Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-06 / 262. szám, péntek

KULTURA I ÚJ SZÓ, A POZSONYI CITY UNIVERSITY MAS EGYETEM ' Amikor szeptember derekán az érdeklődés középpontjába került a Komáromi Városi Egyetem, dr. Szabó Rezső, az intézmény megbízott igazgatója egyebek között a következőket nyilatkozta lapunknak: „A pozsonyi fővárosi képviselőtestület így hozta létre azt a City Universityt, azaz városi egyetemet, amelynek az igazgatója'Ludovít Morovič, a tudományok kandidátusa, és amely egy angliai menedzserképző egyetemnek biztosít Pozsonyban konzultációs központot, szervezi a hallgatókat és ellátja őket tankönyvekkel. Ugyanígy jött létre Poprádon — hasonló céllal —» hasonló egyetem. Mindhármukban közös az, hogy csak szervíz szolgáltatásokat nyújtanak, nincs tanári karuk és nem adnak oklevelet." Nos, néhány nappal e sorok megjelenése után, kedves női hang hívott telefonon a Pozsonyi City Universityből: látogatnék el hozzájuk, szívesen találkozna velem az igazgató úr, ugyanis a dr. Szabó Rezsővel készített interjúmban rossz fénybe állítottuk be az egyetemüket. „Épp ellenkezőleg — próbáltam volna mondani —, hisz Szabó úr példakánt említette az önök intézményét." Akkor is menjek, ismerkedjek meg velük, munkájukkal, az ő City Universityjükkel. A meghívásnak csak nemrégiben tudtam eleget tenni. Ján Morovič mérnök, a tudományok kandidátusa, a Pozsonyi City University igazgatója magyarul köszöntött (ugyanígy kolléganője, sőt magyarul is folyt köztünk mindvégig a beszélgetés), majd azonnal a lényegre tért, sorra vette a fentebb idézett mondatokat. Az a legkevesebb, jegyezte meg előrebocsájtva, hogy ő Ján, nem pedig Ľudovít. A nagyobbik hibák, tévedések, csúsztatások mindjárt az első mondatban kezdődnek. Ugyanis a Pozsonyi City Universityt nem a fővárosi képviselőtestület hozta létre, hanem az angliai, Milton Keynes-i székhellyel, Európa számos országában már régóta működő Open University részeként hagyta jóvá létesítését a szlovák kormány, 1990 júniusában. A fővárosi magisztrátus a City University Alapítvány tagja, bankok, állami intézmények, vállalatok társaságában. — Mi tehát az angliai Open University egyik iskolája vagyunk Európában, regionális konzultációs A hatékony menedzser tananyaga. (Archív-felvételek) központjaink működnek az ország egész területén, és újabbak létesítését tervezzük — mondta vendéglátóm. — Ezenkívül nekünk saját tanári karunk van, mely százhúsz oktatóból áll jelen pillanatban, a belső munkatársak mellett externistákat is foglalkoztatunk természetesen. Ugyancsak lényeges különbség, hogy mi igenis adunk oklevelet bizonyítvány (certificate), diploma ós mesterfokozatú diploma formájában, mely oklevél egyenesen az Open University egész világon elismert dokumentuma arról, hogy tulajdonosa, sikeresen befejezte tanulmányait a választott tantárgyban, tantárgyakban. Az Open University belső rendszere szerint tanítunk, távoktatási formában, jelenleg három karon, a menedzserképző, az ökológiai és az informatika karon. Hallgatóink között például volt miniszterek is találhatók. Az egy-egy tantárgy elsajátításához szükséges tanulási idő egytől hét hónapig terjed, aszerint, hogy melyik tantárgyat vagy tantárgyakat választotta a hallgató. Más-más időmennyiséget igényel például A változás tervezése ós menedzselése, A hatékony menedzser vagy Az egészségügyi szolgáltatások menedzselése tantárgy. Nem kevésbé lényeges különbség, hogy — amint azt már maga az Open University név kifejezi — nyitott távoktatási formáról van szó, azaz tizennyolc éven felül mindenki hallgatója lehet az egyetemnek; továbbá nincs felvételi, és az sem fontos, kinek milyen műveltsége van. Angol és szlovák nyelven tanítunk; tanítanánk magyarul is, ha lenne elegendő számú magyar érdeklődő. Különben, tanári karunkban több magyar nemzetiségű tanár található. Az egyes kurzusokat novemberben, márciusban és júniusban indítjuk, de kezdhetünk bármikor, csak egyezzen az időpont az angliai egyetemével. Most novemberben 950 hallgatót indítunk, a már tanuló 1200 mellett. Pozsonyban, illetve a lakóhelyükhöz legközelebb eső regionális központjainkban konzultálnak a tanárokkal, tutorjaikkal. Közben kisebb kofferekre emlékeztető egységcsomagok kerültek elém, melyek az egyes tantárgyak ismeretanyagának elsajátításához szükséges tan- ós segédkönyveket, audio- és videokazettákat tartalmaznak. Az otthoni tanulás mellett, ebben a „multimédea rendszerű távoktatási" formában a tanár konzultál a hallgatóival, vizsgáztatja őket, ta„Mi igenis adunk oklevelet" nácsot ad nekik, telefonon, konzultáción, bentlakásos hétvégén, a hallgatók kívánsága szerint, illetve közös megbeszélés alapján. Találkozásunk végén be kellett látnom, hogy a Pozsonyi City University más — alapjaiban, működését, oktatási rendjét és rendszerét tekintve is —, mint a Komáromi Városi Egyetem (City University/. Nem tudom, milyen információk alapján hivatkozott rá, illetve említette példaként dr. Szabó Rezső, akinek a szavaiban nem volt okom kételkedni. Mellesleg, Ján Morovič ismeri dr. Szabó Rezsőt, és mint mondta, szívesen találkozna vele. Talán nem is ártana, a tapasztalatcsere akár mindkét intézmény számára hasznos lenne. Mindenesetre, ha mondhatom így, annyi eredménye már most van félretájékoztatásunknak, hogy, egyfajta helyreigazításként is, hírt adhattam egy, a csehszlovákiai magyarság számára sem mellékes — mellőzhető — egyébként Magyarországon már korábban megnyílt és bevált — oktatási intézményről. BODNÁR GYULA ISTEN LÉLEKZÉSE KULCSÁR FERENC: IMÁDSÁGOK K

' ulcsár Ferenc az 1970-ben kiadott Egyszemű éjszaka című antológia egyik legígéretesebb tehetségeként lépett irodalmunk színpadára, s már akkor bizonyította egy, már csírájában újszerű költői látásmód, kifejezés- és magatartásforma létjogosultságát. Kulcsár többműfajú alkotó, bár elsősorban költőként ismert. S hogy a költői lét mit jelent számára, azt talán a legpontosabban Tőzsér Árpád fogalmazta meg a Madách-díj átadásakor: „Kulcsár Ferenc par excellence költő: akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna le. Az a költő, aki egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta." Olyan alkotóval állunk tehát szemben, aki írjon bár mesét vagy esszét, dolgozzon föl mondát, regét vagy mítoszt, hál' Istennek, soha nem képes levetkőzni igazi mivoltát, költői tárgy- és világszemléletét. Legújabb könyvére, az Imádságok című „esszéeposzra", mindez fokozottan érvényes. És nem pusztán azért, mert a kötet komoly figyelmet szentel az alkotáslélektani vonatkozásoknak, illetve a művészi szerepvállalás és erkölcsi tartás problémáinak. Nem is a, gondos, képgazdag, ám sokszor kissé patetikus nyelvi megformálásra kell elsősorban gondolnunk. A lényeg ismét a már korábbról ismert „harcos" kulcsári humanizmusból fakadó, minden áldozatra kész emberszeretetben rejlik, mely betűről betűre járja át a könyv minden sorát. Nemrég az Irodalmi Szemle Libresszó rovatában már volt szerencsém pár (valóban csak vázlatos) gondolat erejéig véleményt formálni a kérdéses műről. Akkor egy személyes élményből kiindulva próbáltam valamiféle tárgymegközelítési analógiát felállítani Kulcsár műve és a katekizmus vékony könyvecskéje között. Végül is mindkét mű az „egy kérdés — egy válasz"-módszerrel kísérel meg minden tekintetben megalapozott világszemléletet kialakítani. Kulcsár olyan létkérdésekre keresi a választ az esendőségétöl szabadulni képtelen ember gyarló kíváncsiságával, melyek az embert már magáraeszmélése óta foglalkoztatják: „Mi az élet? Mi a halál? Miért élünk, ha meghalunk, és miért ha lünk meg, ha élünk?" stb. Mondhatnánk, a könyv új, minden sejtjében eredeti „felfedezést" nem tár az olvasó elé, ahogy az is ténynek számít, hogy a témát már sokan, sokszor és a lehető legváltozatosabb módszerekkel és formában dolgozták föl. Mitől más mégis ez a Kulcsár-kötet? Többek közt attól is, hogy a szerző átvitt értelemben csupán egyetlen, jól ismert bibliai példázaton keresztül próbálja megvilágítani ezt az oly sokszor és oly kevés sikerrel taglalt kérdéskört. A tékozló fiú történetét helyezi XX. századi közegbe, s a mai ember sorsára applikálja, aki az elgépiesedett társadalom részeként kétségbeesetten keresi az utat „lélektől lélekig". És bizony sosem találja meg, ha útitársul mellé nem szegődik az, amit Kulcsár létfontosságúnak tart, s ami világunkból fokozatosan veszik ki: az őszinte, feltétel nélküli szeretet. Kulcsár hívő ember, méghozzá a legjavából. A jótékony megkérdőjelezés az, ami gondolatait előremozdítja, ami friss lendületet ad, s egyéb összefüggések mélyebb feltárására kínál lehetőséget, illetve ami örök vitára serkenti. Vitába száll többek közt Kierkegaard közismert, hitről és gondolkodásról vallott tételével is, kitűnő vizsgálódást közöl a bibliai Ábrahám szerepéről, behatóan, filozófiai és teológiai megalapozottsággal elemezve a különféle ide vonatkozó nézeteket, feltevéseket. Figyelemre méltónak tartom Kulcsár nyelvvel, szóval és szólással kapcsolatos miniesszéit, vagy a szorosan idevágó esztétikai, erkölcsi ós etikai kategóriákkal foglalkozó írásokat. Nem kimondottan az időszerűségük miatt, inkább a világos, tiszta érvelésre híva föl a figyelmet. Grendel Lajostól kölcsönzött szóhasználattal élve (Rosszkedvem naplója), az író és az ember Istennel birkózik egész életében. Kulcsár, aki ezt a gondolatot szintúgy idézi, már néhány oldalnyi írás elolvasása után -is profi birkózónak tűnik, ugyanis azok közé a ritka emberek közé tartozik, akik rendületlenül hiszik a megközelíthetetlen megközelíthetőségét, illetve a megsejthetetlen rnegsejthetőségét (!), s a kitűzött cél(ok)ról, ha életükbe kerül is, akkor sem mondanak le. A szépen követhető logikai láncra fűzött gondolat-gyöngyszemek fő vizsgálódási köre mégiscsak az irodalom. Remek eszmefuttatásokat olvashatunk mindenekelőtt József Attila sorairól vagy Weöres Sándor költői teljesítményéről. Kulcsár érdeme a két életmű „továbbgondolására" tett kísérlet, ahogy a kevésbé konkrét, szerzőkhöz nem köthető, általánosabb problémák rendszerezése is. Érdekes, hogy Kulcsár Isten létét egyetlen szóval sem bizonygatja, senkit sem kíván meggyőzni vagy ne adj' isten megtéríteni, mégis szinte betűre ugyanaz érezhető ki a műből, amit a közelmúltban megjelent Az ibolya illata című kiváló gondolatregény szerzője, Farnbauer Gábor vetett papírra: „Ha nincs Isten, akkor mindent szabad, csak nem lehet megmozdulni." Ez a kulcsfontosságú ősigazság éppúgy Farnbauernél, mint Kulcsárnál rendező erőt jelent, legalábbis mindkét mű rendszerezési alapképletében egyfajta konstansként van jelen. Megkapó Kulcsár Versről,, hiúságról című gondolatfutama, mely rövidsége ellenére olyannyira sokatmondó, hogy metafizikai mélységeket tár föl. A kurta írást követő Novella mintegy tanulságul végérvényesen öszszegzi a fejezet lényegét egyetlen gnómába forrasztva: „Nincs a hiúságnak olyan aranybilije, amelyben az ürülék mézzé válna." A hiány szépsége című miniesszé a szeretet és szabadság párhuzamát, azonos vonásait deríti ki, majd egymástól függő viszonyba helyezi a kettőt. A szabadság-szeretet-szerelem problémabázisa számos gondolkodót, művészt ösztönzött alkotásra. Kulcsár sikeresen küzd meg a számos vélemény összegzésével, pontosabban megpróbálkozik a „közös lényeg" kifürkészósével, felszínre hozatalával és szavakba öntésével. Hasonlóan gyakran képezi vita tárgyát az Isten-lge-Ember viszony. Kulcsár az Igét mint közvetítő kapcsot kezeli a Szellemi Lény és a szellemi teremtmény között. Az Ige az, ami megokolja azt a tényt is, hogy az Úr a saját képére teremtette az embert. A tékozló fiú is az Ige által talál végleg haza. Az Ige Isten lélekzésének legfőbb bizonysága. Kulcsár könyvét olvasva, olyan dolgok tucatjára ébred rá az olvasó, melyekkel „mindig tisztában volt", csak valami furcsa „rejtély" folytán gondolatai összezavarodtak, s érthetetlen módon most újra „válaszkeresésre" kényszerül. A „válaszkeresés" folyamatát kísérő, öröknek tűnő lelki feszültség feloldásában pedig csak egyetlen dolog segíthet: a legmagasabb rendű emberi kommunikáció, nevezzük bár meditációnak vagy egyszerűen csak szívből jövő imádságnak. (Kalligram, 1992) CSEHY ZOLTÁN 1992. NOVEMBER 6. ÚJ SZÍNHÁZI FOLYÓIRAT A színház kedvelői bizonyára kellemes meglepetésként fogadják a tényt, hogy a budapesti Nemzeti Színház októberben saját havilap kiadását kezdte meg. A Szín-világ című új folyóirat, élén Ablonczy László felelős szerkesztővel, a színház igazgatójával, „a színész, a társulat, a színház életéről, gondolkodásáról, törekvéséről" kívánja tudatni a közönséget. Az első szám vezércikkében a felelős szerkesztő szól arról, hogy „a nagy közügyi zsivalyban színész és a színházteremtő sokaság munkájával, gondolatával" kívánja megismertetni barátaikat. A lap elnevezését metaforikusán értelmezik: „Nem belterjes híradót szerkesztünk, hanem más, határon belüli és túli magyar és nem magyar színház életéről és törekvéseiről igyekszünk majd tudósítani. Ugyanakkor a SZÍNHÁZ megannyi színét, árnyalatát, emberi, művészi ízét kibontva egy szellemi tájhaza elmélyítését és tudatosítását is képviselni óhajtjuk... Marosvásárhelytől Budapestig, Komáromon át Párizsig és tovább, Tel-Avivtól Amerikáig az összetartozás érzését óhajtjuk szolgálni, munkánkká!, előadásokkal és most induló lapunkkal is. Mert hiszszük és valljuk: levettetés helyett a nemzet színháza életre ítéltetett". Már a lap első száma is igazolja a vezércikkben ismertetett célkitűzések valóra váltását. A szerkesztőgárdának őszintén kívánjuk, hogy a többi lapszám is az elsőhöz hasonlóan legyen érdekes, színvonalas, teli olyan írásokkal, melyekből árad a színház, a színművészet szeretete, s a nemes igyekezet, hogy az olvasó minél több érdekes, értékes és hasznos információt szerezzen a Nemzeti Színház jelenéről és múltjáról, kezdő és már befutott színművészeiről, a színház sokrétű munkájáról. SÁGI TÓTH TIBOR ÉVFORDULÓ A KOPONYA-PIRAMIS FESTŐJE A 150 évvel ezelőtt született Vaszilij Vasziljevics Verescsagin olyan festőművészként vonult be a művészettörténetbe, aki kivételes hatóerővel és finom gondossággal kimunkált festményeken ábrázolta a háború megrendítő borzalmait ós tulajdonképpeni értelmetlenségét. A háború elleni vádemelésnek talán egyik, egyszerűségében is leginkább magával ragadó példája a Koponya-piramis, amelyet a „múlt, a jelen és a jövő nagy meghódítóinak" ajánlott. A napfénytől szikrázó sivatag ós az ég kékje élesen szembeállítja a táj képét azzal a visszataszító látvánnyal, amit a karddal összekaszabolt és gúlába rakott emberfejek mutatnak; fent varjak köröznek, a távolból egy feldúlt város romjainak körvonalai bontakoznak ki. Ez a szinte nyersen realista csatakép filozófiai mélységgel jelképezi az emberpusztító háborús erőszakot. Demokratikus szellemű, a kritikai realizmus jegyében alkotó művész volt Verescsagin. Hadat üzent az akadémiai festészetnek, amely a történelmi képeket mitológiai és bibliai jelenetekkel azonosította. Ő azt igyekezett megragadni, amit látott és megélt. A pétervári Művészeti Akadémián folytatott tanulmányait abbahagyva, a Kaukázusban töltött katonai szolgálat idején dokumentumhűséggel és néprajzi elevenséggel festett képei nem kiállításokon váltak ismertté, hanem lapok hasábjain. A turkesztáni hadjáratban (1871—1874) született csataképeivel szerzett hírnevet és elismerést. Több évet töltött Párizsban, sokat utazott, néhányszor járt Indiában, s a nyolcvanas években Budapesten is megfordult. Amikor Oroszország a török iga alatt nyögő Bulgária segítségére sietett, Verescsagin itt is a háború szörnyűségeit örökítette meg. Szarkazmus árad A Sipka-szorosban minden csendes című festményéből. Később Napoleon oroszországi hadjárata ihlette meg. Katonaként az orosz—japán háború idején halt meg, Port Artúrban egy hadihajó felrobbanása során. OLEG SZEMAK