Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-24 / 303. szám, csütörtök

5 KARACSON

Y „Család... Sokféleképpen értelmezett fogalom; szentséges is, megtisztelt és olykor megvetett, cinikusan félrelegyintett. Állapota, jellege, szelleme mégis: sorsot formáló - legalább is meghatározó - mindnyájunk számára. E földi vándorúton ama bizonyos hamuba sült pogácsa: a család" - vallja Sütő András. Az embert a legszorosabb és legelsőd/egesebb kötelékek a családhoz fűzik. Ezért a kötelékek egyénenként mások és mások. Arra voltunk kíváncsiak, mit jelentenek azoknak, akik életét a köz érdekében végzett munka tölti ki. Három ismert közéleti embert, vezető politikust szólaltattunk meg: A. Nagy Lászlót, az MPP elnökét, Csáky Pált, az MKDM elnökségi tagját és Duray Miklóst, az Együttélés PM elnökét. A gyerekek önállóak A. Nagy László: - Ildikót 19 évvel ezelőtt vettem feleségül. Első gyermekünk öt évvel házasságkötésünk után született. Éva lányom most 15 éves, és a Budapesti Radnóty Gimnázium tanulója, András fiam 13 éves, a Duna utcai alapiskola 7. osztályába jár. Legkisebb lányom, Julcsi 7 éves, immár negyedik éve a budapesti Pethő Intézetben van, ugyanis mozgássérült. Mivel a két lány a hétköznapokat Pesten tölti, ez alapvetően befolyásolja családunk életét. Tulajdonképpen csak a hétvégeket töltjük együtt, s mivel ez az idő nagyon rövid, mindent gyorsabban, intenzivebben csinálunk: gyorsabban örülünk, gyorsabban szeretünk, sőt veszekszünk is. Épp ezért igazi tragédiának számít, ha nem ügy jön ki a lépés, ahogy terveztük, s nekem éppen hétvégére jön be valamilyen program. 1989 családi életünkbe óriási változást hozott. Azelőtt én mint tudományos oktató dolgoztam a Felsőoktatási Kutató Intézetben, s mivel munkám nem igazán kötött le, sok időt töltöttem a családdal. 1989 után „beléptem" A. Nagy László: „A családunk végre kezd hasonlítani egy átlagos családhoz..:" a közéletbe, így kevesebb időm maradt a családra, amit negatívumként könyvelek el. Valójában csak most tudatosítom, mi ís volt az, ami három éven át hiányzott az életemből. Ráébredtem, milyen erős támaszt és milyen biztonságot jelent az ember számára a család. A közéletben nem tudtam volna annyit tevékenykedni, ha nem lett volna mellettem ez a négy ember, elsősorban a feleségem, aki magára vállalta mindazokat a feladatokat, gyakorlati teendőket, melyeket korábban én láttam el. Neki köszönhetem, hogy a három év alatt csak a munkámmal foglalkozhattam, reggel úgy mehettem el, hogy tudtam, otthon minden rendben lesz, mert ő mindent elintéz. Politikai szereplésem, állandó elfog

7 laltságom a gyerekek életére is kihatott. Nekik is többet kellett vállalniuk, ugyanakkor önállóbbak lettek. Mivel korábban is úgy neveltük őket, hogy a Családdal kapcsolatos minden tevékenységből, történésből ki kellett venniük a részüket, 1989 után nem következett be náluk „rövidzárlat". Ez a három év a gyerekeknek lehetőséget adott arra, hogy megmutassák: képesek önállóan megállni a lábukon. Hogy ez alatt az idö alatt a családon belül nem voltak viszályok, azt annak tudom be, hogy összetartottunk, segítettük egymást. A politika viszont egyértelműen életünk szerves részévé vált. Még a legkisebb lányom is név szerint ismerte a jelesebb közéleti személyiségeket. Bár az aktív politikából „kikerültem", az továbbra is része maradt az életünknek. Munkaadóm az MPP, reggeltől estig és estétől reggelig politikával foglalkozom, munkahelyi gondjaim egy részét én is hazaviszem. De úgy látom, családunk végre egy „normális", átlagos családhoz kezd hasonlítani, amelyben a politikának nincs jelentősége, mint bármilyen más családban. A közjava - a család érdeke is Csáky Pál: - Egyetemistaként ismerkedtünk meg, mindketten a Pardubicei Vegyészeti Főiskolára jártunk. Negyedévesek voltunk, amikor összeházasodtunk, ennek az idén múlt 14 éve. Négy lányunk született. A legnagyobb Ágnes, 12 éves, a második Katalin, 8 éves, Erzsébet másfél évvel fiatalabb és a legkisebb, Zsófia 2 éves. Nagyon örülök, hogy vannak, mert nekem sokat jelent a család. Azt hiszem, jelenlegi munkámat sem tudnám csinálni, ha. nem lennének. Jó érzés: az ember számíthat azzal, hogy van egy hely, ahová mindig hazamehet, ahol lazíthat, ahol megpihenhet. Nekem elég akár 15-20 perc is, amit a gyerekekkel, a családdal töltök, máris jobban érzem magam. Feloldódnak a feszültségeim, feltöltődöm új energiával, valósággal újjászületek. Bár az utóbbi időben sokat vagyok távol a családtól, mégis családcentrikus embernek tartom magam. Úgy vélem, az együvé tartozás érzése akkor is megmarad, ha egymástól távol vagyunk. Ez egyébként a csaláCsáky Pál: „Ügyelek arra, hogy a köz érdekében végzett munka ne menjen a családi élet rovására" dunk minden tagjára jellemző. Egyszerűen szeretünk együtt lenni. A családon belül mindenkinek megvan a saját helye, szerepe, viszont megvan a saját önálló élete is. Tény, hogy a család az anyára épül. Ö a központ, köré rendeződik az otthon, a gyerekek, a tennivaló. Én viszonylag lazán kapcsolódom ehhez az egészhez, hiszen kevés időt töltök otthon, viszont arra ügyelek, hogy távollétem, „szabadságom" ne lépje túl a határokat. Ha két hétig távol vagyok, igyekszem úgy rendezni a programomat, hogy legalább egy hétvégét együtt tölthessünk. Lehet, időben mérve nem túl sokat vagyunk együtt, de nem hiszem, hogy a családi élet milyenségét csupán az együttlétek hosszában lehet mérni. Az a fontos, hogy mit tudunk egymásnak nyújtani. Tény: az a fajta életmód, amilyet az utóbbi egy évben folytatok, a család szempontjából nem a legideálisabb, igaz, korábban is sokat voltam távol, aktív Csemadok-tagként amatőr színjátszó csoportot vezettem, a hétvégék és az esték jó része próbákkal, fellépésekkel telt el, de munkámból kifolyólag is (a lévai textilgyárban voltam mérnök) elég sokat utaztam. A gyerekek már úgy nőttek fel, hogy természetesnek vették: a családban mindenki azt csinálja, amit kell. Én éppúgy, mint a feleségem. Igaz, ő többnyire otthon volt a gyerekekkel, de azért mindig úgy alakítottuk az életünket, hogy ő is meg tudja valósítani az elképzeléseit. Egyszóval, összehasonlítva a korábbi életünket a mostanival, nem látok nagy különbséget. Ha csak azt nem, hogy amióta aktívan politizálok, családi életünk tudatosabb lett. Valóban kevesebb időnk jut egymásra, de azt igyekszünk a lehető legoptimálisabban kihasználni. Az új életmód arra mindenképpen jó, hogy a gyerekek kénytelenek még önállóbbak lenni. Nem könnyű így élni, de meg kell szokni, s ha a család tudatosítja az új helyzetet, ha igyekszik ráhangolódni, akkor megy is. Egyébként feszültségek keletkezhetnek és az senkinek sem jó. A családomnak igyekszem a maximumot nyújtani, ugyanakkor ott a feladatom, az, amire vállalkoztam, s becsületesen helyt Is akarok állni... Azt hiszem, ez egy kicsit alkati kérdés is: én mindig olyan ember voltam, aki a közösség érdekeit a saját érdekeim fölé helyeztem. Arra viszont ügyelek, hogy a köz érdekében végzett munka ne menjen a családi élet rovására. Mert nemcsak a munkámért tartozom felelősséggel, hanem a családomért is. A politika hátborzongató Duray Miklós: - Nem szeretem a túlpolitizált családokat, ennek ellenére azt kell mondanom, hogy az egész életem, a múltam, a családom létrejötte annyira elválaszthatatlan a politikától, hogy már szinte hátborzongató. A feleségemet is akkor ismertem meg, mikor, 1964-ben a József Attila Ifjúsági Klub alelnökévé választottak, de utána még egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy férj és feleség legyünk. A politika szele befolyásolta életünket a továbbiakban is, az életstílusunkat éppúgy, mint a volt baráti körünk szétesését, azt, hogy sokáig gyermektelenek voltunk. A hetvenes évek felétől a nyolcvanas évek végéig állandó görcsben .kellett élnünk, amíg nem sikerült egy rövid időre kiutaznunk az Egyesült Államokba. Tulajdonképpen a gyermekünk születése is ehhez kötődik. Áron Bálint akkor fogant, amikor megkaptuk az amerikai vízumot - úgy látszik a vízumnak áttételesen is görcsoldó hatása lehetett. A napi életünket a rendszerváltás előtt is a politika irányította, de azóta még inkább, hiszen amióta visszajöttünk Amerikából, szinte csak látogatóba járunk egymáshoz. Én az életemet az Együttélés irodájában vagy utazással töltöm, közben soha sem tudom, mit hoz a holnap. Egy-két program kivételével nem tudom előre megtervezni az életemet. Évtizedek óta szinte végigimprovizálom az életem - ami egyébként nagyon kellemetlen. Ezt akkor érzem leginkább, amikor a fiamra gondolok. ő most három éves és nyolc hónapos, eddig elég keveset voltunk együtt. Volt olyan időszak, amikor csak a tévé képernyőjén látott. A politika az ö életét is befolyásolja - születésétől fogva. Például a mai napig nincs anyakönyvezve, ugyanis Csehszlovákiában az anyakönyvi hivatal nem akarja beírni a nevét. Amerikai születési bizonyítványát Áron Bálint névre állították ki, de azt Szlovákiában nem ismerik el. Az őt körülvevő mikrovilág is át van itatva Duray Miklós és négyéves kisfia, az Amerikában született Áron Bálint ritkán találkoznak. „Igyekszem, hogy ne alakuljon ki szakadék az egyéni életem és a közösségi szereplésem között." politikával, ami meglátszik például a szóhasználatán is. Sajnálom, eddig kevés időt tölffiettem vele, úgy veszem észre, a fiamnak is egyre inkább hiányzom. Ezért most már úgy igyekszem szervezni az utazásaimat, hogy ha csak lehet, a családom is velem jöhessen. Nem egyszerű, nem is olcsó, hiszen rengeteget utazom, de legalább az alatt az idő alatt együtt lehetünk. Egyébként nem tudnék foglalkozni a kisfiámmá!. Lehet, most, hogy megszűnik Csehszlovákia, másképp lesz, többet fogok tartózkodni Pozsonyban, s a gyerekre is több időm lesz. Szerétem a családomat, de az életemet nem tudom alárendelni a családnak. Inkább a család életét próbálom a közéleti tevékenységemhez módosítani. Az a véleményem, hogy azoknak, akik politizálnak, a közt szolgálják, úgy kell élniük, mintha a társadalom lenne a családjuk, amelynek érdekében tevékenykednek. Tehát fel kell adni az egyéni életet, fel kell adni a családi élet egy részét, mert úgy tisztességes, ha egy közéleti ember elsősorban azzal foglalkozik, ami a hivatása. Viszont meg kell próbálni a családot olyan biztonságba helyezni, hogy ne „sérüljön meg". Nem biztos, hogy nekem sikerül, de igyekszem, hogy az egyéni életem és a közösségi szereplésem között ne támadjon szakadék. Szerencsés ember vagyok, mert az én családomban, és a feleségem családjában is, természetes volt a köz érdekében végzett munka, igy emiatt soha nem volt diszharmónia a családon belül. Meggyőződésem: ha ez a harmónia nem lenne meg, a családi kötelékek akadályoznák a közéleti szereplést, így viszont segítik. S. FORGON SZILVIA 1992. DECEMBER 24. Zsoltáros írás Körbejártuk a templomot, a volt parókiát. Olyan impozáns ez az együttes, mint egy kisebbszerű vár. A paplak közvetlen a templom mellé épült, valószínűleg egyidőben a templommal. Megállunk az udvarában és nézzük a magas, meredek tetőket. Egyszer valaki azt mondta, kitekintve az újvidéki óváros egyik ablakán: ezek a magas háztetők Európára emlékeztetnek. Ez a szóban forgó sziváci épületegyüttes is valahogyan Európára emlékeztet bennünket, egy régi Európára, amelytől elfordultunk, elfordítottak bennünket. Most ennek az elfordulásnak szemmel látható, szemet bántó nyomait konstatálhatjuk magunkban. A volt paplak is, a templom is siralmas állapotban van. Az a csoda, hogy még állnak. Egy parasztportáról vezettek ide bennünket. Az is legalább ilyen siralmas állapotban van. A ház gazdája egy helybeli német, aki a háború után kiszabadulván a gyűjtőtáborból nyelvés hittestvéreivel nem költözött Németországba, hanem vagy századmagával itt maradt a szülőhelyén, mert ezenkívül, mert a „nagyvilágon kívül" nem tudott más helyet elképzelni magának, és gyökeret is eresztett itt — immár másodszor. Mert a háború, pontosabban a háború utáni évek minden vagyonából kiforgatták, sőt egy időre a szabadságát is elvesztette. Több mint négy évet töltött gyűjtőtáborban. Innen kiszabadulva, apródonként, de szívós munkával nagyobb vagyonra tett szert, mint amekkora a háború végéig a családjának volt. Ez a vagyon tartja most el őt és a feleségét, a két munkaképtelen öreget. Erejük annyira fogytán, mint annak a maroknyi, csakugyan maroknyi hitközségnek, amelyhez tartoznak. Ők a saját hajlékukat, emez az Isten hajlékát képtelen rendben tartani, így erősen omladozó félben mind a kettő. A templom meg a valamikor oly büszke paplak omlása immár negyvenöt éve tart. A templomot százéves korában, 1911-ben renoválták. Ennek emlékére egy fehér márványtáblát helyeztek el a bejárata fölé. A táblába magyarul meg németül (gót betűkkel) egy zsoltáros mondatot véstek: „MIND EDDIG SEGÍTSÉGGEL VOLT NEKÜNK AZ ÚR." Megrendülten olvasom ezt a zsoltáros mondatot a pusztuló, templom homlokán. Mind eddig... mormolom magamban. Tekintetemmel a meredek templomtetőre kapaszkodom, onnan a szürke téli égre. Aztán el próbálom képzelni magamban azt az istentiszteletet, amelyet, mondjuk,, karácsonykor ebben az egész éven át bezárt templomban .tartanak. Mert egy évben egyszer, karácsonykor kinyitják az ajtaját, hogy befogadja a hívőket. Azt a néhány német vagy elmagyarosodott német reformátust, aki a kétezerből itt maradt és máig megmaradt. Azt a tizenkettőt. NÉMETH ISTVÁN, Újvidék