Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-01 / 283. szám, kedd

7 OLVASÓINK OLDALA 1992. DECEMBER 1. ÖNÖK ÍRTÁK Az utóbbi időben örvendetesen megnőtt a szerkesztőségbe érkező levelek száma. Egyre többen osztják meg velünk gondjaikat, mondják el véleményüket napjaink történéseiről. Úgy döntöttünk, hogy időnként válogatást közlünk postánkból. Tiszteletben tartva mindenki nézetét, olyan írásokat is közlünk itt, amelyeknek egyes gondolatai esetleg nincsenek összhangban szerkesztőségünk véleményével. AGGÓDÓ HANG BÉKÉSCSABÁRÓL ETIDEGENÍTENEK EGYMÁSTÓL Elöljáróban magamról csak annyit szeretnék elmondani, hogy születési anyakönyvi kivonatomba 64 évvel ezelőtt azt írták be, hogy: „Anyanyelve: tót" - vagyis szlovák. Tehát a magyarországi szlovák kisebbséghez tartozom - statisztikailag! El kell mondanom, életem során egyetlen olyan esetre sem emlékszem, hogy nepnzetiségi mivoltom miatt sérelem ért volna. Úgy látom, hiába jöttek a nagy történelmi változások, a népek sorsa nem úgy alakul, ahogy az várható lett volna. Különösen aggasztó ez, ha szomszédos, egymásra utalt, ezer meg ezer szállal kötődő nemzetek sorsáról van szó. Ezért lenne szükség arra, hogy nagy távlatokban gondolkodó, humánus, a másságot is tolerálni képes politikusok irányíthatnák e változásokat. Ehelyett kicsinyes, acsarkodó, nem előrelátó politikával találjuk magunkat szemben. A Mečiar-féle politika igen rossz irányba tereli az eseményeket, hiszen a csehek, a magyarok és a magyar kisebbség ellen irányul. Ebből az emberből árad a gyűlölet a magyarság iránt. Eleve rossz az a vezetési stílus, amely nem a békességre, hanem a gyűlölet szítására rendezkedik be. Mečiar úr nem is sejti talán, hogy a magyarországi szlovák nemzetiségiek nem értenek egyet az ő politikájával. De a nemzetközi színtéren sincs sikere. Ez a fajta politika súlyos helyzetbe fogja sodorni Szlovákiát. Nemcsak az országokat, hanem a nemzetiségeket is el fogja idegeníteni egymástól. Éppen a napokban hallottam, hogy tótkomlósi emberek kerültek haragos viszonyba Szlovákiába települt rokonaikkal e politika folytán. Talán nem is gondol arra, hogy a határokon túl élő szlovák nemzetiségieket hozza nehéz helyzetbe ezzel a szélsőséges politikájával. A kommunista diktatúra alól felszabadult népek számára már nem szimpatikus ez a más népeket ócsároló, hazug, hamis ideológia. A kommunista (ateista) emlőkön nevelkedett Mečiar, úgy látszik, csak az erőszak módszerét ismeri, a mások gondjait megértő, toleráns gondolkodás számára teljesen idegen. Tudomásul kell már egyszer venni, hogy nem a nemzeti hovatartozás, hanem a tisztesség, becsület, illetve a tisztességtelenség, becstelenség a minősítő kategória, lehet az akár magyar, akár szlovák, akármely más nemzethez tartozó. Könynyű embermilliókat megtéveszteni, félrevezetni, csak megfelelő bűnbakot kell találni. Úgy látszik ma ez a bűnbak a határon belüli és határon kívüli magyarság. A Gabčíkovokomplexum mellett még „hungarofóbia" is jellemzi a hatalom néhány képviselőjét. Ezek után már csak azt tudom mondani, hogy szégyellem magam azok helyett a politikusok helyett is, akik nem látják a Mečiar-féle politika veszélyeit, s csak saját hatalmi pozícióikat igyekeznek erősíteni, ahelyett, hogy inkább a gazdasági problémák megoldására törekednének. Kocsis Pál Békéscsaba BÜNTESSEK A TERMESZETROMBOLAST A sajtó, a rádió és a televízió már hónapok óta hangos a Duna eltereléséről szóló hírektől. Sokan kifejtették véleményüket ebben az áldatlan vitában. Gyakorlatilag már mindenki, még az is, akit azelőtt a Duna nem nagyon érdekelt, odafigyel az újabb fejleményekre, várja, hogy a vitatkozók milyen újabb érveket sorakoztatnak fel a pozícióik megerősítésére. Szaktekintélyek, komoly tudósok mondanak egy és ugyanarról a dologról homlokegyenesen ellenkező véleményt. Ebben a vitában az érvek és a látszatérvek bábeli zűrzavara uralkodik, miközben, sajnos, elveszik benne a lényeg: a Duna, Doborgaz és környékén száradnak ki a kutak, a Szigetközben meghal a természet. És ott, ahol a természet meghal, ott vele együtt az ember is halálra van ítélve. Es mindez miért? Azért, hogy egy-két elvadult szakbarbár és bizonyos érzelmektől elhomályosodott szemű politikus bizonyítsa fanatizált „drukkereinek"? hogy rászolgálnak a bizalmukra. Az, ami ma a Duna körül történik, nem más, mint kisstílű emberek truccpolitikája. Csakhogy truccpolitikából még sosem született embereket szolgáló maradandó mű, hanem csak az utókort sokáig mérgező torz hagyaték. Egy ilyen torz hagyaték áll most a Dunán. A Duna-viszályt a természetvédők, a zöldek próbálták, próbálják abba a mederbe terelni, amelyben kellene, hogy legyen. De a szakbarbároknak, és a már említett politikusoknak, valamint a „nemzet megláttatásán" fáradozó csatlósaiknak sikerült a viszály e vonatkozásait elködösíteni. Nagy kár, mert a fő hangsúly most is, mint ilyenkor mindig, az örök viszályon, az ember és a természet viszályán van. Az emberiségnek a saját érdekében harmóniában kellene élnie a természettel. Ezt a követelményt a túlélés feltételei diktálják. Ezt a józan KI FIZETI MEG A RENDETLENSÉGET? Körülbelül 28-30 éve történt. Ujbarsi plébános voltam akkor. A lévai posta három hónapi telefondíjat követelt rajtam, amit kifizettem. A három szelvényt elvittem a barsi postára és megmutattam a postamesternek. Egyben megkértem öt, hogy igazolja a tévesen követelt díjak jogtalanságát. Hogy a postamester elintézte-e a dolgot nem tudom, de nem sokkal később megjelentek a lévai posta emberei azzal, hogy parancsot kaptak telefonom leszerelésére. Nekik is megmutattam a három kifizetett szelvényt, mire dolgavégezetlenül eltávoztak. Egyszer valahová elutaztam. Hazaérkezésem után édesanyám közölte, hogy távollétemben leszerelték a telefonomat. Mondanom sem kell, hogy pap létemre elfogott a méreg. Másnap bementem Lévára és felszólítottam a telefonrészleg vezetőjét - megmutatva a három szelvényt hogyha másnap fel nem szerelik a telefont, jelentem a minisztériumba. Másnap megjelentek a szerelők és felszerelték a telefont. Persze, elvárták, hogy megvendégeljem őket. Alighogy elmentek, jött egy másik csoport is felszerelni a telefont. Elgondolkoztam. Ki fizeti meg a sok rendetlenséget? Mi lett volna, ha a lévai postától kértem volna útiköltséget, napidíjat? Meg tudták volna fizetni az idegrendszeremben és lelkemben okozott kárt? Felelősségre vonták-e a vétkeseket, vagy vétkest, a hanyag hivatalnokot, vagy hivatalnokokat? Most, amikor a posta három, négyszeresére emelte a díjakat, mindez eszembe jut. Vajon nem ezért kellett annyit fizetnünk, mert rendetlenség van a hivatalokban? 1962-ben meghalt édesapám. A legdrágább táviratot adtuk fel a rokonságnak. Húgom nem kapta meg a táviratot. El lehet képzelni, milyen nyugtalanok voltunk, hogy nem jött el a temetésre. Nekem kellett elmennem a közel 500 kilométerre fekvő Sninára, ahol laktak, hogy fájdalmát enyhítsem. Fárasztó utazás, háromnapi kiesés. De követelhettem-e kártérítést? Még a távirat díját sem kaptam vissza. A hivatalnoknőt megbüntették, s egy postának anyagi haszna volt az egész ügyből. Ki fizette meg a hanyagságot? A következő eset kb. 10-12 éve történt. Templomomban elromlott a nappali áramot mérő óra. Jelentettem a dolgot az illetékeseknek. Hosszú ideig nem jöttek megjavítani az órát. De minek is jöttek volna, hiszen erre az esetre volt egy nagyszerű receptjük. Egyszerűen átírtak 5000 kilowattot az éjjeli áramból a nappalira. Akkor a nappali áramért 1,10-et fizettünk, az éjjeliért 0,22-t. Elmentem Dunaszerdahelyre. Csak arra kértem őket, nézzék meg, hogy mennyi volt a múltban a nappali áramfogyasztásunk fél év alatt. Én tudtam. Bizony csak 100 kilowatt. Ha utána nem nézek, ráfizettünk volna több mint négyezer koronát. De vajon megfizette-e a cég az utamat, a fölösleges időveszteséget, a mérgelődést? Két éve egyik községemet, Jánosházát a nagyfödémesi plébániához csatolták. A változást azonnal jeleztem a dunaszerdahelyi energetikai központba, azzal a kéréssel, hogy a villanyszámlát ezentúl ne az egyházfai, hanem a nagyfödémesi plébániára küldjék. Jelentésemet figyelemre se méltatták. Nekem küldték a számlát. Újra írtam nekik. Anynyit megtettek, hogy födémesi irányítószámot írtak a borítékra, de a címzett az egyházfai plébánia volt újra. Harmadszor is írtam nekik. Ez sem használt. Most már negyedszer kellett kérnem őket, hogy javítsák ki a dolgot. Igaz, hogy nem ajánlottan küldtem a jelentést, hanem egyszerű postai levelezőlapon. Hát így állunk? Ki fizeti meg a rendetlenséget, a nemtörődömséget? Ahol ilyen hanyagságok, ilyen rendetlenség uralkodik, ott az adminisztráció sokkal többet felemészt. Ki fizeti meg mindezt? Miért kell templomainkban a villanyóra használatáért félévenként 420, illetve az ipari áram órájáért 600 koronát fizetni? Miért kell a nappali áramért 2,97et, az éjjeliért 0,66 koronát fizetnünk? Vannak templomok, ahol kénytelenek lesznek leállítani a fűtést, mert nem képesek fizetni a megemelt villanyárakat. Nekünk kell megfizetni a sok rendetlenséget, amely még ma is dívik üzemeinkben, hivatalainkban? Miért kell ilyen és hasonló gondokkal küzdenünk még ma is? Mikor lesz már rend és lelkiismeretes munka országainkban? Ha rend és fegyelem volna, nem kellene az árakat állandóan felfelé alakítani, az elviselhetetlenség határáig. Miért kell a lelkiismeretlenséggel az emberek amúgy is megviselt idegeit tovább rongálni? Sajnos, mi csak az anyagi károkat számítjuk, de sokkal nagyobb az a kár, amit az idegrendszer és a lélek kénytelen elszenvedn

i- Paxy László Egyházfa HISSZÜK, HOGY EGYRE TÖBBEN LESZÜNK November elején Dunaszerdahelyen megalakult a Magyar Asszonyok Ligája, melynek soraiba azok a hölgyek jelentkeztek, és olyanok jelentkezését várjuk, akik világosan látják társadalmi biztonságérzetünk felszakadt hegeit, látják gondjainkat, legyenek azok a parlamenté, az önkormányzaté vagy az egyéné. Nem a torzsalkodásoké a jelen idő, hanem a pozitív tetteké, ha jövőt kívánunk magunknak és utódainknak. Megpróbáltatások okítanak bennünket a mindennapokban: a munkájukat vesztettek depressziója, a nyugdíjasok szorongása, a „fiatal életek »csőd« indulója", a derékhad agyonhajszoltsága, az asszonyok méltóságának megnyirbálása, családok, hitek, remények szétesése, és a gyerekek örömtelensége. Kívánom, hogy a vázolt kép feketébb legyen a valóságnál. Kérem, hogy nézzük a naposabb oldalt is, vegyük észre új lendületek csíráit, új akarások pezsgését, mert az átmeneti idő nagy lehetőségeket lökhet ki magából, és nem hiszem, hogy a csodaváróknak. Mindig voltak nagy magyar asszonyaink, példaértékük erőforrás, modellértékük minta lehet a mának. A jelen sokszínű lénnyé változtatta a nőt, de ősi feladata megmaradt: tüzet gyújtani, őrizni, átadni; meleget, nyugalmat, biztonságot sugározni. Nem kívánunk -világmegváltónak szegődni, csak az emberformájú élet szülőiként az élet figyelmesebb őrzésére vállalkozunk. Ösztöneinkben hordjuk a tenniakarást, ösztöneinkben működik az elesettet felemelni, a rászorulón könnyíteni. Apró lépéseink, kéznyújtásaink határhelyzeteket oldhatnak fel és meg; újratermeljük többletenergiánkat, mert szükség van rá. Azért alapítottuk szervezetünket, a Magyar Asszonyok Ligáját, hogy összefogással, információhálózattal, bel- és külföldre figyelve, más szervezetekkel társulva, én- és nemzettudatunk birtokában, más népeket tisztelve, másságot elfogadva, pozitív értékőrzésre és -teremtésre vállalkozzunk. Feladatunknak érezzük az állandó tagság kialakítását; szakés munkabizottságok létrehozását a nő- ós családvédelem céljából; a konkrét egészségügyi, szociális, segélyszolgálati, jótékonykodási, ok-' tatásügyi, kulturális feladatok megvalósítására; tervezzük a bel- és külföldi testvérszervezetekkel való kapcsolattartást, a továbbképző és a kulturális tevékenységek támogatását: előadások, kiállítások, koncertek, saját kiadói tevékenység, periodikus kiadványok, az Új Nő családpolitikai lap megjelentetése és egyéb publikációk által. Úgy gondolom, nemcsak a magam nevében mondhatom ki, hogy a cselekvést vállaljuk, hiszünk a hatékonyságában, és abban, hogy egyre többen tartoznak majd közénk. Tudjuk, hogy apolitikus szervezetként is társadalomtámogatók vagyunk. Laczkóné Erdélyi Margit (a MAL elnöke) A HUSZONHETEDIK Megdöbbentő esetnek voltam tanúja a napokban. A városközpont egyik forgalmas csomópontjának zebráján egy idős férfi összeesett. Közben a jelzőlámpa a járművek számára zöldre váltott és az autók áradata, az úttesten fekvő férfit kikerülve, megindult. A közeli autóbuszmegállóból döbbenten néztem a történteket. Több gyalogos karlengetéssel akarta megállásra bírni az autósokat, de azok tudomást sem vettek róluk s mintha csak arra ügyeltek volna, hogy a földön fekvő embert el ne gázolják. Mire valaki rendőrt hívott, a jelzőlámpa ismét váltott s így két fiatalembernek sikerült a látszólag önkívületben lévő idős férfit a megálló padjára fektetni. Amint többször felemelték a lábát, a férfi szemhéja megrebbent. - Él - szólalt meg erre egy aszszony és odakiáltott a rendőrnek, hogy gyorsan hívjon mentőt. De az hiába próbálkozott adó-vevőjével, mert a technika eme vívmánya éppen csődöt mondott. Közben előttünk újból megindult az autók tömege s. feltűnt egy mentőkocsi. Valaki megállította, de amikor a kocsi vezetőjének elmondta, hogy miről van szó,- az kijelentette, hogy a kocsiban nincsen hely, viszont megígérte, hogy bejelenti az esetet és tovább indult. Az idős férfi ismét elvesztette eszméletét. A megállóban várakozók egyre népesebb csoportja aggódva nézte a magatehetetlen férfit s míg egyesek éleszgetésével kísérleteztek, mások az előttük vonuló autósoknak integettek segítségkérőén, de azok úgy tettek, mintha nem látnák az integetőket. Végül egy kék Škoda vezetője megállt. A mellettem álló tíz év körüli fiú megjegyezte: ez volt a huszonhetedik. Az előtte haladó huszonhat autó vezetőiben nem volt annyi emberiesség, hogy legalább megkérdezték volna, miről van szó. Persze, ha már tudják, hogy mi történt, talán kínosabb lett volna a segítséget megtagadni. Bár nem is tudom ... Lörincz Kató Pozsony VAN MEGOLDÁS? Napjaink egyik munkavállalási formája a közhasznú tevékenység. Ez azt jelenti, hogy a városi és a községi hivatalok munkaerőt vehetnek fel hat hónapra városszépítési és egyéb munkákra. A Somorjai Városi Hivatal is élt a lehetőséggel s felállított egy 15-20 tagú csoportot. A város vezetői elégedettek voltak az elvégzett munkával. Rendben tartották a zöldterületeket, új járdákat építettek. Hat hónap után újabb dolgozókat szeretne a hivatal alkalmazni, de a munkanélküliek növekvő száma ellenére nem tudnak november elsejétől újabb 10-13 embert felvenni, mert nem hajlandók ezt a fajta munkát vállalni. Az idősebb korosztály számára nehéz a munka, a fiatalok pedig megalázónak tartják, hogy szemetet gyűjtsenek a város utcáin. Nagy Ágnes Somorja A BORRAVALÓ Indul a vonat. Mellettem s szemben velem fiatalemberek. Beszédjükből ítélve mindhárman nősek, Párkány felé utaznak. Útközben viccelődnek, humoros történeteket mesélnek egymásnak. Mondja a legfiatalabb: - Képzeljétek, hogy megjártam a múltkor. Bedagadt a fogam. Iskolás korom óta nem jártam fogorvosnál. A feleségem tanácsára felkerestem az ó orvosát. Kaptam egy injekciót, felszisszentem és a bűnös, bajkeverő fogam kikerült a számból. Bágyadt mosollyal megköszöntem a kezelést s indulni készültem. A zsebembe tettem az injekció előtt egy ötvenest, gondoltam ennyit megérdemel, aki megment a szuvas fogamtól. Az orvosnő zsebébe csúsztattam a papírdarabot. Amikor hazaértem ismét a zsebembe nyúltam s az ötvenes ott lapult, de eltűnt a két kezelt távolsági buszjegyem. No, ezt jól megcsináltam, máskor vihetem a zöldhasút, hogy kiengeszteljem a doktornőt! Péli Fazekas Rozália Kürt ész parancsolja. De az emberek, tisztelet a kivételnek, a természettel való kapcsolatukban nem a józan eszüket használják. Egoizmusuktól, rövidtávú önös érdekektől hajtva, pillanatnyi anyagi előnyök megszerzéséért képesek beavatkozni a természetbe anélkül, hogy átgondolnák beavatkozásuk káros hatását a természet egészére.. Mindezek után jogosan merül fel a kérdés: ha ezek tudott dolgok, miért van az, hogy művelteknek tartott emberek viszonya a természethez olyan, amilyen? A válasz nem egyszerű. De leegyszerűsítve és tömören fogalmazva: azért lehet ez így, mert az ember és a természet kapcsolata jogilag mindmáig rendezetlen, nem biztosít kellő védelmet a természetnek. A jelenlegi jogi szabályozás többnyire csak részletkérdésekre irányul, de a fő gondot, a nagy természetrombolást, mely mögött gyakran felsorakozik az államhatalom is, nem tudja megakadályozni. Sokszor olyan paradox helyzet alakul ki (a Duna elterelése is példa erre), hogy a törvény az államhatalommal karöltve azok ellen lép fel, akik védik a természetet, a természetrombolókat pedig oltalmazza. A szakmai ártalommal „megáldott" szakembereket, tudósokat, akik természetromboló munkájukkal gyakran jutalomként nagy anyagi haszonra tesznek szert, erkölcsi ráhatással nem lehet megállítani. Ha valami nem úgy történik a természetben, ahogy számításuk szerint kellett volna, vállvonogatva pardont mondanak, de semmi bajuk sem történik. Olyan jogi szabályozást kellene a parlamentnek elfogadnia, amely a szakembereket, tudósokat személyesen tenné felelőssé az esetleges környezetrombolásért, tegyék azt bármilyen okból vagy felhatalmazásból. Benkovics József Galánta