Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-06 / 262. szám, péntek

1992. NOVEMBER 6. .- Nem, köszönöm, ne segítsen - hárította el udvariasan az ősz hölgy a karomat, majd megállt a lépcső előtt, vett egy lendületet, és azzal a friss mozgással, amely a nyolcvanon túliakra oly jellemző, fölvágtatott az új somorjai alapiskola bejárati lépcsőfokain. Miskínné Vörös Edit lendülete, persze, a lépcsőházban lassult, kedélye, csevegőkészsége azonban végig feledtetni tudta korát. Különben maga az a tény, hogy Budapestről képes volt ide, Somorjára utazni, önmagáért beszél. « Egy napsütéses szombat délelőtt tartották meg a százhúsz évvel ezelőtt alapított polgári fiú- és leányiskola emlékünnepségét, melyen egykori tanulók gyűltek össze, hogy a maiak szerető ünneplése közepette emlékezzenek kisdiák korukra, emlékezzenek ifjúságukra, a városra, a sorsra, a történelemre, mely kit megtartott e helyen, kit meg messzire vetett. Miskinné Vörös Editet, az egykori pedagógust, aki fiatal tanárként került a somorjai iskolába, még szakvizsga nélkül, s így voltaképpen tanított mindent, amit éppen kellett, a lakosságcsere néven ismert történelmi szélfúvás vitte a másik országba, ahol aztán újra pedagógus-, ként, immár magyar-történelem szakos tanárként élt, dolgozott tovább. S most eljött emlékezni, egykori diákjait újrafölismerni. - Régi diákjaim Budapesten is föl-fölkerestek, és bizony mindannyiukra emlékeztem - mondja, mert bizonyára az emlékezete is rugalmas és lendületes, nemcsak a mozgása. Plutzer Ilona Somorján él ma is, rokonsága közül került ki az egyik iskolaalapító, édesanyja, majd ő maga is járt ebbe az iskolába. -Én még álltam akasztófa alatt - mondja büszkén Ilonka néni, s mielőtt részleteket tudnék meg a somorjai akasztófa helyéről és használatának gyakoriságáról, folytatja -, az Anyám tyúkját azért még ma is kívülről tudom. És ahogy később az egykori iskola termeiben járkálunk, a régi relikviákból összeállított kiállítást nélóközben, minden visszaemlékezést össze tudott gyűjteni. Mutatja a gondosan összefűzött újságkivágásokat, fotókat, emlékeket. A régi iskolában ugyanazon a helyen silbakol a nagy állóóra, ahol réges-régen állt. - Rémes, micsoda mázzal kenték be - szörnyűiködnek, s csakugyan, a halványzöld olajfesték nem áll túl jól az óraszekrénynek. - Melegszínű cseresznyefából készült - méltatlankodik a jó emlékezetű egykori diák. Hullámokban törnek elő az emlékek, egyik elsodorja a másikat, hömpölyögnek évek, visszanyúló történetek. Amikor 43-ban rövidített év kezdődött, és a szeptemberi tananyagot a rádióból kellett megtanulni. A német, lám, milyen jól ment, arra kellett válaszolni, wohin schickte die Mutter die Rotkäppchen. Sűrű légiriadók bukkannak föl az emlékezetben, például az a novemberi, amikor a tornateremből mezítláb futottak át a templom alatti pincébe, mert nem volt idő átöltözni, összeáll az emléktöredékekből Aranka néni apró alakja, a tanárnő, akit Futrinkának neveztek, s aki ha nem tudta a diák a leckét, mérgében az asztalt csapkodta. Ki tudja hányadszor hangzik el: Emlékszel? A majálisok a Pomléban? A március tizenötödikék a Pipagyújtónál? Mélyről kell előbányászni az emlékeket. Sok minden történt azóta, hogy ennek az iskolának a folyosóján sétáltak, ezeknek az osztályoknak a padjait koptatták. Erőt próbáló évek következtek az iskola után, az igazi élet nem kegyeskedett könnyűvé tenni a sorsokat. De az arcokon, amelyekre az évek fölvéstek kérlelhetetlenül minden jelet, az arcokon bizony átüt a kisdiákos mosoly, a huncut összekacsintás: igen kérem, ez a nyugdíjas és az a tanuló, mi egyek lennénk, kérem szépen. Mert úgy van, ahogy azt a költő megírta volt; Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár -, Ha felülünk, felvesz, ha maradok, nem vár... Ők kérem mind felültek, s most egy picit visszapillantottak a hátramaradt tájakra! (brogyányi) VITRAY HATVANÉVES? RIPORT .Á/SZÓI magyarul, bár nagyon szeretne megtanulni, de azt hiszem, nyelvünk túl nehéz számára. A barátaim viszont nagyon csodálkoztak, amikor megtudták, hogy más nemzetiségű férfihez mentem férjhez. Aztán szép lassan elmaradtak valamennyien. Hűtlenségükért nem haragszom rájuk, részben meg is értem őket, hiszen a környezetünkben nem volt „divat" a vegyes házasság. Tavaly volt az érettségi találkozónk (a Komáromi Gépészeti Szaktan intézetben érettségiztem), és ott megtudtam, hogy a harminckét osztálytársam közül senkinek sincs más nemzetiségű partnere. Marikát a Petrušek családban szintén szívesen fogadták. Anyós és meny valóban nagyon jól megértette egymást, egészen addig, amíg meg nem születtek a gyerekek és nem lettek óvodások. A problémák akkor kezdődtek, amikor a két kisfiút szüleik a vereknyei magyar óvodába Íratták. Jozef édesanyjának ez bizony egyáltalán nem tetszett, s amikor megtudta, hogy a gyerekek magyar iskolába fognak járni, teljesen megrendült. De hiába tiltakozott. Tamás és Péter a Pozsonypüspöki Magyar Tannyelvű Alapiskola diákjai lettek. - Ebben a kérdésben még a házasságunk előtt megegyeztünk - mondta Jozef Petrušek. - Marika már akkor szerette volna, ha leendő gyerekeink megtanulnának magyarul. Ha lett volna olyan iskola, ahol a magyart idegen nyelvként oktatják, akkor én minden bizonnyal amellett szavaztam volna, de mivel ilyen iskola egyelőre nincs, magyar iskolába írattuk őket. Végül is a magyar az anyanyelvük, szerintem illó, hogy ismerjék és műveljék. Amellett szlovákul is tudnak, hiszen itthon, a családban, a szüleimmel csak szlovákul beszélnek pici koruktól. Nem hinném egyébként, hogy a magyar iskola kevesebbet nyújtana nekik, mint a szlovák. Sőt, éppen ellenkezőleg, azt tapasztalom, hogy a vártnál jóval többet kapnak. Fontosnak tartom, hogy mindkét nyelvet tökéletesen tudják. Marika, a feleség csak megerősíti férje szavait. -A gyerekek nemzetisége, az, hogy milyen iskolába fognak járni, soha nem volt köztünk vitatéma. HAJT AZ IDŐ... Manapság a vegyes házasság már igazán nem ritkaság. Szűkebb környezetünkben, rokonaink, ismerőseink körében is bizonyára több olyan házaspár éj, ahol a házastársak nemzetisége különböző. De kevés az olyan kapcsolat, ahol az egyik fél ne kényszerülne olykor származása megtagadására, nemzetisége feladására. E kevesek közé tartoznak Petrušekék, akik a Pozsony melletti Vereknyén élnek két kisfiúkkal. Jozef Petrušek cseh nemzetiségű. Ősei a Jeseníky környékéről származnak, szülei a morvaországi Prostéjovból költöztek a szlovákiai Malackára, ugyanis Jozef édesapját, aki a Csehszlovák Hadsereg hivatásos tisztje volt, oda helyezték. Jozef már Szlovákiában született, de csehnek vallja magát. Feleségével, a bátorkeszi Fazekas Máriával egyetemistaként ismerkedett meg Pozsonyban; mindketten a Pozsonyi Műszaki Főiskola Gépészeti Karán tanultak. Egymásba szerettek és összeházasodtak. - Az én családom nagyon megszerette Józsit, de nemcsak a rokonok, hanem a falubeliek is. Igyekeznek vele szlovákul beszélni, még ha hibásan is. Józsi ugyanis nem tud A férjem ilyen szempontból nagyon toleráns. Megértette, miért szeretném annyira, hogy tanuljanak magyarul. Örülök, hogy kitartottam az elhatározásom mellett, mert látom, hogy ha szlovák iskolába mentek volna, nem tanultak volna meg magyarul, mert nekem nincs annyi időm, hogy külön foglalkozzam velük. A legnagyobb örömömre már az anyósom is belátta, a gyerekeknek valóban pluszt jelent, hogy magyar iskolába járnak. - Szerintem a nemzetiségi kérdést csak néhány elvakult nacionalista s persze a politikusok egy része fújja fel - véli Petrušek mert az „egyszerű" emberek között nincsenek ellentétek. Gyakran járunk Bátorkeszire, Komárom környékére, s én mindig csak azt tapasztalom, magyarok és szlovákok békésen élnek egymás mellett. Ők nem aszerint ítélik meg egymást, ki milyen nyelven beszél, hanem hogy milyen ember. S az lenne a helyes, ha ez mindenütt így lenne. •""•wb*--. ""* Petrušekné Fazekas Mária: ,,A gyerekek nemzetisége nem volt köztünk Jozef Petrušek:,, Végül Is magyar az anyanyelvük..." (Méry Gábor fotói) vitatéma" Igen, bár bevallom, jómagam talán észre sem veszem e születésnapot, ha nem hívják fel rá a figyelmemet. Tudniillik, számomra egyáltalán nem érdekes, hogy Vitray Tamás hány éves. Merthogy nem látszik rajta az esztendők múlása, nem látszik rajta, hogy fáradna, csökkenne lendülete, felfedező kedve, megkopott volna kezdeményezőkészsége, vagy hogy fogytán lenne már az ötleteknek. Vitray Vitray. Ma is az, aki volt a hatvanas években, a hetvenesekben, a nyolcvanasakban. Vagy éppen abban á pillanatban, amikor harmincöt évvel ezelőtt eljegyezte magát a televízióval. Igen, már abban az első pillanatban, amikor - ha jól emlékszem, így szól a történet - úgy került először a képernyőre, hogy nem akadt riporter, aki angol nyelven beszélgetést tudott volna készíteni egy, akkoriban éppen Magyarországon vendégszereplő amerikai kosárlabdacsapat valamelyik játékosával, és akkor valahonnan, váratlanul beugrott „a kis Vitray", sámlit, vagy ládát téve maga alá... Azóta velünk van, és nemcsak sportriporterként. Szilveszteri műsoroktól kezdve, vetélkedők során át. ezer és egy kis- és nagyműsornak volt kiötlője, alkotója, vezetője, olyan közvetlen, a humort, a finom iróniát sem nélkülöző stílusban, mely manapság is kevés tévériporternek sajátja. Emlékezetes műsorai közül hirtelen csak a Tizenkét szék, az Ötszemközt, a Csak ülök és mesélek jut eszembe a korábbi időkből, majd a későbbi beszélgetőműsorai, melyek mind egy kicsit Magyarország felfedezését is jelentették, de elsősorban az ember felfedezését, az emberi benső megközelítését, titkainak a megfejtésére tett izgalmas,- a nézőt képernyő elé szegező kísérleteket. Olyan évtizedekben, amikor épp ezekről a benső tájakról, enyhén szólva, nem volt ildomos beszélni, kibeszélni valamit is. Ugyanígy felejthetetlen számos sportközvetítése. A kimagasló teljesítményekért lelkesedő riporter szavaival szól hozzánk, felkészülten, alapos tájékozottsággal, gyakran szellemes fordulatokban. Nem az ő hibája, hogy amikor mostanában magyar focicsapat(ok) meccsét közvetíti, kezdeti lelkesedése hamar elapad, rezignálttá válik hangja, vagy inkább csipkelődik. Csoda? Pedig, érezhető, úgy szeretne magasan beszélni. Mélyről, a lélekből. Mint amikor Balczó futását közvetítette vagy Darnyit. Mindezen kívül pedagógus, tanár is Vitray Tamás. A televízión belül természetesen. Talán nem túlzás ezt állítani róla, hiszen a magyar televíziós személyiségek egész sorát indította el a pályán, ahogy mondani szokás, a keze alatt nőttek fel, gondja volt a Fiatal Művészek Stúdiójára is. Vitray Tamás hatvanéves? Igen, de ez nem jelent semmit. (bodnár) 120 ÉVVEL EZELŐTT ISKOLA INDULT SOMORJÁN A régi iskola kapujában zegetve, egy-egy osztálykép előtt böngésző nyugdíjasok keresik a maguk egykori arcát. Keresik rajta a kort, a fiatal derűt, a döbbenetet kiváltó - jé, ez én vagyok! voltam! - múltat. A kiállítás lelkes rendezője, Skriba Pál az egykori iskola krónikáját mutogatja. A Magyar Királyi Vallási és Közoktatásügyi Minisztérium 1872-ben hagyta jóvá a somorjai polgári iskola létrehozását azzal, hogy magára vállalta a tanítók fizetését. A város dolga volt épületet és tanszereket, nyújtani az oktatáshoz. November 6-án nyílt meg az iskola, negyven tanulóval, hogy a város és Felső-Csallóköz nebulóit tanítsa földiratra, számtanra, mértanra, nyelvtanra, szépírásra, énekre, később fanemesítésre, konyhakertészetre is, 1924-től szlovák nyelvű tagozattal bővülve. A krónika nyelve 1919-től szlovák, de azért 1938-ig található benne magyar bejegyzés (A szerző felvétele) is. Aztán 45-ig nem vezetik. Ötvenben ez az iskolatípus megszűnt, hagyományát most a helyi alapiskola és a gimnázium egyaránt magáénak vallja, mert mint Kovács László gimnáziumi igazgató mondta: - A somorjai polgári iskola a magyar nyelvű oktatásnak nagyon jóhírű intézménye volt. A somorjai hadifogolytáborban nyomtatott pénzeket mutat és még számos egyéb emlékdokumentumot húz elő aktatáskájából az ugyancsak Budapestről idelátogató Csóka Dezső. Szemét nemegyszer elfujtja a könny, amikor emlékezik. Főleg azokról az időkről, amikor gyerekfejjel katonának vitték, vagy amikor a Duna jegén szöktek át a túloldalra. Pesten jogot végzett és a magyar főváros közlekedési rendőrfőkapitánya volt nyugdíjaztatása előtti legnagyobb rangja. Fivére jóvoltából, aki évtizedekig volt pedagógus a CsalSzavain nem csak azoknak lenne érdemes elgondolkodni, akik DélSzlovákiára gondolva elnyomásról, ellentétekről beszélnek, hanem azoknak is, akik magyar létükre szlovák iskolába íratják gyermekeiket.. S. FORGON SZILVIA A pályakezdő Vitray - itt még rádiómikrofon előtt ÍGY IS LEHET