Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-17 / 297. szám, csütörtök

1992. DECEMBER 17. ^mmm—m—mm^^m AZ ÖNZÉS NACIONALIZMUSA A prágai Primus kiadóvállalat sorozatot indított, amelyben neves ellenzéki politikusok nézeteit, véleményeit közli interjúk formájában. A brossúra

:sorozat-legújabb interjúalanya Petr Pithad volt cseh kormányfő, aki — ne feledjük — nem csupán s nem is elsősorban gyakorlati politikus, inkább politológus és filozófus, A cseh-szlovák viszony problémakörét taglalva érdekes és bizonyos értelemben rendhagyó módon jellemzi a cseh nacionalizmust. A vele készült beszélgetés egyes részleteit, amelyek 'a Nedélní Lidové noviny számára készültek, a Národná obroda nyomán közöljük. — (...) Nem tudom megmagyarázni, miért van Szlovákiában olyan kevés józan köigazdász. Nem ismerik saját közgazdasági állapotaikat. Náluk valamitéle közgazdasági romanticizmus wm túlsúlyban; annak a bizonyossága, hogy a racionálisan ki nem számítható tényezők az önállósult szlovák gazdaság számára hatalmas ösztönző erővé válnak, s kiegyenlítenek minden hátrányos helyzetet. • Konkretizálhatná ezeket a tényezőket? — Én? Ezek szlovák elképzelések! Talán valami olyasmi, mint a végre felszabadult nemzet áldozatvállalása, a nemzetükhöz hű szlovákok szolidaritása, az az energia és lendület, amely az egyszerre „láthatóvá váló" Szlovákia víziójából táplálkozik... szóval csupa kézzelíoghatatlan dolog.. Azt mondanám, hogy Mečiart nem csupán a Szlovákia önállóságát oly vehemensen hirdető magatartása miatt választották meg, hiszen nem sokkal korábban még legalább ilyen meggyőződéssel föderális húrokat pengetett, s nem is reformkommunista sztereotípiái miatt, amelyek szintén vitathatatlanok. Elsősorban azok választották őt, akik számára fellépésével kompenzálta az önbizalom hiányát, ami, sajnos, az alapvető szlovák probléma. De ebben nekik senki sem tud segíteni. • Mindezt önöknek tudniuk kellett.

s eszerint kellett volna cselekedniük. — Száz vagy százhúsz évvel ezelőtt mi sem viselkedtünk másként Ausztriával szemben; ugyanúgy kicsinyesek, sértődékenyek, kisebbségi komplexusban szenvedők voltunk, sokat adtunk a külsőségekre, a formaságokra, nem egyszer nevetséges volt a magatartásunk. Fokozatosan öntudatra tettünk szert, de azt se felejtsük el, hogy végül is mérhetetlen szerencsénk volt. Mi, csehek, egymás után kétszer is többet kaptunk, mint amit egyáltalán el tudtunk volna képzelni. Es amit hajlandóak és képesek lettünk volna önerőnkből kiharcolni. 1918-ban a győztes hatalmak maximálisan kedvező határokat szabtak meg a számunkra, amilyenekről senki még csak nem is álmodott... Az 1945-47-es években ez a történelmi térség nemzetiségi szempontból homogénné vált, hogy a lehető legtaktikusabban fejezzem ki magam: megszabadultunk a németektől. És a cseh nacionalizmus, amely így kétszer egymás után jóllakott, mintha elaludt volna. Aggályaim vannak viszont, hogy csupán szendereg. • Azt akarja mondani, hogy Csehországban ébredezik a nacionalizmus? — Igen, ezt akarom mondani. Vigyázzunk, a nagyobbiknak, az erőjpbbiknek a nacionalizmusa gyakran egészen más formában jelentkezik, mint a gyöngébbé, a kisebbé. Egyáltalán nem szükséges, hogy tojással dobálja meg a köztársasági elnököt... Mi könnyen beszélünk a polgári alapelvekről, ha nemzetiségi szempontból egységes ország vagyunk. A nemzeti elvhez nem jutottunk el önmagunktól, segített nekünk ebben a háború, a genocídium, a holocaust, a kitelepítés. Minimális az a szándék, hogy józanul szemléljük a cseh nacionalizmust — a múltban és a jelenben egyaránt. Úgy viselkedünk, mintha ártatlan szüzek lennénk s elfelejtjük, hogy ezt a problémát helyettünk valaki más mindig megoldotta, esetleg maga a történelem. A nacionalizmus nálunk leginkább az önzés formájában tenyészik. Národná obroda 1992. november 20. «ÚJ SZÓ* LAPOZGATO 8 A MAGYAR POLITIKA ES A KISEBBSEGEK A KIÜT — TOLERANCIA ÉS KÖLCSÖNÖS MEGBECSÜLÉS A bipoláris világ szétesésével, a politikai, gazdasági és katonai csoportosulások, a volt Szovjetunió széthullásával, ugyanakkor Németország egyesítésével gyakorlatilag új európai viszonyok alakultak ki. Arra azonban minden állam nagy gondot fordít, hogy ne kerüljön sor a határok megváltoztatására úgy, mint az első, de főleg a második világháború után. Ennek bizonyítékai azok a szerződések, amelyeket Németország kötött Lengyelországgal és Csehszlovákiával. Ott is, ahol új államok alakulnak, a fennálló határok keretén belül történik mindez. Bizonyos kivételt képez a Magyar Köztársaság. A magyar kisebbségek kérdése, amelyek a Magyarországgal szomszédos államokban élnek, Magyarország külpolitikájában mindig jelentős szerepet játszott s ma egyre inkább előtérbe kerül. Egyes magyarországi politikusok nyilatkozatai, hogy minden hazai és külföldi magyar képviselőinek tartják magukat, más megvilágításba állítják a problémát. Elég ebben a vonatkozásban Csurka István hírhedt kijelentéseire utalni. A MAGYAR TRAUMA Jellemző, hogy a magyar kisebbségek kérdése az általános emberi jogok köntösében jelenik meg, de egyértelmű, hogy Magyarország még mindig nem heverte ki az első világháború után elvesztett területek miatti megrázkódtatást. E század történelme azt igazolja (például a bécsi döntés), hogy ennek a kérdésnek a magyar politikában nagyon régi időkig visszanyúló kontinuitása van. Melyek e politika jelenlegi impulzusai? Az európai viszonyok új elrendezésében Magyarország lehetőséget lát a változtatásra, szívesen visszatérne egész Trianonig, illetve a bécsi döntésig. Ezt nemcsak egyes politikusok kijelentései bizonyítják, de a határokra való utalás a Bős-nagymarosi Vízlépcső építésével kapcsolatban is. A másik impulzust klasszikusnak is nevezhetnénk. Magyarország már 1970-ben kezdte megvalósítani a gazdasági reformot. Ez a reform a múlt renszerben részleges pozitívumai ellenére nem volt sikeres, az ország nagyarányú eladósodásához és az életszínvonal stagnálásához vezetett. Ez is lehetővé tette, hogy Magyarország, elsőként a keleti blokk országai közül — értékelnünk kell, hogy kulturális és demokratikus módszerekkel — új társadalmi-politikai rendszert hozott létre. Szociális és gazdasági téren nagyok voltak az elvárások, de ezek nem teljesültek. Az elképzelésekkel ellentétben az idén is csökken a nemzeti jövedelem, nem sikerül elérni az állami költségvetés kiegyensúlyozottságát. A hiányok miatt a múlt évben a Nemzetközi Valuta Alap befagyasztotta a hiteleket. Nem sikerül megfékezni a munkanélküliség növekedését s az életszínvonal csökkenését. Az egy főre számítva Magyarország a volt keleti blokk legeladósodottabb országa. Ilyen helyzetben a jelenlegi kormány s a győztes politikai képviselet, amelynek egyre csökken a népszerűsége, igyekszik a lakosság figyelmét elterelni a belföldi problémákról. Az elterelés egyik módja a magyar kisebbségek kérdésének felvetése a szomszédos országokban. A PROBLÉMA BONCOLGATÁSÁNAK KÉT OKA Magyar kisebbség él Kárpát-Ukrajnában, Romániában (itt szám szerint a legnagyobb), a volt Jugoszláviában, Csehszlovákiában, s egy töredéke Ausztriában. Megállapíthatjuk, hogy az említett országokkal összehasonlítva a nemzetiségi jogok szintje a csehszlovákiai magyarság esetében a legmagasabb, teljes mértékben öszszehasonlítható az európai átlaggal, illetve sok esetben meghaladja azt. Jogos tehát a kérdés, hogy a Magyar Köztársaság a nemzetiségi kisebbségek problémáját miért éppen Szlovákiában forszírozza? Ennek két oka van. A polgári jogok egyenértéke s a nemzetiségi jogok magas szintje az állami szervek toleranciájával és segítségével lehetővé tették a szlovákiai magyar kisebbség nemcsak kulturális, de politikai életének fejlődését is. Nem lehet viszont nem élni azzal a gyanúval, hogy épp a politikai szubjektumok, mint az MKDM, az Együttélés és a Magyar Polgári Párt túlságosan egyoldalú politizálást folytat, csak a nemzetiségi jogok további emelésére törekszik. Ezt nem vehetjük tőlük zokon. Ezek a követelések azonban néhány esetben az ott élő szlovákok jogainak korlátozását jelentik, így széthúzást okoznak a társadalomban, s ami a leglényegesebb: Budapest malmára hajtják a vizet. Ebben az összefüggésben meg kell említenünk, hogy szinte egyáltalán nem érdekli őket a magyar lakosság s velük együtt természetesen a többi itt élő állampolgár szociális és gazdasági helyzetének javulása. A magyar politikai pártok képviselői hadakoztak a restitúciós törvény 1948 előtti érvényesítéséért, viszont taktikusan elhallgatták, hogy a föld jelentős része így visszakerült volna a volt nagybirtokosok kezére. Éppen a szociális és gazdasági kérdések jelentik a kulcsot a jogok további kiteljesedéséhez, s nemcsak a magyarok, de a velük együtt élő szlovákok számára is mind kulturális, mind szociális területen. Talán ezért is van az, hogy ezeknek a pártoknak a képviselői nem próbáltak túllépni a regionális kereteken: Fennáll annak a veszélye, hogy saját politikai túlélésük érdekében törekedni fognak a magyar nemzetiségű polgárok rokonszenvét megtartására a nemzetiségi követelmények irreális fokozásával. Ezzel viszont csupán a szlovákok és a magyarok közti ellentéteket fokozzák majd, az államon belül és a két állam között is. A másik ok abban rejlik, hogy 1993. január 1-től létrejön az önálló Szlovák Köztársaság, amely területi szempontból s a lakosság létszáma szempontjából is (Szlovénia kivételével) a legkisebb lesz ebben a régióban, de valószínűleg a legnagyobb számú magyar nemzeti kisebbséggel. A Magyar Köztársaság ezért még megalakulása előtt igyekszik rá nyomást gyakorolni. Tudatában van annak, hogy nálunk a magyar kisebbség milyen jogokat élvez, s nemcsak Európához, hanem a magyarországi kisebbségek jogaihoz viszonyítva is. Magyarország nemzetiségi politikájával gyakorlatilag asszimilálta a nemzetiségeket. Épp Szlovákia esetében akar viszont minden áron olyan példát kialakítani, amely a jövőben befolyásolhatná a nemzetiségi követeléseket Kárpát-Ukrajnában, Romániában s a volt Jugoszlávia államaiban is. A magyar politika hosszú távú kontinuitásából kiindulva így tulajdonképpen előkészítik a talajt Trianon kérdésének felvetésére egy alkalmas időpontban. Szlovákia, önállóan vagy más közösségben, nemzetközi politikai okok miatt nem járulhat hozzá ilyen precedens megteremtéséhez. Elszigetelné magát nemcsak a Magyarországgal szomszédos államoktól, de Európa többi részétől is, amelynek szintén problémái vannak a kisebbségekkel. Létrejönne ugyanis a lehetőség az európai határok állandóságának megváltoztatásához, amelyek az első és a második világháború után alakultak ki. A leglényegesebb viszont az, hogy ezzel a nemzetközi izolációval Szlovákia gyakorlatilag létrejöttétől kezdve saját maga kötődne Magyarországhoz, s így korlátozná szuverenitását. FENNÁLL A NEMZETKÖZIVÉ VÁLÁS VESZÉLYE? Ha ez a nyomás folytatódik, Szlovákia számára egyetlen kiút marad — nemzetközivé tenni a problémát. De nem olyan formában, ahogy azt Magyarország akarja, amikor a szlovákiai magyar kisebbség kérdését offenzív nemzetközi politikai eszközökkel egész Európa bírósága elé akarja állítani. Szlovákia kénytelen lenne a magyar kisebbségek helyzetének megoldásában együttműködni mindazon államokkal, ahol ezek élnek, a történelmi fejlődés kontextusában, és természetesen a megfelelő nemzetközi normák betartásával. A magyar politikai képviseletek 1918 óta nem akarnak megbékélni a történelmi valósággal, hogy saját nemzetiségi politikájuk következtében, elsősorban a múlt században, századunk első évtizedében, Magyarország már nincs a fő történelmi vonalban. Többek között ez a politika is hozzájárult ahhoz, hogy ez az ország századunkban mindkét háborúban a vesztesek oldalán találta magát. A magyar politikusok viszont a század folyamán nem tudnak megszabadulni nagy-magyarországi politikájuktól, amely a múlt században érvényes alapelvekből indult ki. Ez a politika csak tragédiákhoz vezetett, a magyar nép számára is. Minden bizonnyal nem alkalmas a harmadik évezred számára, s nem illeszkedik bele abba a kontextusba, ami ma Európában történik. Ennek a politikának a folytatása az egész régió katasztrófájához vezethet, amelynek középpontjában Magyarország áll, s következményeit egész Európa viselné. A Szlovákia rovására történő egyoldalú megoldás ezt a katasztrófát csak előre hozná. Nem akartam megbántani a magyar nemzetet, illetve a magyar nemzetiségű állampolgárokat. A magyarság dolgos, művelt és fegyelmezett nemzet. Épp ezen a prizmán keresztül kell hozzálátni a régió problémájának megoldásához is, a kölcsönösen előnyös együttműködés, a tolerancia és a kölcsönös megbecsülés útján. Anton Bonko Národná obroda, 1992. XII. 4. LEGYEN A CSEH KÖZTARSASAGBAN ELO KISEBBSÉGEKNEK HIVATALOS NYELVÜK? Csehszlovákia szétválásával kapcsolatban a szakemberek többek között a kisebbségek nyelvi jogaival is foglalkoznak. Az az általános vélemény alakult ki, hogy míg Szlovákia nemzeti kisebbségeinek nyelvi jogaival nem törődik túlságosan, a cseheknek nagyvonalúaknak kellene lenniük. Például a cseh hadseregben a szlovák nyelvet egyenrangúnak kellene tekinteni a csehvel, s a Cseh Köztársaság alkotmányában tartalmaznia kellene egy törvénycikknek az állami és önkormányzati hivatalok hivatalos (tárgyalási) nyelvét. Ajánlatos lenne emellett felújítani vagy újra meghatározni az ún. „kvalifikált kisebbség" (pl. 10%) fogalmát. Ennek az aránynak az elérése esetén a hivatalos szervek kötelessége biztosítani a kétnyelvű iskolákat, a kétnyelvű feliratokat a községekben stb. Megjegyzem, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozott „Az alkotmánylevél 129. paragrafusa alapján 1920. 2. 29-én kiadott törvény, amely meghatározza a nyelvi jogokat a Csehszlovák Köztársaságban". Ennek a törvénynek az 1. paragrafusa kimondja, hogy „a köztársaság állami, hivatalos nyelve a csehszlovák nyelv (a Saint Germain-ben 1919. 9. 10-én aláírt szerződés 7. cikkelye). A 4. paragrafus szerint „a köztársaság azon területein levő hivatalokban, amelyek 1918. október 28. előtt a királysághoz, vagy a Porosz Királysághoz tartoztak, rendszerint csehül, Szlovákiában szlovákul végzik az ügyintézést. A nemzetiségi kisebbségek számára az első köztársasásgban a 2. paragrafus volt a mérvadó. E szerint azokban a városokban és községekben, ahol arányuk eléri a lakosság " 1 PARLAMENT v—i£ (Bruno Horecký rajza) 20 %-át, használhatták a hivatalos érintkezésben a saját nyeJvüket. A bíróságok, hivatalok és állami szervek azokban a dolgokban, „amelyek intézése jogkörükbe tartozik, kötelesek a kisebbségekhez tartozó állampolgároktól a beadványokat elfogadni a saját nyelvükön is, s az ügy elintézését a csehszlovák nyelven kívül a beadvány nyelvén is közölni." Ugyanilyen feltételek voltak érvényesek az önkormányzati hivatalok, a képviselőtestületek s a nyilvános egyesületek számára is, az említett törvény szerint ezek is kötelesek voltak azon a nyelven intézkedni, amilyen nyelven a javaslat elhangzott, pl. a gyűléseken, értekezleteken. Ismert tény, hogy a német hivatalnokok a szudétavidéken akaratuk ellenére kénytelenek voltak csehül tanulni, hogy eleget tegyenek a törvénynek. Ha azoknak a törvényeknek a kontinuitását támogatjuk, amelyeknek alapján a Csehszlovák Köztársaság keletkezett, a cseh országrészekben a hivatalos nyelv kérdése egyértelmű: az 1991-es népszámlálás s annak utólagos kiegészítése (1992) alapján a Cseh Köztársaságnak 10 302 215 lakosa van. Cseh nemzetiségűnek vallja magát 8 363 768 állampolgár, morva nemzetiségűnek 1 362 313. Az ő közös nyelvük a „hivatalos" cseh nyelv. A más nyelvi közősségekhez tartozó kisebbségek közül a Cseh Köztársaságban 314 877 állampolgár vallja magát szlováknak, 47 789 németnek, 44 446 sziléziainak, s 19 932 magyarnak. (A sziléziai közösség lehet morva-sziléziai vagy lengyel-sziléziai.) A legmagasabb számarányt a cseh nemzethez tartozókon kívül a szlovákok képezik 3,27 %-kal. Nagyvonalúan egendélyezni a nyelvi autonómiát az állami és a helyi közigazgatás keretében a legjobb esetben is „etnikai romanticizmus" (Ivo Slávik a MF DNES-ben), vagy inkább könnyelmű értelmiségi meggondolatlanság. Ilyen nagyvonalú hozzáállással pl. Sokolov és Chodov háromnyelvű lehetne, mert Sokolovban 8,7 százalék a szlovák nemzetiségű (mennyi közülük a roma a saját külön igényeivel?), s több mint 4 százaléknyi német. Chodovban 8,3 % a szlovákok aránya s szintén töb mint 4 % a német. Máshol a nemzetiségi kisebbségek arányszáma alacsonyabb. Megjegyezzük, hogy senkinek sincs szándékában korlátozni a kisebbségek nemzeti nyelvét azok kulturális, társadalmi és magánéletében. Különben alig van különbség az 1920-as nyelvtörvény és a Szlovák Köztársaság mostani nyelvtörvénye között, például abban, hogy a magyarok ugyan használhatják a helyi hivatalokban saját nyelvüket, de a községekben a dokumentációt (s nyilván a járásokon is) csak szlovákul vezetik, bár a magyarok százalékaránya sok helyen nagyon magas. Jaroslav Bartošek MF DNES, 1992. december 1. Az oldal anyagát összeállította: KULCSÁR TIBOR