még ha csak 1035 koronámba kerül is - akkor nekem a „cégem“ jövőre vagy azután ne fizessen osztalékot, hanem abból fejlesszen, hogy néhány év múlva részvényeim jelentős értéket képviseljenek. S ha már az idén privatizációs alap segítségével befektettem, ne ígérjen nekem jövőre senki tíz meg tizenkétezer koronát! Hanem már most fogalmazzon világosan: jövőre ennyiért óhajtja megvenni részvényeimet, ha én is úgy akarom. De ha a pénzt felveszem, máris nem leszek részvényes. S ez az a kulcsmondat, amit minden reklámból kifelejtenek! Mit tegyünk hát? Egyedül vagy befektetési alap segítségével folytassuk utunkat a megkezdett privatizációban? Miközben a válaszon gondolkodom, az jut eszembe, amit szüleim mondanak mindig, ha bajban vagyok: tanácsot adni könnyű, kalácsot már nehezebb. Hát nekem most a tanácsadás is gondot okoz. Legfeljebb néhány gondolatomat oszthatom meg sorstársaimmal. Vegyük először azokat a befektetési alapokat, amelyek jövőre állítólag esetenként tízezer koronánál is nagyobb összeget fizetnek ki ügyfeleiknek. Ők - szerencsés esetben - azok számára lehetnek megfelelő partnerek, akik rövid távra terveznek, vagy örökölhető részvényeiket nincs kinek. továbbadniuk. Akik viszont inkább előre néznek és a jövőre gondolnak, azokat az alapokat keressék, amelyek nem csábító ígéretekkel, hanem reális rálátással és jó helyzetismerettel indulnak a privatizációba. S akinél a hosszú távú tervezés némi kockázatvállalással is párosul, induljon önállóan e nagy játékba. Erősítse őt az a tudat, hogy a szakemberek és az ügyeletes zsenik a privatizációt illetően csaknem ugyanolyan kezdők, mint bármelyik egyszerű halandó ebben az országban. Kovács Edit mai lakhelyemen, gyermekeim szülővárosában, a nemzetiségileg vegyesen lakott Kassán. Nálunk soha nem volt vita tárgya az, hogy milyen nyelvű óvodába, illetve iskolába járjanak a gyerekek, öt évvel ezelőtt Katit a magyar óvodából automatikusan a magyar alapiskolába vittük, s most, Tomi beíratá- sakor sem volt mit latolgatni. Azért nem, mert tulajdonképpen a férjemtől sem idegen a magyar nyelv, meg aztán mi kezdettől fogva elismerjük, hisz- szük, hogy a nevelésben az anyanyelvé az elsődleges szerep. Különben is, szüléinktől kincsként kaptuk, örököltük a nyelvet, így hát erkölcsi kötelességünk azt tisztességgel megőrizni, majd átadni az utódoknak. Természetesen az anyanyelvhez való ragaszkodás nem zárja ki más nyelvek tanulását. Sőt, egyetértünk azzal, hogy ma nem elég egy nyelv ismerete. Mi is szeretnénk, ha gyermekeink az anyanyelvvel párhuzamosan minél jobban elsajátítanák a szlovákot, s mondjuk úgy tudnának németül, mint a férjem szülei, vagy esetleg még más nyelvet is ismernének. (Folytatás a 2. oldalon) Az elsősök évente ismétlődő behatásakor egyes szülők körében újra felvetődik a kérdés: milyen iskolába hassa gyermekét. Bár a beiratkozások már lezajlottak, szülői nyilatkozatokat közlünk azoktól, akik természetesnek vélik, hogy gyermekük az életben szükséges tartós ismereteket csak anyanyelvén sajátíthatja el.
