Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-10 / 265. szám, kedd

7 KULTÚRA 1992. NOVEMBER 10. A KÖZNYELV FEJLESZTÉSÉRŐL NEM MONDHATUNK LE A NEMZETI NYELVMŰVELÉS „UBERALJZMUSÁNAKľ' ÉS A KISEBBSÉGI NYELVMŰVELÉS „RADIKALIZMUSÁNAK" OKAI, GONDJAI A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottsága 1992. október 15-én és 16án nyelvművelő konferenciát rendezett Budapesten. Most nyílt először alkalom arra, hogy a magyarországi és a nemzeti kisebbségekhez tartozó nyelvművelők találkozzanak, beszámoljanak gondjaikról, megvitassák tevékenységük koncepcionális és módszertani kérdéseit. Szükség volt erre a tanácskozásra, mert a nyelvműveléssel kapcsolatban olyan nézeteket is terjesztettek a fiatalabb, főként magyarországi nyelvészek, hogy a kisebbségek alakítsák ki a maguk regionális köznyelvét, amelynek nem kellene mentesnek lennie sem a nyelvjárások, sem pedig a többségi idegen nyelvek hatásaitól, s ne alkalmazkodjanak a magyarországi választékos köznyelv normáihoz. Ezzel a nyelvi önállósítási szándékkal szemben hirdette meg Grétsy László a nemzetközpontú nyelvművelés elvét, s többek között ehhez a felfogáshoz szólt hozzá hazai nyelvművelőnk, Jakab István is. Felszólalását — némileg rövidítve — az alábbiakban közöljük. A

ligha vitatja közülünk valaki azt a tényt, hogy a nemzeti nyelvművelés liberálisabb, mint a kisebbségi, illetve a kisebbségi radikálisabb, mint a nemzeti. Ez mindkettőnek a helyzetéből, szerepéből ered. A nemzeti nyelvművelés toleráns jellege miatt magának a nyelvnek a léte nemigen kerül veszélybe, de a kisebbségi nyelvművelés nem lehet elnéző például az olyan nyelvi-nyelvhasználati jelenségekkel szemben, amelyek a többségi nyelvnek sokszor magyar mezben jelentkező szóhasználati vagy grammatikai jellegzetességeit terjesztik magyarjaink között. Nem, mert kisebbségi helyzetben a sokat emlegetett különfejlődési lehetó'ség nem mumus, hanem reális veszély. Mi, kisebbségi nyelvművelők olykor nem bánnánk, ha a magyarországi nyelvművelés egy kicsit radikálisabb vagy talán inkább hatékonyabb volna. Sokat segítenek nekünk a magyarországi nyelvésztársak: előadnak a különféle nyelvi rendezvényeinken, tanfolyamainkon. A legnagyobb segítség azonban az volna, ha következetesebben, erélyesebben küzdenének a nyelvhasználati hibák ellen. S ezzel talán saját magukon is segítenének. Hiába tudjuk bizonyítani, hogy a magyar nyelv a hibák ellenére is fejlődött, akár csupán a múlt századi állapotokhoz képest vizsgáljuk is, ha a gaz, gyom szinte szabadon burjánzik benne. Hogy ez miért érdekel minket, kisebbségieket? Azért, mert ha a szomszéd kertjében virágzik a gyom, a miénkbe is hamar átkerül. Sajnos, újságíróink, só't még papjaink és mások is sokkal hamarabb felfigyelnek a nyelvhasználati változások negatív jelenségeire, mint a pozitívakra, s a modern nyelvhasználat jegyeinek vélve hamar átveszik őket. Gondoljunk a divatszavak garmadájára s egyéb nemkívánatos kifejezésekre! Nehezen tudom megérteni, hogy egyik oldalon erőfeszítéseket tesz a Helyesírási Bizottság, hogy minél egységesebbé tegye a magyar helyesírást, a másik oldalon a médiumok, cégtáblák, feliratok terjesztik a szinte durva helyesírási hibákat. Nem vagyok a diktatórikus módszerek híve, de vajon nem lehetne-e valamiképpen nyelvi ellenőrzés alá vonni a nyilvánosság elé kerülő feliratokat, elérni, hogy az eddiginél következetesebben ellenőrizhessék és ellenőrizzé1< az ezért felelősek a médiumok helyesírási gyakorlatát? Nem segít rajtunk az olyan cikk sem, mint a Tolcsvai Nagy Gáboré, amely a Regio 1991/3. számában jelent meg A nyelvi közösség és a nyelvi egység, kisebbségben címmel. A szerző arra az álláspontra helyezkedik, hogy a határon túli magyaroknak nem kellene a magyarországi normához igazodniuk, vagyis a nyelvi önállósodásunk gondolatát propagálja. Öncsonkításnak tartaná, ha a köz nevében a regionális sajátságokat, a táji változatokat, a különböző kétnyelvű helyzetekből, a más-más kultúrákkal való érintkezésből eredő nyelvi formákat kiiktatnánk hagyományainkból. Csakhogy a példái nem a mi helyzetünket tükrözik, így analóg példaként nem fogadhatók el. Lehet, ha helyzetünket alaposabban ismerné, fel sem vetette volna ezt a gondolatot. Hadd tegyem fel neki — és mindnyájunknak — a kérdést: azzal, hogy nagyvonalúan és jóindulatúan nyelvi önállóságra „ítél" bennünket egy regionális köznyelvvel, vajon nem éppen a provincializálódás és az asszimilálódás veszélyének teszi ki a kisebbségeket az öntudatuk és önbizalmuk vélt visszaadása helyett? Hiszen a regionális jegyek megőrzéséért a köznyelv kifejlesztéséről kellene cserében lemondanunk, ha nem igazodnánk a magyarországi normához. Kétségtelen, minden más nyelv pozitívan is hathat a magyar nyelvre, de kétlem, hogy abból a sok nemkívánatos hatásból, amely minket ér, előnye, nem pedig hátránya származnék a magyar nyelvnek. Olyan intenzív ez a hatás, hogy éppen azt segítené elő, amitől tartunk: a nyelv különfejló'dését, deformálódását. Nyelvművelésünk természetesen számol a regionalizmussal; tudjuk, hogy ennek egyik jellemzője a szlovák hatás, amely a jelenlegi társadalmi körülmények között nem szüntethető meg. A nyelvjárások és a regionális köznyelvek szintjén ezt kénytelenek vagyunk megtűrni. De nem békélhetünk ineg vele, a köznyelvben nem tolerálhatjuk a megjelenését; só't megfelelő nyelvi ismeretterjesztéssel az alsóbb szinteken is küzdünk ellene. A köznyelv kifejlesztéséről, megerősítéséről nem mondhatunk le. A mi tapasztalataink azt mutatják, hogy a nyelvjárás sem megtartó erő az emberekre zúduló szlovák nyelvi hatások ellen. Sokszor tapasztalhatjuk, hogy a falusi ember — talán éppen nyelvi képzettsége hiányában — ösztönösen átveszi és haszhálja a környezetéből ráragadt szlovakizmusokat, védekezni sem képes ellenük. A szlovák iskolát végzett magyarok meg — rádöbbenve anyanyelvi készségük hiányos és szerintük kulturálatlan voltára, valójában azonban nyelvhasználatuk nyelvjárásos mivoltára — nemegyszer inkább szlovák nyelvre váltanak át, fia a nyilvánosság előtt szólanak. Nem kétséges, hogy ez előbb anyanyelvük , majd magyarságuk feladásához vezet. Mély nyomokat hagyott bennem a magyarországi szlovákok képviselőinek figyelmeztetése az egy hónappal ezelőtti nyitrai konferencián: szenteljünk kellő figyelmet a köznyelv fejlesztésének, nehogy úgy járjunk, mint a magyarországi szlovákok, akiknek szétszóródását, beolvadását egyéb okok mellett az is siettette, hogy nem volt — ki sem alakult — köznyelvük. A kultúra közvetítésének, megszerzésének eszköze a köznyelv. Aki a köznyelv kialakítását, fejlesztését gátolja, az tuladjonképpen a műveltség megszerzésében gátolja meg az érintett embereket. S

még más okból is meggondolandó az ilyen önállóság propagálása. Az első Csehszlovák Köztársaság idején egy szlovákiai magyar nyelvésztől származott az a javaslat, hogy éljünk az önállóságunk adta lehetőségekkel, s vezessük be a magyar kétjegyű betűk helyett a szlovák mellékjeles hangjelölési módot. Szerencsére nagy felháborodással fogadták a javaslatot. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt — szintén helyzetünkre és önállóságunkra hivatkozva — képzetlen szerkesztők és fordítók a szó szerinti fordítások módszerét akarták szentesíteni, tükörszavakból, -kifejezésekből álló terminológiát létrehozni. Nem kis harcunkba került, hogy ezt a törekvést meghiúsítsuk. Ezek a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a nyelvi önállósodás vezetne önfeladáshoz, nem pedig a magyar normához való igazodás. JAKAB ISTVÁN A LAKOSSÁGCSERE ÖTLETE A HISTÓRIA KÜLÖNSZÁMA SZLOVÁKIÁRÓL Vajon mennyire ismerik Magyarországon Szlovákiát, a szlovákokat, vagyis hogy közös múltunkat? A kérdést föltenni nem hiábavalóság, kicsit érezzük is a választ, bizony a szükségesnél jócskán elmarad az ismeretanyag, amelyet az átlagos állampolgár, só't akár az értelmiségi Magyarországon erről a témáról tud. Félig-meddig megtanult történelmi adatok, hitelesnek vélt pletykák, az idők folyamán legendává módosult családi szájhagyományok, felületes turistaélmények és— kár is lennetagadni — sajnos, előítéletek keverednek abban az ismeretanyagban, amelyet Magyarországon Szlovákiáról összeszedtek az emberek. Az egymásrautaltság érzése pedig sokszor mintha nyomtalanul kiveszett volna a közgondolkodásból. Erre utal Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója, a História szerkesztője abban a cikkében, amely a folyóirat legutóbbi monotematikus számát vezeti be: „Sok szélsőség szakad fel a térség országaiban: Magyarországon, Romániában, a volt Jugoszláviában, Ukrajnában, Szlovákiában egyaránt. Felelőtlenség az új nemzeti középosztályok részéről e szélsőségeknek helyt adva, a területi fenyegetettség érzését kelteni. A politikusi gyengeség jele, ha a belgazdasági, társadalmi nehézségek kezelhetetlenségének beismerése helyett engedik a politika mezején a nemzeti jelszavak, demonstrációk, a nemzeti tetszelgés eluralkodását. Még akkor is, ha ez a múlt rendszer szovjet internacionalizmusa után tömegeknek időlegesen tetsző érzelemkitörések, sérelmek felszakadására ad is lehetőséget. Sajnos, tapasztaljuk a térségben ma mindenütt... Az már viszont a gyengeségen túl a felelőtlenség jele, ha egy másik nemzeti vagy vallási közösség ellen engedik szabadjára vagy éppen engedik korbácsolni az indulatokat. Legyen szó akár szlovákról, magyarról, románról, szerbről, cigányról, zsidóról." Higgadt és tényekre alapozott ez a szomorú diagnózis. A kór gyógyítására a História azt az egyedül lehetséges orvosságot kínálja, amely ugyanakkor a legkorszerűbb is — a megismerést kívánja segíteni. Ennek a népszerűsítő történelmi folyóiratnak nagy tekintélye van a magyar értelmiség józanul gondolkodó tömegeiben, hosszú évek óta ennek a megismerésnek-megismertetésnek a jegyében foglalkozik kényesebbnél kényesebb kérdésekkel, a mindenkori objektivitásra törekedve következetes tényközlő cikkeivel. A Szlovákiáról szóló különszámban kitűnő áttekintést nyújt Szarka László Felső-Magyarország, Csehszlovákia, Szlovákia című tanulmánya, amely a szlovák önállóság gondolatának fejlődését és politikai megvalósulását kíséri nyomon 1848-tól napjainkig. Ezt egészíti ki egy kronológia, amely 1918 és 1990 között követi végig a szlovák történelem eseményeit. Popély Gyula, pozsonyi történész objektív képet rajzol az első bécsi döntést megelőző komáromi magyar—szlovák tárgyalásokról, amelyéknek főszereplői Jozef Tiso és Teleki Pál voltak, s végül eredménytelenül végződtek, írása egy igen érdekes momentumra is fölhívja a figyelmet. Eddig úgy tudtuk, hogy a szlovák—magyar lakosságcsere gondolata Eduard Benešben és a londoni emigrációban vetődött föl. Popély szerint éppen ezeken a tárgyalásokon állt elő Tiso ezzel az ötlettel, „ez a javaslat azonban annyira bizarrnak tűnt, hogy azzal a tárgyalások folyamán komolyan nem is foglalkoztak". (Alig néhány év múlva Tiso egyik legkönyörtelenebb ellenfele, Beneš nemcsak fölkapja ezt az ötletet, hanem meg is tudja valósítani. Szarka Lászlónak ugyanebben a számban olvasható érdekes Husák-portréjából pedig azt is megtudhatjuk, hogy a háború alatt Husák azt jelentette Moszkvának: „a magyarok a háború éveiben sokszor demokratikusabban viselkedtek, mint sok szlovák". Ezért Benešsel és Gottwalddal szemben „a differenciált eljárás szükségességét hangsúlyozta", ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a kassai kormányprogram elfogadása után az általa vitatott megoldás gyakorlati és kíméletlen végrehajtója legyen.) Sípos Péter eddig ismeretlen adatokra támaszkodó tanulmánya Kádár János 1968-as magatartását elemzi. Kádár eleinte kiállt Dubček mellett és a varsói találkozóról úgy számolt be a központi bizottságnak, hogy 1956 óta „először voltak komoly nézeteltérései a többi pártvezetővel, akik olyan »sztrájktörőféiének« tekintették őt és társait". Aztán Kádár — valószínűleg megérezve, hogy meddig feszítheti a húrt Brezsnyevvel és atőbbiekkel szemben —fokozatosan elfogadja a katonai beavatkozás tervét, viszont augusztus 21. után is óvott attól, hogy ezt az akciót egyesek győzelemként értékeljék. Ellentétben például Walter Ulbrichttal, aki nem is a csehszlovák nép fölötti „diadalát" ünnepelte, hanem egyenesen azt, hogy gátat vetett az „új keleti politikának", amely természetesen Willy Brandt politikája volt. A múltat idézi a História Szlovákiáról szóló száma, hiszen történelmi folyóiratról van szó. De egy olyan jövőkép kialakításának igényével, amely a két nép, a szlovákok és a magyarok megértésével születhetik meg. Ezért igaza van Glatz Ferencnek: „Még akkor se adjuk fel a jövőképet, ha a történelem és a jelen mást mutat. Itt már nem csak a történelem igazságáról van szó!" A megismerés persze igazán akkor lehet hasznos, ha kölcsönös. Talán megéljük, hogy a Pozsonyban megjelenő Historická revue, amely általában a történelmi objektivitásra törekszik, egyszer közrebocsát egy magyar tematikus számot. BROGYÁNYI JUDIT MAGYARORSZÁGI KÉPEK NYOLC RÉSZBEN ITÁLIÁNAK SZERETETTEL Kész a sorozat. A nyolc, egyenként 25-30 perces tv-dokumentumfilm olasz—magyar közös produkcióban készült a felek 50-50 százalékos részvételével. A szálak több mint másfél évre nyúlnak vissza. 1991ben Budapestre érkezett a RAI, az olasz televízió elnöke, "5 látogatása idején aláírták az olasz és a magyar közszolgálati televíziók együttműködéséről szóló szerződést. A most elkészült Magyarország/ képek e szerződés keretében készültek. A sorozat szülőatyja a DSE, a három olasz közszolgálati csatorna számára oktatási, kulturális műsorokat tervező, készítő központ, mely Rómának javasolta a Magyarországi képek elkészítését. Rómában elfogadták a témát és a budapesti Pro Film produkciós iroda révén a TV 1el kerültek kapcsolatba. Hamarosan aláírták a közös gyártásról szóló szerződést és a budapesti Aladin Filmstúdiót bízták meg a sorozat megvalósításával. Az olasz elképzelést a DSE nagyvonalúan engedte realizálni. Két szempontja volt: hogy a nyolc epizód együtt segítsen megéltetni az olasz nézőkkel az elmúlt évtized magyarországi változásait, és hogy a filmeket— különböző nemzedékekhez tartozó — magyar rendezők készítsék el. A témákat és a rendezők személyét a magyar fél döntötte el. így aztán minden rendező kedvére dolgozhatott és ez meg is látszik az elkészült műveken. András Ferenc rendező például Iványi György bankárt, az Inter-Europa Bank elnök-vezérigazgatóját, a magyar gazdasági élet egyik fontos szereplőjét mutatja be. Érdekesség: András és Iványi évtizedek óta barátok, és az egyetemista Iványi, parányi epizódszerepeket alakított a Színház és Filmművészeti Főiskolára járó András Ferenc egyik vizsgafilmjében. Balogh Zsolt tv-rendező Veszprémről és a város elismert Petőfi Színházáról forgatta műveit. A színház társulata egy magyar szerző börtönmusiceljének bemutatására készül. Megújult, fiatal társulat, és a látszólag egyszerű feladat különböző' okok miatt, hirtelen nagyon is bonyolulttá válik. A mű az Impressziók egy városról és egy színházról címet kapta. Gaál István, a fiatal magyar film folyamának elindítója (Zöldár, 1965) a magyar zenei élettel foglalkozik, egy kamarazenekar ürügyén. Jancsó Miklós, a legnagyobb nemzetközi név az alkotók sorában, a festői Balaton-felvidéken található nemesvámösi Betyárcsárda szombat-vasárnap esténként megrendezett Parasztlakodalmát örökítette meg, méghozzá egy német turistacsoport jelenlétében. „A világ, egy betyárcsárda zárva" — mondja Jancsó filmjéről. Mészáros Márta, a másik nagy név a rendezők között, négy színésznő, Hernádi Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Pécsi Ildikó és Tordai Teri portréján keresztül azt vizsgálgatja munkájában, mit jelent számukra a hivatásuk. Az alapvetően más életutak ellenére, mind a négyüknek komoly hiányérzetei vannak... Molnár György Budapest nagykávéház címmel idézi fel az egykori kávéházak hangulatát és az azokban folyó társadalmi életet. „Valaha — így Molnár — Budapest a kávéházak fővárosa volt, e kávéházakból mára már csak egy maradt, de az sem az igazi." Mi volt a kávéházak vonzereje, titka, van-e esély újra feltámadásukra? A szociológiai dokumentumfilmeket rendező Schiffer Pál filmjének főhőse Korniss Péter, a nemzetközi hírű fotóművész. Schiffer azt vizsgálja: mit tudunk mi a kamerával, és mit tud a fotós fényképezőgépével. Helyszínük az erdélyi Szék község, ahová a kolozsvári születésű Korniss már negyedszázada jár és követi egy család életútját. Bár Szék Romániában van, lakói a magyar parasztélet hagyományait őrzik, művelik és adják tovább utódaiknak, így és ezért illeszkedhet ez a téma is harmonikusan az olasz— magyar tévésorozatba, melynek egyidejű bemutatója, előreláthatóan novemberben lesz a római és a budapesti televízióban. FENYVES GYÖRGY