Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-23 / 302. szám, szerda

1992. DECEMBER 23. KARÁCSONY 6 HÓSZÉP — Mackósodik vagy medvésedik? — kérdezte volna a fiú a férfitől, aki abban a pillanatban hanyatt esett a hóban. A szavak félig a fiú szájában maradtak, helyettük a nevetés szaggatott léglökései tolták előre a hangokat. Majd amikor már együtt nevettek, a fiú egy furcsán merev feszülés után, karjait — mint madár a kitárt szárnyait — hátravetette, s lassan bedőlt a vastag hóba. " A váratlan pillanat komikuma fakasztotta öröm, meg a férfi hanyattesését megelőző szókeresés lassú percei keveredtek most össze. Mindketten ezeket a kettős fenekű perceket szerették. Minden a meglepetés lavinaszerűsége és a lassú rátalálás hószállingózása között forgott. A mozdulatok váratlan sorjázása közepette csak lassan jöttek elő szájukból a szavak. Aztánegyetlen szempillantás elég volt ahhoz, hogy az időnek, a mozdulatoknak és a szavaknak ez a kevercse hópuhaságúvá változzon. Vissza az együttlétnek abba a tárgyiasultságába, ahol szinte lelkük része a táj, s átfolyik szivükön a külső világ, keveredve álmok terepeivel, emlékek mezőivel, gondolatok mélyszántásaival. Nem lehet tagolni, egymástól elválasztani egy adott pillanat váratlanságát ós a folyó idő vándorlását. A kettő része egymásnak, s csak az ember társasságának és magányá nak viszonya bonthatja Igy fel. A fiú is, a férfi is tudta, hogy egy-. mástól való ebbéli függőségük a gyermeki és az apai kapcsolatban tökéletes létezésre lelt. Gyermekben a lassú idő, apában az egyre gyorsuló pillanatok. Amikor aztán együttlétük óráiban a történések is lelkük órái szerint kezdenek sorjázni, az történik velük, ami a férfi hanyatt esése és a gyermek madárszerű lehuppanása után. — Ma-ha-ac-ko-hó-so-hodik va-hagy me-hed-vé-se-he-dik? — neveti kicsinyke párafelhőkbe a szavakat a fiú. — Te mackósodsz! — löki vissza a hóba az éppen felemelkedni készülő férfi. vissza a fiú. — Ha a kisgyerekek mackósodnak, akkor a felnőttek medvésednek. — Mi most már jegesmedvésedünk — felesel a férfi, s egy váratlan kézmozdulattal a fiúra szór egy maroknyi porhavat. — De akkor mit csinál a domboldal? — Attól függ, te most éppen milyennek látod. Mackósodónak vagy medvésedőnek? — terelte vissza a párbeszédet a férfi. — Nem látom, mert tele van a szemem hóval — sikongat a gyerek. — Nézd a lelkeddel! A fiú néhány másodpercre viszszahanyatlik a puha hóba. — A lelkemmel? — kérdezi. — Nézni éppen nézhetek, de látni is fogok? — Azt nem tudom, mert azt csak te tudhatod — válaszolja a férfi. Most mintha önmagára figyelne a gyerek. Lerázza fejéről a havat, arcáról is lekotorja az olvadó hópelyheket. Feláll. Nézni kezdi a dombot, amelynek két púpja mintha egy négykézlábra ereszkedett medve feje és háta lenne. Lehunyja szemét. A férfi felkönyököl a hóból, figyeli a gyerek arcát. A fiúból váratlanul szakad fel egy ismeretlen szó: — Hószép. Lehunyt szempilláira hópelyhek szállnak. A férfi a domb felé fordított gyermekarcot nézi. Az olvadó hókristályok, mint egy-egy könnycsepp, úgy csillognak a lehunyt szempillák alatt. DUSZA ISTVÁN ELŐSETTENKEDETT EGY MÁSIK CSAPAT HIÉNA... KARÁCSONYI BESZÉLGETÉS KOVÁCS MAGDÁVAL — IRODALOMRÓL, SZERETETRŐL S ARRÓL, HOGY NINCS ÚJ A NAP ALATT Kovács Magda a Fekete szél című antológiában a csehszlovákiai magyar Irodalom kirobbanó tehetségeként debütált 1972-ben. A felfokozott várakozás ellenére eddig egyetlen novelláskötete jelent meg, az En, a csillagbognár (Madách, 1978). Azóta fó'leg meséket publikál. Az íróval tornaijai otthonában beszélgettünk. — Közeledvén a karácsony, engedd meg, hogy megkérdezzelek, mi a véleményed a szeretetről. — Bigott módon ragaszkodom ahhoz a rögeszmémhez, hogy a szeretet létezik, csak táplálni kell, különben szép lassan elmúlik a világból. Nemrég eldöntöttem, hogy írogatni fogok az Irodalmi Szemlébe személyekhez szóló írásokat, hogy elhintsem a szeretet magvát az emberek között. Akkor is, ha sokan talán nehezen fogják ezt elviselni. Amikor nemrég fent jártam Pozsonyban, a legutóbbi írószövetségi gyűlésen, nagyon megrémültem attól a légkörtől, ami ott uralkodott. Nem mondhatnám, hogy a szeretet sugárzott belőlünk egymás iránt. Megdöbbentett a dolog, mert ritkán járok föl. Emlékszem, annak idején, ha össze-összejöttünk, akkor is piszkálgattuk egymást, csipkelődtünk, pletykáltunk egymásról, de egy határon belül azért éreztük, hogy összetartozunk, és szeretjük egymást. Ez most eltűnt. — Többen mondják, pár év múlva talán szégyellni fogjuk magunkat, hogy a szabadság első hevében Igy egymásnak uszultunk... — Igen, ez lehetséges. Mert most könnyű egymásra ujjal mutogatni: te ezt csináltad, te amazt. És ha tíz óv múlva énrám mutogatnak? Biztos, hogy mindenki, aki felvállal valamit, hibákat is követ el. Azt persze, hogy valaki besúgó lesz, nem lehet megmagyarázni. De lehet hibákat elkövetni úgy is, hogy jószándékból teszem, mert elvakít a pillanat. Könnyű utólag visszanézni valamire, ha már letisztázva látom a dolgokat. Ezért nem kellene ennyire bántanunk egymást. Nekem úgy fájt, ahogyan például Duba Gyula ott ült egyedül, s látnom kellett, hogyan kerülik egyesek egymást... Nem számítottam erre, nagyon megdöbbentett. — Te itt Tornaiján egyfajta védelmet élvezel... — Persze. De talán mindig is, egész életemben egyfajta pajzs vett körül vagy búra, amely megvédett a rosszindulattól, a támadásoktól. Annak ellenére, hogy ón a magam módján azért piszkálódtam és szemtelenkedtem. Talán azért, mert nő vagyok, s egy csomó színészi képesség van bennem. Persze van egy finom műszer bennem, amely jelzi, hol a határ, hogy ne bántsam meg a másikat visszavonhatatlanul. Igen, érzek egyfajta védettséget. Erre jó a vidék, bár néha sajnálom, hogy nem vagyok Pozsonyban. — Azért emlékszem én panaszokra is, hogy vidéken nem fenékig tejföl az élet. — Nézd, negyvenhét éves fejjel eljutottam odáig, hogy most már teljesen mindegy, hol él az ember. A szellemnek nincsenek határai. Olykor csak úgy barangolok magamnak, s szinte azt sem tudom, hol lakom. Mindegy, élhetnék ilyen alapon akárhol. Ami viszont lényeges: érzem, hogy itt vannak a gyökereim. Nemrég az anyáméknál jártam a lányommal, népi foglalkozásokat gyűjtöttek az egyetemen. Gondoltam, vallassa ki az anyámat a házi szövésről. Néhány órát töltöttünk náluk, s a lányom azt mondta, egészen csodálatos kisugárzása van az anyámnak és az apámnak; egészen megnyugtató köztük lenni. S ez igaz. Talán azért, mert nem spekulálták Móry Gábor felvétele agyon az életüket, hanem élték a nehézségeit, örömeit, úgy, ahogyan jött egymás után, ós mindig volt bennük egy adag jóság és szeretet. Ezt érzi bennük a lányom. Én ezt már nem érzem annyira, de tudom, hogy valami ide köt. Ha közelebbről megismered az embereket, meglátod, olyanok mint egy színes csokor: ilyen is, olyan is akad köztük. Megvannak ám itt is az egyéniségek. Nem állítom, hogy világraszólóak, de a maguk kis életén belül biztosan azok. Es ón már elég jól ismerem itt az embereket. S persze a könyvek, amelyek sokat segítenek... —- Nem menekülhetsz a kérdés elől. Volt egy remek novellásköteted, s mindenki a folytatást várja. Hosszú idő óta csak meséket írsz... — Nem akarom kibeszélni magam a történelmi helyzetre, mert ez egyáltalán nem érint. Nézd, itt volt ez a forradalom, amit nagyon élveztem. Istentelenül lelkesen vettem részt benne. Azt hittem, hogy felébredek, s egyszer csak kicserélt embereket találok magam körül. Hát ez nem igaz. Ahogy múlik az idő, kezd kiderülni, hogy egy csapat hiénát elűztünk, s a sötétségből elősettenkedett egy másik csapat hiéna. Azt hiszem, ez a világ rendje, ez mindig is így volt, így van, és így is lesz. A bolond álmodozóknak meg úgy kell! Vannak, lesznek is becsületes emberek, de ezeket egyszerűen odább lehet lökni, keresztül lehet gázolni rajtuk. Szóval nem beszélhetem ki magam, engem nem üldöztek soha, sem a múltban, sem most, s gyanítom, a jövőben sem fognak. Nem is tudom, miért, pedig sosem vigyáztam a számra. De visszatérve a kérdésedre: én már arra kezdek gyanakodni, hogy nagyon hosszú életű leszek, s csak ezután kezdek el írni. S hogy még nem értem be. Szóval nagyon sokáig voltam gyerek, és mostanában kezdem a bölcsességnek a csíráit magamban fölfedezni. Mintha kezdene felfakadni. Mit mondhat egy gyerek a világnak? Elejt egy-két friss, szellemes dolgot, aztán leáll. Vagy beérik, vagy nem. — Nincs mondanivalód? — Ó, dehogynem! Volna mit mondani az emberiségnek, nagyon is volna! Mondjuk: hagyják abba az öldöklést, ami évezredek óta folyik, és nem tudom, miért. S hogy naponta több ezren halnak éhen. Ezek a szomáliai képek a televízióban, bőgni tudsz tőlük, nem tudsz enni. Ha véletlenül akkor vacsorázom, félreteszem az ételt, egy falat nem megy le a torkomon. Csonttá aszott emberek, ugyanakkor tudjuk, hogy a világ másik részében olyan anyagi bőség van, hogy nem tudnak vele mihez kezdeni... — Mintha nem volna divatos erről beszélni mostanában. — Elég baj. Pedig egyre többet kellene. Én akár abba is belemennék, hogy három éven keresztül csak egyszer egyek naponta. Ha ezt mindenki felvállalná, ezek az emberek megmenekülnének. Persze lehet, hogy ez is csak álszent segítség volna. Vagy itt van Jugoszlávia. És ez egyre terjed! Végül arra ébredek, hogy világháborúra nyitom ki a szemem reggel! Az isten tudja, miért folyik ez. Én mindig azt gondolom, hogy soha nem tudnám a másiktól elvenni azt, ami nélkül nem tudnék élni. Tehát az emberi méltóságát, az anyanyelvéhez való jogát, a megélhetéshez való jogát. Néhány alapvető dolgot kellene csupán betartani, s szépen meg lehetne élni. Hisz annyi privát katasztrófa éri az embert ezek nélkül is! Nem kell félni, nem fogunk meghalni az unalomtól, ha egyszer abbahagyjuk ezt a mészárlást. Mert néha már az a gyanúm, hogy a háború az emberiségnek valamiféle alapvető szórakozása. Menj vissza, mondjuk, a sumérokig, akik kovakővel felvágták az élő ember mellkasát, s kivették az élő szívét. Nem ugyanaz folyik ma is? Az ember már azt sem tudja, milyen háborúk ezek. Etnikaiak? Vallásiak? Ideológiaiak? Van ebben minden, azt hiszem... — Nyolcvankilencben fordult az életetek? — Nem mondhatnám. Többet dolgozunk. Én tulajdonképpen csak annyit vártam, hogy jó, friss szelek fognak fújni. Hát nem. Ugyanazt az áporodottságot érzem én ebben a szélben is, mint a régiben. Ezzel együtt azt hiszem, átmeneti korban élünk. Nem létezik hogy ez így maradjon, valahol majd csak letisztul. Ami ijesztő, az a gazdasági helyzet. Az éhező embernek aztán beszélhetsz bármit. — Sokan nem tudják, hogy nevelő vagy, s szellemileg visszamaradott gyerekekkel foglalkozol a „civil" életben. Miért csinálod? Szereted, vagy csak Igy jött össze? — így alakult, véletlenül. Aztán furcsa módon, meg is szerettem. Nem mindennapi gyerekek ezek. Szellemileg visszamaradottak, személyiségi zavarokkal, s a társadalom perifériájáról kerültek ide. Van köztük olyan, akit már ötnapos korában árvaházba adtak, van, akinek az apja a gyerek szeme előtt ölte meg az anyját. Szóval ilyen gyerekek. Különösek. De hát én mindig is különös világban éltem. — Nem riasztó naponta kőztük lenni? — A riasztó az, hogy nincs számukra kiút. Ők ezt nem tudják, én pedig tudom, és nézek rájuk, s nem tudom, mit csináljak. Megmondjam nekik? Ezek a gyerekek mesterséget nem fognak tanulni. Tanítjuk őket, de képtelenek tanulni, és senki sem fog kapkodni utánuk, amikor jó szakemberek kerülnek az utcára. Állásuk, hajlék a fejük fölött nem lesz, jövőjük nincs. Kikerülnek az utcára, és ott folytatják, ahol az apuka és az anyuka eldobta őket. Ijesztő, de nem tudunk segíteni rajtuk. Ehhez pénz kellene, áldozni rájuk, hisz sosem lesznek teljes értékű tagjai a társadalomnak. De itt vannak kőztünk. És ők is gyerekeket hoznak majd a világra. — Sokan azt várják tőled, s talán nemzedéked más tagjaitól is, regényt írsz. Megfordult a fejedben? — Talán egyetlen regényt fogok írni, egy családregényt. Persze az csak alibi lesz, hogy családregény. Lehet, ez lesz a címe is: Alibi. Szeretnék benne mindent megírni, amit világéletemben el akartam mondani. Nem szeretnék benne görcsösen ragaszkodni a családom történetéhez, bár ha ezt tenném, úgy is izgalmas lenne. A családomban — pozitív és negatív értelemben is — mindig sok érdekes egyéniség élt. Akadtak köztük hősök is. Egy déd- vagy ükapám például óriási erejű ember volt, s a Draskóczi gróf erdejében lopta a gerendának való fát a parasztoknak. Aztán ahogy kivágta, úgy mindenestől, madárfészkestől, madárfüttyöstől, a vállára kapta és vitte. Olykor persze kalodába csukták, amit reggelre feldőntőtt a vállával. S kit vett feleségül ez az ember? A Draskóczi gróf keresztlányát, az én dédanyámat! Apám spanyolos volt, mindkét nagyapám bejárta a világot. Egyikük Mandzsúriában volt hadifogoly, azóta nem eszik kocsonyát. Nem emlékszem, azért-e, mert emberhúsból csinálták, vagy azért, mert látta, hogyan eszik a disznók a kidobált gyerekeket. Kovács nagyapám dél-amerikai rézbányákban dolgozott, ott kapott asztmát. Akadtak aztán valódi hősök is: anyám egyik távoli nagybátjya Kossuth ez-, redében szolgált, a tisztikarban. Kassán végezték ki. Testvére az ellenséges oldalon harcolt, őt a parasztok akasztották fel. —•. Hátborzongató. Hisz ebben benne van Közép-Európa történelme! Szerinted miért bánik az európai regény oly mostohán a fabulával, a történettel? Az ilyen sorsokat Márquez írta meg Dél-Amerikában, holott a világ szinte egyforma... — Az emberek nem merték felvállalni a történeteket. Ugyan ki merte volna tíz-tizenöt évvel ezelőtt bevallani, hogy negyvennyolcas őse volt? Azt hiszem, én szerencsésen születtem, mert voltak a családban „vörösök" is, „kutyabőrösök" is. Tőlem már jöhet bármilyen fordulat, csak felmutatom a megfelelő bizonyítványt. De viccen kívül: apám például kalandvágyból ment ki Spanyolországba, antifasiszta voltát azonban a mai napig vállalja. Mi pedig a szocializmusban születtünk, ebben éltük le a fiatalságunkat, és csend volt körülöttünk. Én azt hittem, ez természetes csend, s kiderült, le• fojtott csend volt. Okosnak lenni? Nekem senki ne mondja, hogy okos tud lenni, hogy megmondja, mi lesz akár egy év múlva. — van szerinted még mondanivalója a mai írónak? Úgy értem, tude újat mondani. — Én azt hiszem, mindig lesz mit mondani. Újat is. Meg aztán mi az, hogy újat mondani? Nincs új a nap alatt. Áz embereknek, ezeknek az őrülteknek (mert néha így hívom őket magmban) mindig újra és újra el kell mondani mindent. Ezeknek már a római korban is el kellett mondani, hogy a fenébe is, bírjátok már ki azt a hetven évet együtt, ami megadatott! — Többen azt mondják, hamar kiírtad magad, sőt kiégtél... — Nem igaz. Igaz, első könyvem visszhangja megijesztett. Úgy jártam, mint a szalmakazal tövében gyufával játszó gyerek, amikor felgyullad a kazal. A nagy fény ártott nekem. De használt is, hisz bennem is volt egy adag fiatalokra jellemző önhittség. Dehogyis mondtam le az írásról! — Ha jól tudom, most adtál le egy újabb mesekönyvet. — Bár ne adtam volna még le! Még dolgozni kellett volna rajta. De hát így hozták a körülmények. Hogy miért írok mesét? Ez az egyetlen olyan műfaj, amelyben mindent megvalósíthatsz. Természetesen nem ezekre a modern mesefilmekre gondolok, amelyekben a hősök, a gyerekek szeme láttára ripityára lövik egymást. És hát mikor neveljük ki az emberekben a szépérzéket, ha nem a gyerekkorban? Mire rájössz, felnőttél, s az élet nagyon szűkös lehetőségeket kínál önmagad és a dolgok megvalósítására. Pedig az emberekben élnek elképzelések. Nos, a mesében bármi lehetséges. Érdekes módon Platón azt mondta, mentsétek meg a gyerekeket a mesétől. Vagy tiltsátok el? Nem tudom, miért mondta. Igen ám, csakhogy Platón nem olvasta Andersent, Saint-Exupéryt, Milne-t, nem olvasta Lázár Ervint és mondjuk engem... De viccen kívül, azt hiszem, a felnőttirodalmat is jobban át kéne szőni meseszerű dolgokkal. Nézd, vannak realista írók, szükség is van rájuk. Hadd csinálják. Nekem azonban a realizmus gyötrelmet okoz. Azt hiszem, író iš azért lettem, mert falun nőttem fel, amolyan mimózalélekkel, s annyira megrémített az a realizmus vagy naturalizmus, annyi gyötrelmet okozott, hogy ezért lettem író. Esküszöm, ezért. Pedig tudtam, igazuk van ezeknek az embereknek, hiszen csak a természet törvényei szerint élnek. Lehet ezen javítani? KÖVESDI KÁROLY