Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-09 / 290. szám, szerda

PUBLICISZTIKA IÚJSZÓI 1992. DECEMBER 9. AZ SZDSZ ELNÖKÉNEK NYILATKOZATA LAPUNK SZAMARA A LIBERALIZMUS, MINT A NACIONALIZMUS ALTERNATÍVÁJA PETŐ IVÁN A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁROK MINISZTERELNÖKE KÍVÁN LENNI • • A rendszerváltás után az SZDSZ önnel a harmadik vezetőjét választotta. Milyen felismerések vezettek az irányváltozásokhoz? Lehet azonosságról beszélni térségünk liberális pártjainak fejlődésében? — Valóban, az SZDSZ-ben most harmadszor történik jelentős változás. Az előíő választástól tagjaink nagy része azt remélte, hogy valami fordulat hajtható végre az ellenzéki politikán belül, látványosabb sikereket lehet elérni. Ezek illúziók voltak. Most, némileg leegyszerűsítve, részben újraaktivizálódik a párt első vezetői generációja. A demokratikus ellenzék nálunk kicsit más jellegű volt, mint, mondjuk, Csehszlovákiában. A polgári és az emberi szabadságjogok védelme mellett a piacgazdaság megteremtése is programunkban szerepelt. Részben innen ered, hogy a szomszéd országok hasonló, eredetileg a demokratikus ellenzékiségből eredő törekvéseihez képest jóval sikeresebbnek ítélhetjük magunkat. Több szomszédos országban van a különböző pártokkal jó kapcsolatunk. Szlovákiában, nézeteit tekintve, a Magyar Polgári Párt áll hozzánk a legközelebb, de javulnak kapcsolataink a többi magyar kisebbségi párttal is. • A nemzeti kérdés nem határkérdés, ebben a magyar külpolitika egységes. ön hány millió magyar miniszterelnöke kíván lenni? — Nyilvánvaló, én nem tennék olyan kijelentést, hogy hány millió magyar miniszterelnöke szeretnék lenni. Egy magyar miniszterelnök a Magyarországon élők miniszterelnöke. Mindig félreérthető, ha ez ügyben valaki nem fogalmaz világosan, mert bár Magyarországon a nemzeti kisebbségek problematikája jóval kisebb a trianoni béke „áldásos" hatásának következményeként, mint a szomszédos országokban, de Magyarországon is élnek százezres nagyságrendben olyanok, akik nem magyarnak vallják magukat. Itt én nem akarok abba a hibába beleesni, hogy egykori társadalomtudósi mivoltomat összekeverem politikusi tevékenységemmel. Mi is feltehetően megsértődnénk és rossz néven vennénk, ha egy szomszéd ország miniszterelnöke a magyar állampolgárságú más nemzetiségűek miniszterelnökeként jelenítené meg magát. Szerintem csak tiszta elképzelésekkel lehet ezeket a kérdéseket kezelni. Nagyon veszélyes, ha valaki a tényleges politikai, gazdasági, szociális problémákat a nemzeti érzést felhasználva próbálja háttétbe szorítani. • Mire kormányra kerülnek, térségünkben a liberalizmus képes lesz legyőzni a nacionalizmus eszmerendszerét? — Nem hiszem, hogy itt ez a konfliktus belátható időn belül megszüntethető lenne. A nemzeti érzést középpontba állító törekvésekkel együtt kell léteznie egy liberális pártnak és nem legyőzésére van szükség, hanem megértésére! Úgy látom, ma Magyarországon nem lehet pusztán a nemzeti érzéssel való politizálással aránytalanul nagy befolyást szerezni. Én nem félek attól, hogy a liberális pártoknak a nemzetietlenség vádjával úgy kellene szembenézniük, hogy ez komolyan rontaná választási esélyeiket. • Tardos Márton megvalósítható gazdasági program kidolgozását ígérte. Ez mit jelent a visegrádi négyek szempontjából? De hogy elszakadjunk az elmélettől, az SZDSZ hogyan kezelné az alábbi esetet: a Csallóközből egy liter tejet 15 forintos áron exportálnak Magyarországra. A dömpingár ellen a magyar termelők tiltakoznak, mint ahogy a francia parasztok védik a piacukat. — Az SZDSZ-nek van egy válságkezelő programja és ezt a programot szeretnénk egy éven belül választási programmá továbbfejleszteni. De ezen még sokat kell dolgozni, hiszen nincs befejezett pártprogram, pláne a mi mobil és gyorsan változó rendszerünkben. Az valódi probléma, hogy a visegrádi hármak között, akik mindjárt négyen lesznek, a gazdasági együttműködés hogyan alakul ki? A közeljövőben nem látom annak veszélyét, aktualitását, hogy itt a teljes gazdasági szeparáltság eltörlésével konfliktusba keverednének egymással a termelők. A számunkra irányadó Európai Közösségek normái a belső mechanizmusok különbségeit viszonylag rövid időn belül kényszerűen megszüntetik köztünk. Az Európai Közösség nyilvánvalóan nem visel el egy nagy támogatási rendszerre épülő mezőgazdaságot és nem tűr el olyan munkabéreket sem, amelyek az átlagosnál alacsonyabb szinten tudják tartani a mezőgazdaság termelői árait. Szlovákia sem tud annyiNegyvenhét éves, civil foglalkozása történész, levéltáros. Elvált, tartós élettársi kapcsolatban él. Gyermeke 19, illetve 17 éves. Egy belvárosi, kisméretű lakásban lakik. (Birtalan Zsolt felvétele) ra szeparálódni a világgazdaságtól, hogy az átlagos nemzetközi árakat figyelmen kívül hagyja. Természetesen lesz konfliktus, de a magyar fogyasztó biztosan nem fogja bánni, hogy egy olcsóbb mezőgazdaság esetleg a magyar versenytársa lesz. • Milyen lesz az SZDSZ 1994ben? Megnyerték az önkormányzati választásokat, de elvesztették helyi embereik egy jelentős részét. Az MDF-hez képest nagyobb arányban fordítanak hátat pártjuknak az SZDSZ önkormányzati képviselői, belső harcok kötik le Debrecen, Angyalföld, Terézváros testületeit. Ilyen előzmények után tömegpárt lesz az SZDSZ vagy minőségi választási párt? —- Tény, sokan vannak, akik nem azt kapták az SZDSZ-től, amit vártak tőle. Csak a törekvéseink egy részét látták, mondjuk azt, hogy az SZDSZ következetesen szembenállt az előző rendszerrel és azt, hogy az SZDSZ ezt milyen módon tette, de hogy mit képviselt még közben, ezt kevéssé látták. Voltak — és ezt kár lenne tagadni — olyanok, akik karriervágyból kerestek helyet maguknak. Nálunk, és más pártokban is. Amikor önkormányzati poszthoz juttattuk őket, akkor néhányan már lölösleges tehernek érezték azt a kötöttséget, ami egy párthoz való tartozással jár. Kialakulatlan pártok kezdtek tevékenykedni 89-90—ben. Ez 94-re stabilizálódik, és ilyen fajta problémák már kevésbé lesznek. Az SZDSZ tömegpárt ma is. Aktív tagjainak, helyi szervezeteinek száma alapján, de támogatottsága alapján is az ország három első pártja között vari. A tömegpárt nem sokszázezres tagságot jelent, hanem országosan megszervezett pártot, amely egy jól megfogalmazott liberális alternatívát kínál, képvisel a mai kormánnyal szemben. V. PAIZS GÁBOR PODOLAN ÚR FEHÉR KÖNYVEI Jozef Podolan a Literárny týždenníkben (1992. november 14.), miután Gottwald és Okáli 1946-os szélhámosságainak hagyatékával érvel, megsuhogtatja a kassai kormányprogram töretlen emlékét, arra a következtetésre jut, hogy a Magyarországon genocídiummal elpusztított fél millió szlovákról és a legmagasabb rendű nemzetiségi jogokkal rendelkező szlovákiai magyarokról egy-egy fehér könyvet kell kiadni a nyugat-európai társadalmak tájékoztatása céljából. A tények nyersanyaga a szerző rendelkezésére áll, hiszen „a Magyarországon genocídiummal elpusztított öt-hatszázezer szlovák" balsorsát az elmúlt három év alatt nemcsak periferikus propagandistáktól hallhattuk és olvashattuk, hanem történészektől, képviselőktől, sőt kormánytagoktól is. A másik fehér könyv anyagát pedig az 1992-es nyelvtörvény és alkotmánytörvény bizonyítaná. Cikkének egészen különös, támadó szellemű hangvétele azért is megérdemli a figyelmet, mert érvelésének egyes részleteit a Národná obroda is sietett átvenni. (1992. november 21.) Podolan úr szívbemarkoló címet választott tanulmányának: Mondjuk ki végre a világnak az igazságot. A világ számára tartogatott nagy igazságok túlnyomó része ugyan csalás a javából, de — Podolan úr elképzelései szerint — az 1945/46-os magabiztos győzelmi tudattal és fölénnyel bevethetők a világ közvéleményének befolyásolására. A kiáltvány szerzőjének fölényét nem zavarja a bizonyítható zord valóság, a fehér könyvek megcáfolásának kockázata, mert ha már hasznos volt Gottwald és Okáli minden csalása a második világháború utáni időkben, nem szabad feladni — véli a szerző — a gottwaldizmus eszméinek becsempészését a nyugati világ történelmi gondolkodásába. A pontos tájékozódás érdekében idézni kell Podolan úr bevezető szavait: „Nem kétséges, hogy Budapesten teljesen új külpolitikát kezdtek megvalósítani. Ezt minden nap, minden lépésében követhetjük. A végső cél világos: Trianon revíziója." Nem vitás, hogy Magyarországon is, csakúgy mint "minden demokráciában, hullámzanak a különféle nézetek, de más súlyú egy kormányzat nyilatkozata, és ismét más a periferikus magánosok véleménye. Elfogadhatatlan viszont, ha valaki a Népszava Szél Péter nevű cikkírójának egy mondatából kihámozza „Budapest" új politikájának alapállását: Kárpát-medence minden más nemzetének — mint Podolan úr írja — annektálását. Nem titkolja Podolan úr, hogy a történelmet Ladislav Deáktól tanulta, aki történészként tervszerűen kiépített valótlanságokat és átszerkesztéseket vetett be a magyarok elleni harcba, aki azt hirdeti, hogy a magyar állam ebben az évszázadban négyszer támadta meg katonailag Szlovákiát. Jozef Podolan ugyan szerényebb, csak három agreszsziót sorol fel. Elsőként Kun Béla kommunista államának 1919-es támadását említi, (Kun Béla nevét ugyan „Kuhn"-nak írja, bizonyítva, hogy a magyar történelemről fogalma sincs), elfogadja Ladislav Deák ködösítő ravaszkodásait, pedig jó lett volna megjegyezni, hogy a magyar támadás idején Miskolc már a csehszlovák hadsereg kezében volt, Salgótarján és Sátoraljaújhely pedig csehszlovák körülzárással nézett szembe. Az 1968-as magyar agresszió vádja inkább komikus mint sértő, mert Podolan úr tájékoztatása szerint a magyar haderő a Szovjetunió mellett egyedül vállalta a támadó háborút, elfelejti ugyanis megemlíteni Kelet-Németország, Lengyelország és Bulgária közreműködését. A humor kedvéért meg kell említeni, hogy Kádár János „győzelmes háborúja után", elmulasztotta területek bekebelezését Szlovákiából. Jozef Podolan harmadik szlovákellenes katonai agressziója 1939 márciusában történt. Létrejöttének oka az volt, hogy Szlovákia és Kárpátalja közötl nem volt nemzetközileg nyilvántartott határ, így a Kárpátalját megszálló alakulat tájékozatlanságában szembekerült az új szlovák állam katonai egységeivel. Podolan úr történelmi műveltségének további bizonyítéka a tájékozottság fölényével közzétett valótlanság: „Nem kívánok ismételten írni az egész problémáról, de említsünk meg egyet: a trianoni döntés abból a helyzetből indult ki, /logp Magyarországon mintegy félmillió szlovák élt, és közel ugyanennyi magyar Szlovákiában." Nincs utalás arra, hogy honnan veszi az 1920-as magyarországi félmilliós szlovákot, a „közel félmillió" szlovákiai magyar pontos adata viszont a csehszlovák statisztika szerint 1921-ben: 650 597 (Demografická príručka 1967, 46.1.) Podolan úr ravasz megállapítása olyan jelenségeket vetít vissza 1920 történetébe, melyek ténylegesen csak 26 év múlva, 1946-ban bukkantak fel az Okáli-féle áttelepítő bizottság hamis jegyzőkönyveiben (Cseh szerzők közül E. Čapek 1930-ban 155 ezer magyarországi szlovákról tudott, F. Koláček szociológus becsléssel 200 ezret említ). Podolan úr nem tud elszakadni a gottwaldi idők mítoszától, a kita-. Iáit számok igézetétől, erre azért van szükség, hogy egybevethesse napjaink helyzetével: „Több mint 70 év alatt a magyaroknak sikerült megtizedelni a magyarországi szlovákságot, fél millióról tízezerre csökkenteni." A félmilliós számot hirdetőket a bátorság hiánya jellemezte, mert eddig egyetlen „félmilliós" propagátor sem merte kimondani, hogy honnan veszi ezeket a számokat. Érthető, hiszen Daniel Okáli propagandisztikus céllal szerkesztett hamisítása napjainkban nem lehet hiteles forrás, mert „népszámláló" gyakorlatát 1946 márciusában és áprilisában részleteiben is pontosan rögzítették. (Zprávy štátneho plánovacieho a štatistického úradu, 1. augusta 1946 - 34.1.) Kutatásaim alapján kí kell jelenteni, hogy aki hetven év előtti félmilliós magyarországi szlovákságról beszél, abból hiányzik a tudás és még valami, az erkölcs és a bátorság is. A dobszóval hirdetett mai gottwaldizmus-okálizmus a kassai kormányprogram hagyományaira épül, ezért nem lehet hatályon kívül helyezni és elítélni. Ugyanez a gottwaldi felhördülés kérdőjelezte meg a bársonyosnak mondott forradalmat már 1990 elején, abban a hitben, hogy — mint 1945-ben — háborút nyert a magyarok ellen. A hároméves rögeszmék megmerevítéséhez sikeresen járult hozzá a gottwaldizmus utórezgése, a kassai kormányprogram töretlensége. Ha 1990 első heteiben nem robban bele az okálizmus kalandorságának tömérdek emléke, akkor a bősi ügy is másként alakulhatott volna, a nemzetiségi politikát sem idomították volna hozzá Gottwald 1948-as alkotmányának alapeszméjéhez, a nemzeti állam dogmatizmusához. Egy ponton egyetértek Podolan úrral: abban, hogy a szlovákiai magyar közvélemény nyugalommal szemléli az eseményeket, a valóságtól elrugaszkodó uszításokat. De ne tévedjünk, nem a helyeslés miatt, hanem mert szilárd a meggyőződése, hogy a gottwaldista-okálista métely két-három éven beiül mindenképpen eltűnik a történelem színpadáról. A hatvanas évek szlovák történészei is foglalkoztak a nemzeti kisebbségek múltjával és jelenével, de sohasem süllyedtek Podolan úr tervezett fehér könyveinek színvonalára. Le merték írni a lakosságcsere káros következményeit a magyarországi szlovák társadalom szétszórt településein, nem is beszélve az értelmiség elpártolásáról és az akció nemzeti stresszhatásáról". (A stressz orvosi műszó, a külvilágból érkező veszélyes helyzetekre való visszahatás magyarázatára.) Harci riadóként hatnak Jozef Podolan befejező szavai: „Ezt a helyzetet történelmi és tudományos tárgyilagossággal kell értékelni. Ha időben nem jelezzük és nem magyarázzuk meg a valóságot a világnak, túlléphetnek rajtunk, és ráfizetünk. Úgy gondolom, a két fehér könyv kiadása nagyon is aktuális lenne. Csak így tájékozódhat a világ rólunk és igazunkról, a magyar hazugságokról és misztifikációkról." A szózat tehát elhangzott, de lényegesebb lenne a nemzeti becsület védelme és a periferikus zagyvaságok kiszorítása a közéletből. JANICS KÁLMÁN EENTLEMAH MUCSAN Hölgy áll a járda szélén. Buszra vár, talán. Teste győnyörűszép bundában. Szemerkélő esőben. Ahogy ott álldigál és várdigál, egyszer csak fröccs. Vágódik nagy ívben sáros lé a bundájára. A hölgy, mint aki szívlövést kapott. Majd lehajol, nézi a milliónyi szőrszálról csöpögő-csurgő borzalmat, alsó szegélyénél finoman megfogva, nehogy fehér kezét összepiszkolja, még fel is emeli a bunda alját egy pillanatra. Jézus Mária! Es már kezdené is, magában vagy hangosan, szórni a szitkot, de észreveszi, hogy a bűnös kocsi visszafordul, aztán megáll előtte. Gyönyörűszép, fekete. GB, és angol rendszám. Fess úr száll ki belőle, odalép a hölgyhöz és angolul mondja: — Bocsánatot kérek, későn vettem észre a tócsát, nem volt szándékos, higgye el. Nagyon sajnálom, nagyon sajnálom. A hölgy előbb értetlenül bámul a férfira, aztán a következő pillanatban: — Mit fecseg itt össze-vissza?! Nézze meg, mit csinált! — mutat a bundájáról még mindig csöpögőcsurgó latyakra. — Hogy tisztítom ezt most ki?! A krisztusát magának! — Nagyon sajnálom. — Ne pofázzon itt nekem! Úgysem értem, mit mond. Tűnjön el, míg... — Igazán nem akartam. Nagyon sajnálom — mondja ismét a férfi, és előveszi a pénztárcáját. — Megfizetem a kárát. Tessék, fogadja el. — Pénz?! Hát mit gondol? Mi vagyok én, kurva? Férjjel, két gyerekkel! Ekkor, olvasva a hölgy visszautasító hanghordozásából, tekintetéből, mozdulatából, az angol úr beült kocsijába és — ha stílusos akarnék lenni, azt mondanám — angolosan távozott. De ez így nem igaz, meg sehogyan sem. Elment, de két percen belül visszatért, egy csokor virággal, melyet átnyújtott a hölgynek. — Fogadja el. És, kérem, ne haragudjon rám. Még egyszer, nagyon sajnálom. ? ? ? ? ? VASZARY, HARCBAN ÖNMAGÁVAL A magyar festészet történetében aligha találunk művészt, aki fölfogásában, törekvéseiben olyan változatos lett volna, mint Vaszary János; olyan fogékony minden, a művészetben jelentkező újjal szemben, amelyet nyomban meg is kísérelt a maga képteremtő erejével vászonra vetni. Csakhogy egyegy új korszakban sohasem jutott el a betetőzésig, hanem mindig átállt valami még újabbra. Ezért nem is voltak követői, bár évekig a Budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára volt. Jellemző rá, hogy a nyers és őszinte kiszólásairól ismert Medgyessy Ferenc szobrászművész, miközben egy kiállításon Vaszary képeit nézegette, megjegyezte: — Ez a Vaszary olyan, mint a ló, amelyik minden pillanatban egy másik zabos zsákba rakja az orrát, mielőtt az előbbit megette volna. Vulgáris hasonlat, de valóban: sok irányzattal megpróbálkozott, így például szakított az objektív, leíró ábrázolással és az expresszionizmushoz közel álló, friss és vázlatos formanyelvet alakított ki — művészete mindvégig francia ihletésű maradt. Élete hetvenkét éve alatt festészetében minden megtalálható, a szenvedélyes drámaiságtól a puszta technikai bravúrig. Sok olyan képet hagyott ránk (Fürdés után, Vásárosok, Részes aratók, Heverő parasztfiú, Reggeli a szabadban, Lázár feltámasztása, Katonák hóban, Parkban), amelyek a magyar festészet nagy értékei, amelyek maradandó élményt nyújtanak a szemlélőnek. A százhuszonöt éve, Kaposvárott született Vaszary olyan művész volt, aki az élet minden viszonylatában szenvedélyesen kereste önmagát, állandó harcban volt önmagával. (del) w ÉVFORDULÓ