Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-02 / 258. szám, hétfő

5 PUBLICISZTIKA 1992. NOVEMBER 2. ,,Kháron ladikja nem akkor indul velünk midőn lezárul és befagy a szem." (Illyés Gyula: Kháron ladikján) Kezét a Biblián pihenteti. Ujjai szinte gyökérként fonják körül az elrongyolódott könyvtáblákat. Mint naponkénti kenyerét a testnek, úgy simogatja táplálékát a léleknek. Amikor beszélni kezd, úgy tetszik, szájával azok szólalnak meg, akiket soha nem kérdeznek a halálról. - Megváltás lesz nekem. Tisztes életkort értem meg, több szenvedéssel, szomorúsággal, mint boldogsággal. Sokszor gondolom azt, hogy igazából most vagyok boldog és elégedett. Életem elmúlt. Az tesz boldoggá, amit tisztességgel el tudtam viselni. Erőt adott ahhoz az Isten, hogy Jézus Krisztust követhettem. Most már magamra maradtam velük. Amire öreg testemnek szüksége van, elhozza a lányom. Minden reggel a buszra sietve, benéz hozzám. Serpenyőkben itt hagyja az ételt. Hajnalban kel, s a családjának is megfőz. Néhány percig időz, de látom rajta a reménytelenséget. Nem mondja, de tudom. Egyetlen gyermekem, mert elég későn adtak férjhez. Várták a módosabbat. Anyám gőgje nem ismert mértéket. Aztán mire kérőm akadt, bizony túl voltam a harmincon. Aztán meg mindent elvettek, amilyük volt. Annyit mentettünk meg, ami az uramé és az én hozományom volt. Apámat, anyámat kitelepítették Magyarországra. Baranyában az onnan elüldözött sváb népek helyére vitték őket. Az uram reszlovakizált, szerettem, hát vele kellett maradnom. Azt mondta, hogy ő inkább meghal, de idegeneknek nem hagyja elherdálni a birtokot. A tányérokba, az ágyamba, a bölcsőmbe nem nézhetnek bele, mondta. Neki azt se szabhatják meg, hogy milyen nyelven imádkozzék. Még a szövetkezetbe is belépett, csakhogy a lovai faránál maradhasson, meg az apja cséplőgépét kezelhesse. Apja odaveszett a Donnál. Az uram meg tüdőrákban halt meg. Mondták neki az orvosok, hagyja ott a lovakat, de nem lehetett a fejével beszélni. Mikor már érezte a végét, többet bagőzott meg ivott, mint azelőtt. Amikor szenvedett, még a húst is lerágta a karjáról. Anyja mellé temettem. Ilyentájt, amikor a lányom már eligazította a sírt, ha nehezen is, de kimegyek a temetőbe. Anyám és apám sírját egyszer láttam. Valamikori falubelijeim gondozzák. Ők a honvágyba és a kisemmizettségbe haltak bele. A lányomék két éve voltak Pécs mellett. Akkor még gondozták a sírt. Menni kéne most is, de én már nem mehetek. Az öregség marasztal. Nem panaszkodom, mert úgyis látom, milyen terhet raktam a lányomra. Mintha millió öreg panaszát mondaná. Megváltásként várja a közelgő halált. Elcsendesedő életét a sors adta bölcsesség szövi át. Nem türelmetlen, nem ingerült, kibékült a sorsával és másokkal. Hogy igencsak ritka áldása ez a megnyugvás az öregségnek? GYERMEKE KARJA KÖZÖTT ,,Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk a végzetes vizén. (Illyés Gyula: Kháron vizén) Az asztaltársaság lassan átszállingózott a tűz mellé. Elvándorolt falubeliek, otthon maradtak, világotjárt hazatérők és az örök maradók. Folyt a beszélgetés, majd egy váratlan elcsendesedés után, felhangzott a Kilencvenedik zsoltár: „ Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak!..." Majd a Harmincötödik és a Negyvenkettedik: ,,Perelj Uram perlőimmel...", majd ,,Mint a szép híves patakra...". Hazatérve aztán várta őket a hír: Meghalt nagymama. A döbbenet majd szétfeszítette szívüket. Lehet ilyen véletlen? A megsejtés mennyiben áldás rajtuk, s mennyiben önmagához terelő figyelmeztetése a Mindenhatónak? Figyelmeztetés a készületleneknek? Intő jel, ami a bennük szunnyadó érzést felébresztette? Megtudták azt is, hogy nem idegenek között halt meg. Nem a kórház társas magányában. Legkisebbik lánya ölelte magához utolsó pillanatában. Kívánsága, reménysége szerint? Ki az, aki a legkedvesebbtől, az édesanyától és az édesapától meg meri kérdezni, mire is vágyna halála tisztességében. Mondják ők maguk, kérdezetlenül. Intés és kérés ez a beszéd. A megnyugvás keresése a nyughatatlan életben. Kijelölt sírhelyek, előre elkészített síremlékek, dísztelen és díszes kripták. Lehet-e mindez sértő a gyerekekre nézve? Aligha, mert ami a ..zord átkelők" joga, az nem lehet sértő. Legfeljebb figyelmeztető elmulasztott kötelességekre, tétovázó döntésekre, estefelé sietve bekapott anyámfőztje ebédekre, elmaradt hazautazásokra. SEJTJEINKBEN AZ ELMÚLÁS ,, Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk, - vidám vita folyik s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk) kifelé a ladik." (Illyés Gyula: Kháron ladikján) Abban a végtelen kiterjedésű pillanatban, amikor az ember elszakadt a természettől, nemcsak az Istentől szakadt el, hanem születésétől és halálától is. Azaz: az életet felejtette el. Magára maradt a világmindenségben, melynek porszemeit öntudatlan . is hordozni kénytelen sejtjeiben. Önhittsége sodorja végzetes tévedésekbe, amelyek nyomán saját halálát önmaga tragédiájaként fogja fel. Téveszméket hordoz a születésről, amikor azt hiszi, az ő számára mindenek kezdete az a pillanat. Nem kevésbé téved akkor, ha a halálról gondolja ugyanezt, csak megfordítva. Van-e még a születésnek és a halálnak misztériuma? Eljöttek közeli és távoli rokonok, szomszédok és barátok. A virrasztás a halottnak kijáró tiszteletadáson túl szembenézés is emberi gyarlóságainkkal. Csendesség a halottnak, szelíd szó a hátramaradottaknak, ima a mennyekbe szálló lélekért. És közösen megélt pillanatok és rég elhunytak felidézése. Sorsok egymásmellettiségének döbbenetes azonossága. Gyerekeknek szokatlanul szelíd és kedves csitítás. Fiataloknak kötelességosztás. Öregeknek készülődés és rövid időre búcsúszó. Mindanynyian közelebb kerülnek egymáshoz és közelebb az elhunyt által Istenhez. Az öregasszonyra is emlékezik valaki. 0 még kijelenthette: abban az ágyban halok meg, amelyben anyám a világra hozott. Kevés mai öreg mondhatja el ezt magáról. Ahogy a születés, úgy a halál is egyre inkább a kórházak fehér falai között következik be. Misztérium? Titokzatosság? Helyette elfásult pillanatások, megszokott legyintések. A ,,nem halltak még ebbe bele" érzéketlenségétől a ,,na, ezzel sem kell többet foglalkozni" cinizmusáig terjed életünk. Szinte százszázaléknyi biztonsággal meg lehet jósolni, hogy egy szülőszobában felsíró csecsemő súlyosan beteg fiatalként, vagy elgyengülő öregként egy kórteremben magányosan hal majd meg. Talán csak az ágyszomszédja veszi majd hajnalban észre, hogy meghalt. Minden gyermeki bűn levezekelhető s talán megbocsájtatik, ha a szülő halálának közvetlen részese lehet valaki. Egyre kevesebben vannak ilyenek. Egyre nehezebb a szikronitás megteremtése a fiatalok és az öregek élete között. Közös sorsok vonalán is bekövetkezik a párhuzamosságok megszűnése. Életpályák távolodnak el egymástól. Nemegyszer csak a szülés-születés és a halál-temetés pontjain találkozik szülő és gyermek. ERŐSZAKOS HALÁL, TERMÉSZETES HALAL ,,Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog s ha sír is, hála könnyet önt" (Illyés Gyula: Kháron ladikján) Háborúk odaveszett katonai, emberi erőszak áldozatai, önmagukra kezet emelők - megannyi szembefordulás a kimért sorssal? Pusztító betegségek fiatal áldozatai, csendesen öröklétbe szenderedők, gyermeküket a végelgyengülés pillanatáig váró öregek - belenyugvás a megváltoztathatatlanba? És mi történjen a halálosan szenvedőkkel? A tudomány eszközeivel mesterségesen életben tartott testekkel? Mi a nehezebb: a biztos halál tudatával élni, vagy a haldoklás életnek hazudott reménységével? Kérdések, amelyekkel nem mindenki tud vagy akar szembenézni. A halál állapota minden esetben megváltoztathatatlan, s talán ez váltja ki sokakban a rettenetet. Pedig ez elmúlás, ha megváltoztathatatlan tényként lezárja is az életet, nem jelenti a véget. A vallásos ember számára semmiképpen sem - függetlenül attól, melyik nagy világvallást vallja meg Isten és ember előtt. Van-e a halálnak még kultúrája a mi köreinkben? A meghalás, a halott lelkének és testének ellátása, a virrasztástól a sírásáson át, a temetésen keresztül az elhantolásig érö cselekvéssor szigorú erkölcsi ellenőrzés alatt áll - a faluban. De a városi ember kénytelen-kelletlen elszenvedi a „temetkezési szolgáltatásokat". Mintegy erőszakot vesz rajta a hivatal a kirótt kötelességek elfogadtatásával. Kénytelen-kelletlen különböző szokásrendek jöttek létre. Az egyetlen, ami lakóhelyétől függetlenül még halálában összeköt két embert, az a vallás. Az utolsó bizonyosság abban a rendben vagy éppen rendetlenségben, amely halála után mindenkit körülvesz. S akkor következik a túlélő utódok felelőssége és kulturáltsága... TEMETŐK TÉTOVA LÁTOGATÓI ,,Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj, éppen csak - viszszafelé!" (Illyés Gyula: Kháron ladikján) Most vállát nyomja. A sírgödör, amelyből kivették a létrát, készen áll a koporsóban pihenő test befogadására. Egy esztendeje halottak napján még gyertyák, mécsesek lángjára meredve gondolt itt halottakra és élőkre. Számára a két létállapot most is ugyanaz. Billeg vállán a létra, előtte szaporázza a lépést a sirásás körül ügyködő szomszéd. Záporozik a napfény, s érzi, hogy halántékán gyors egymásutánban gördülnek a verejtékcseppek. Egyszer már maga is ásott sírt, illetve akart volna, de az idősebbek csak a hantra kerülő földet engedték neki arrébb lapátolni. Nyomja a föld felé a létra. A rokonok és a szomszédok mintha az alvilágból keltek volna ki, a sírgödörből úgy kapaszkodtak fel rajta. Ha talán előbb jön, megnézhette volna, milyennek tetszik a dolog onnan kifelé tekintgetve. Biztosan más, mint amikor lefelé bámul az ember a földre, majd a beeresztett koporsóra és a záporozó rögökre. Eszébe jut, hogy minden talajban meg van határozva a kiásandó sírgödör mérete, amit legfeljebb kényszerhelyzetet teremtő omlások, esetleg egy-egy elfeledett régi sír, de leginkább a korábban elhunyt családtagok sírhelye befolyásolhat. Végre megérkeznek a létrával a temetőőr házához. Visszafelé már a megnyomott vállizmait maszírozza. Sóhajt: hátravan még a legnehezebb. A temetéssel azonban semmi sem fejeződik be. Legkevésbé azok számára, akik temetnek: édesanyát, édesapát, nagyszülőket, dédszülőket, gyermeket, testvért, mátkát, férjet, feleséget, barátot, szomszédot, kollégát. Megbékülni önmagunkkal - a halál örök létezésének tudatosításában - ez a legnehezebb. Ennél már csak az élet örökkévalóságának Istentől Jézus által kapott ígéretét nehezebb elfogadni a hit nélkül élőknek... DUSZA ISTVÁN Prikler László felvételei