Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-07 / 6. szám
SOMOS PÉTER Don Föl(Don)futó ________________________________________________ i i LIPCSEY GYÖRGY PARASZT DON QUIJOTE CÍMŰ SZOBRÁHOZ (Hrapka Tibor felvétele) Micsoda düh és mekkora alázat kellett, hogy megmaradj, hogy itt maradj, ahol már semmid sincsen. Őrültek osztoztak meg az ősi kincsen és röhögve elhajóztak egy szkizofrén viccen. Aztán jöttek mérni és jöttek tervezni. Jöttek verni. Jöttek elvenni. A tulajdon véred megzavarodott! Élni akartál és csak dilifleppnire lehetett kapni húst, koncot, jogot. Mi lesz veled, jó öreg? Rád majd ki emlékezik? Gúnyádat elkoptatták a századok, tested elnyűtte az örökös küszködés. Már neved sem ismerik. Don? Ki vót? Dózsa György ikertestvére volt. Kőműves Kelemen édesbátyja volt. Luther Márton, Szervét Mihály vére volt. A Hit és Igazság nászának elsőszülött fia volt. Villájára földöfi a gőgös eget, nógatja tehénkéjét, Rozi, na, te! Indulj már! És tovaporoszkál Don Föl(Don)futó az örökkévalóság fele. Néha, fényes nyári éjszakán a Tejút fehér porában látom. Vasvillája vállára vetve, nézelődik, békésen ül tehenén (lován?), fogai közt halkan dúdol, dón dana dana dana dón dón dón, és eszébe sem jut már a szélmalom. Lipcsey György: Paraszt Don Quijote Beszélgetés Lipcsey György szobrászművésszel A hetvenes évek második felében feltűnt egy fiatalember, aki olyan világot kezdett el fába-fából vésni, mely világ akkor sem létezett már, melyet maga az újrateremtője is csupán könyvekből, elbeszélésekből, képekről ismerhetett. A paraszti világ volt ez, kemény és küzdelmes, melyben az ember, összenőve a földdel és az állatokkal, vagy kapaszkodva beléjük, mint egyetlen reményébe, próbál megélni, megmaradni. Egyszermind zárt közeg, ahonnan messzebbre legfeljebb a megalázott, megnyomorított, önmagába burkolózó ember komor vagy rezignált tekintete jutott. Móricz Zsigmond csendjükkel is sokatmondó paraszthőseit juttatták eszembe annak idején Lipcsey György alkotásai, de említhetnék egészen közeli példát is, a szobrászművésszel hasonló korú, szintén csallóközi Vajkai Miklós első írásait, gyakran balladisztikus hangvételű novelláit, melyekben a falusi élet mélyrétegeiből emelt ki megrendítő drámákat, emberi sorsokat. Vajon Lipcsey György, a kétezredik esztendő közelében, megkerülve az önmagát gyakran puszta technikai bravúrokban kiélő újkori képzőművészet különböző divathullámait és buktatóit, hogyan jutott el ebbe a világba, valamint a realista ábrázolásmódhoz, mely azóta ugyan változott, kezdetben azonban még magán viselte a groteszk és a népi szürrealizmus jegyeit is? Erről szerettem volna már régóta beszélgetni vele, azaz szobrainak bölcsőhelyeiről. Tervemet, noha időközben néhányszor találkoztunk, a hegyétei szülői ház udvarán álló műtermében is, végre sikerült megvalósítanom. A művész dunaszer- dahelyi lakásán beszélgetünk, ahol egyébként szintén van műterme, a házhoz tartozó egyik, mélyen a földbe süllyesztett, ám tágas, világos helyiség.- Legelőször is szeretném, ha gyermekkorodról, szüléidről, a családi környezetről szólnál.- Dunaszerdahelyen születtem, de aztán hamarosan a Zoboraljára, Lédecre költöztünk. Ott éltem hét-nyolcéves koromig, másodikos lehettem, amikor visszajöttünk ide, a közeli Hegyétére, anyu szülőfalujába. Apu lédeci. Szépek voltak az ottani évek, legalábbis nekem, a gyereknek. A hegyek. Ott lehetett játszani, reggeltől késő estig. Amikor visszatértünk a Csallóközbe, volt egy főút meg a határ. Csakhogy a földekre nem lehetett menni. Amíg Lédecen laktunk, anyu Gí- mesen tanított, aztán itt is folytatta a pedagógusi pályát. Apu szintén pedagógusnak készült, de amikor főiskolásként részt vett a kitelepítések elleni tiltakozásokban, akkor befejeződött pedagógusi pályafutása, sőt ez a mozzanat befolyásolta egész életének alakulását. A vasútnál dolgozott. Ha pedagógus már nem is lehetett, de mindig érdekelte a néprajz, jártak gyűjteni a zoboralji falvakba, még egy helyi jellegű kiadványt is készítettek.- Milyen tanuló voltál? (Folytatás a 3. oldalon)
