Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-04 / 260. szám, szerda

7 PUBLICISZTIKA 1992. NOVEMBER 4. 1956. november 4. A NAGY TESTVÉR, MINT LEIGÁZÓ ELJÖTT AZ IGAZMONDÁS IDEJE Varga László, a budapesti Fővárosi Leváltár főigazgatója, a Magyar Hírlap október 22-i számában, az 1956-os forradalomnak szentelt mellékletben fontos külügyminisztériumi dokumentum felfedezéséről számol be. Egy hevenyészett, kétoldalas, kézzel írott feljegyzésről van szó, amelyről a Magyar Országos Levéltár munkatársai valószínűsítették, hogy az irat Horváth Imre külügyminiszter tollából származik. „E feljegyzés napvilágra kerülése nem egyszerűen azért nagy horderejű, mert bizonyítja a történészek egy része által eddig is valószínűsített feltételezést, mely szerint Kádár (és Münnich) eltűnésének napjait Moszkvában töltötte, de egyben árnyalja, pontosítja azt a jelenséget, amit a kortársak Kádár "árulásaként" éltek meg" - írja Varga László. Ismeretes, hgoy a Nagy Imrekabinet november 1-jén délután döntött arról: a Magyar Népköztársaság kilép a Varsói Szerződésből. Az ülés résztvevői határozatukról kollektíven tájékoztatták Jurij Andropovot. a Szovjetunió budapesti nagykövetét. Andropov ezután hívta Münnich Ferencet, aki a parlament elé hajtatott Kádár Jánosért. „Kádár a hideg őszi idő ellenére egy szál felöltőben ült be - mit sem sejtve - a belügyminiszter kocsijába. S ettől a pillanattól Kádár János, a Nagy Imre-kormány államminisztere eltűnt Budapestről". - olvashatjuk a cikkben. Hivatalos történetírás máig kitártott amellett, hogy Kádárék nem hagyták el az országot, Szolnokon szervezték a „Forradalmi Munkás-Paraszt kormányt". Kádár egy alkalommal elszólta magát, amikor egy ungvári látogatása során kijelentette, hogy „azokban a nehéz napokban" már jártak errefelé. Bizonyos, hogy Andropovtól Tökölre, a szovjet bázisra vezetett az útjuk, s az éjszakát ott töltve Moszkvába indultak. Hruscsov Brioni szigetéről hazatérve - ahol elfogadta Tito javaslatát, hogy ne Münnich, hanem Kádár legyen az új vezér - az SZKP elnökségi tagjainak, Bulganyin, Vorosilov, Malenkov, Molotov, Kaganovics, Mikojan és Brezsnyev jelenlétében fogadta Kádár Jánost. Erről a találkozóról készült a szóban forgó feljegyzés, amelyet Horváth Márton, az egykori moszkvai emigráns két nyelven, oroszból magyarba átváltva készített aszerint, hogy mi hogy hangzott el. A cikkíró szerint a kétoldalas feljegyzés alapján nem lehet teljes pontossággal rekonstruálni a tárgyalás menetét, de a lényeg kihámozható belőle. „Például az, hogy Kádár már az ellenkormány kiszemelt vezetőjeként ült le a tárgyalóasztalhoz, már nem kellett meggyőzni arról, hogy vállalni köteles az = áruló = szerepét, legfeljebb következtethetett e szerepvállalás okaira" - olvashatjuk a cikkben. A feljegyzés arról tanúskodik, hogy Hruscsov önkritikusan kitért , a magyar válság okaira, magára vállalta, hogy szerencsétlen volt Rákosit Gerővel felváltani, s nem Kádárral. Ugyanakkor megfogalmazta a később Magyarországon is uralkodóvá vált tételt, hogy Rákosi is és Gerő is minden hibájával együtt odaadó kommunista, viszont Nagy Imre, akit korábban „csak" opportunistának tartottak, bebizonyította: áruló, akire Dullesnek, vagyis az amerikai imperialistáknak szükségük van. Kijelentette: Ha Nagy Imrét nem mondatjuk le, akkor az ellenség szolgálatába áll." A felkelőket illetően egyébként Hruscsov még hajlandó volt differenciálni, mondván, hogy A fenti címmel közölt cikket a Magyar Nemzet még tavasszal egy 1956 nyomába eredt moszkvai „felderítő út" eredményeiről. Györkéi Jenő hadtörténész beszámolt azokról a beszélgetésekről, amelyeket Gosztonyi Péterrel a Svájcban élő ismert kutatóval együtt folytattak szovjet történészekkel és az 1956 elfojtásában részt vett szovjet főtisztekkel találkozva. Egyébként maga a cím is egy beszélgetés során elhangzott kijelentés szinte szószerinti idézése. Jevgenyij Ivanovics Malisenko altábornagy jutott erre a megállapításra, az 1956-os „különleges" hadtest akkori felderítő főnöke, a hadtest megbízott törzsparancsnoka. Kemény viták előzték meg a múlttal való szembenézés elkerülhetetlenségének bevallását. A cikk szerzője elmondja, hogy sok támadás hangzott el, többek között Malisenko részéről. A tisztek tagadták hogy valamit is tudtak volna Szeröv KGB-tábornok előkészületeiről, Maléterék letartóztatásának tervéről. Ez őket is meglepte, állították. Akadtak viszont történészek, így például V. P. Susarin, akik megértést tanúsítottak. Amikor Susarin beszélni kezdett, az altábornagy megkérdezte tőle határozott hangon: „Mi volt a rendfokozata?" - „Őrmester!" - hangzott a válasz. Mire Malisenko: „Szerzsant! Molcsaty! (Őrmester! Hallgasson!)" Nos, a tábornok a magyar történészek elutazása előtt telefonon kereste Gosztonyi Pétert, hogy még feltétlenül találkozni szeretne velük. Amikor leültek a követség szalonjában, a magyaroknak olyan érzésük egy részük nem ellenség, pusztán a vezetés hibái miatt „ingott meg". Ezt követően került sor a kormánylista összeállítására. A cikkíró felhívja a figyelmet arra, hogy bár a feljegyzés alapján nem állapítható meg, kitől is származnak az egyes személyi javaslatok, viszont Apró Antal és Marosán György neve cirill betűkkel szerepel, tehát nyilván szovjet részről hangzott el. Kádár szerepléséről ezt olvashatjuk Varga László írásában: „.. .leszögezte, hogy idővel a hibákról is beszélni kell, egyben a szovjetek szemére vetette, hogy kizárólag Rákosi, Gerő és Farkas iránt voltak bizalommal, miközben - ennek alapján - Rákosi monopolizálta a szovjet kapcsolatokat. Rákosi volt az, aki arra hivatkozott, a szovjet elvtársak egyetértettek Nagy Imre 1955 évi kizárásával a pártból. A maga módján Kádár még védte Nagy Imrét, mondván, hogy a látszat szerint fedezi a kommunisták mészárlását, valójában tehetetlen. Kádár hivatkozott a megsértett nemzeti érzésre, s példaként nem csak a sztálinista címert említette, hanem Erdélyt és a Felvidéket is. Nem kétséges, a szovjetek Kádárt Gerő és társai bevetésével zsarolták, de - miközben már ez a kérdés Kádár javára dőlt el - Kádár óvta a prezídiumot attól, hogy szovjet bábkormányt nevezzen ki: Saját feladataként az ellenforradalom felszámolását, a szocialista vívmányok védelmét s a Szovjetunióhoz való viszony megőrzését jelölte meg." A feljegyzés rögzítette Kádárék hazatérésének útvonalát is: Miskolc, Szolnok. Itt teszi fel a kérdést Varga László, hogy vajon útba ejtették-e Ungvárt? Ezt még a történetírásnak tisztáznia kell, de az már világos, hogy hol és hogyan dőlt el a magyar forradalom sorsa - fejeződik be a Magyar Hírlapban közölt cikk. támadt, hogy a lelkiismeretén akart könnyíteni. „Én meghajlok a magyar nép szabadságszeretete előtt... Az eseményeket újra kell értékelni. Ami azt a kérdést illeti, hogy deportáltak-e magyar foglyokat 1956-ban Kárpátaljára, ez igaz. Én nem számoltam meg, hogy hány ember volt a vonaton. De voltak. Ezerötszáz körülbelül. Pontosan nem tudom." - mondotta. Elutazáskor a repülőtéren Györkéi megtudta, hogy a tábornok amikor tőlük hazatért, rosszul lett és kórházba kellett szállítani. Azóta is súlyos az állapota. Az Orosz Tudományos Akadémián Valerij Muszatowal beszélgettek 1956-ról. Muszatov, aki az 1968-as csehszlovákiai beavatkozással kapcsolatban is fontos értesülésekkel szolgált, a moszkvai puccs idején az SZKP KB külügyi osztályának volt a helyettes vezetője. Úgy nyilatkozott, hogy már korábban javasolta a birtokában levő mintegy 80,1956ra vonatkozó dokumentumnak a kiadását, de ezt Falin, a KB külügyi titkára megakadályozta. Az ötvenegy éves, nómenklatúrához tartozott diplomatacsaládból származó Muszatov évtizedeken át a magyarországi helyzet legkiválóbb ismerőjének számított Moszkvában. Több turnusban is teljesített diplomáciai szolgálatot Magyarországon. Györkéi szerint magyar kollégái „magyarfalóként" jellemezték. Gyakran küldött feljelentéseket Moszkvába. Most a magyar történészekkel szemben viszont készségesnek mutatkozott. Elmondta, hogy a „különleges" hadtest az első beavatkozásra szóló indulási parancsot Szokolov marsalltól, a fegyveres erök vezérkari főnökétől 1956. október 23-án moszkvai idő szerint 22 órakor kapta. Ezt ők erődemonstrációnak szánták Muszatov okmányai szerint Kádárt - akit Malisenko altábornagy november elsején Tökölön látott „átázott cipőben" - Tökölről repülőgépen Szolnokra vitték, majd onnan tovább. Kádár nem akart a gépre felszállni. Azt kiabálta, hogy „nem akarok szovjet báb lenni!". Mikojan fiával - aki most lesz hetvenéves - is találkoztak: a követség vacsoráján elmondta, hogy apja és Szuszlov között magyarországi küldetése során - első ízben október 25-től 31-ig tartózkodtak a Bajza utcai követségen - nem volt egység. Muszatov viszont ezt úgy jellemezte, amikor erről vele is beszélgettek, hogy dialektikus volt a viszony a két politikus között. Mikojan állítólag nem javasolta, sőt, ellene volt a második bevetésnek. Később, 1968-ban, amikor eldőlt a csehszlovákiai beavatkozás, otthon csak annyit mondott: „Gyalázat!" Jártak a moszkvai Hadtörténeti Közlemények szerkesztőségében is. A folyóirat idei áprilisi számában tanulmány jelent meg az 1956-os magyarországi harcokban bevetett ejtőernyős deszantosokról. A közlés előzménye, hogy mintegy tíz éve, amikor a szerző még fiatal deszantos tiszt volt, a szülők keresték gyermekeiket, akikről csak annyit tudtak, hogy 1956-ban Magyarországon elestek. De hol a sírjuk? Még ma sem tudják. Az utókor egy levert forradalom és szabadságharc évfordulóját szívesebben köti ahhoz az időponthoz, amikor magasra csapott az erőszakkal szembeszegülő szabadságvágy lángja, igy van ez most is, a magyar '56 örökségét felelevenítő írásokban. A magyarországi lapok rendkívül gazdag tartalmú mellékletet szántak az október 23-i évfordulónak. Főként ezekből válogattunk ismertetéseket - a mai számunkba. Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy '56 októbere november 4-én vált nemzetközi méretű felismerések forrásává, rántotta le a leplet a szovjet nagyhatalmi kíméletlenségről. „A leigázott, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben" - hangzott annak idején Albert Camus főhajtása. Az idő elégtételt szolgáltatott: november 4-e nem az eltiprásra ítélt, hanem a győzelmes felülkerekedésre hivatott népakaratot idézi. i CORVIN KÖZI FEGYVERESEK AZ ÁRULÁS NAPJAI HRUSCSOV ÉS KÁDÁR TITKOS TÁRGYALÁSAI DIPLOMATÁK FELELŐSSÉGE Érdekes összefüggéseket villant fel az, ENSZ Biztonsági Tanácsában, 1956 október végén és november elején elsikkadt magyarügy hátteréről a Magyar Nemzet október 22-i számában Lőcsei Gabriella Interjúja, amelyet Varga Lászlóval, a Kereszténydemokrata Néppárt alelnökével készített. Nevezett hosszú évtizedeken át élt az Amerikai Egyesült Államokban, nemzetközi jogászszervezeteknek volt tagja, 1956 októberében a Szabad Európa Rádióban dolgozott és a budapesti forradalom kitörésének az első hírére úgyszólván „beköltözött" az Egyesült Nemzetek Szervezetének épületébe. A magyarügy egykori szorongó „szurkolója" főként a diplomaták mulasztásairól rántotta le a leplet. Megvilágította, hogy valójában miért nem is ült össze a Biztonsági Tanács 1956. október 24-én, 25-én, amikor idegen csapatok avatkoztak be a magyarországi fejleményekbe. Az ENSZ-ben uralkodó akkori hihetetlen tájékozatlanságról számol be Varga László. Szobolev, a Szovjetunió fődelegátusa arra a kérdésre, miért vannak szovjet csapatok Magyarországon kijelentette: a békeszerződés értelmében a Szovjetuniónak az Ausztriában lévő csapatai utánpótlására jogában áll katonákat állomásoztatni Magyarországon. Azt viszont már nem tartották számon az ENSZ-ben, hogy 1956 őszén már nem is voltak szovjet csapatok Ausztriában, s hogy a békeszerződésnek ez a vétkes mondata valójában hány katonát jelent. Varga László erre eljuttatta a békeszerződés egy véletlenül nála levő példányát a perui fődelegátushoz, aki a megfelelő fórumon feszegetni kezdte e kérdést. A Szovjetunió többé nem hivatkozott a békeszerződésnek erre a kitételére. A Biztonsági Tanácsot viszont ezután sem hívták össze. Ennek az volt - Varga László szerint - a fő oka, hogy a magyar fódelegátus, Kós Péter (eredeti nevét Konduktorov Leó) a Szovjetuniónak dolgozott, Szobolev utasításait követte. ,,Máig sem tudtam kideríteni, miért nem küldtek ki olyan delegátust, aki a megtámadott népet a világ előtt képviselte volna" - mondotta. Amikor végre október 28-án összeült a Biztonsági Tanács Szobolev elkezdte az időhúzást, különböző ügyrendi javaslatokkal, s ebben nagy sakkmester volt. Ekkor történt, hogy Konduktorov-Kós beadott egy táviratot az ENSZ főtitkárának a magyar kormány „kérését", hogy a Biztonsági Tanács ne tárgyalja a magyarügyet. Konduktorov azt állította, hogy a távirat Nagy Imrétől ered. ,,Aláírva nincs, Nagy Imre sohase látta. Akkorát már nem mertek hamisítani, hogy alá is írják. Ezt a táviratot Szobolev fogalmazhatta" - vélekedik Varga László. Mindenesetre ez a távirat megzavarta a Biztonsági Tanács tagjait. Október 31 -én leváltották Konduktorov-Kós Pétert, de a helyébe lépő dr. Szabó János - Varga László szerint - ugyanolyan ember volt mint elődje; valószínűleg Szobolev biztatására mondta el azt a végzetes mondatot november 3-án délután, hogy a magyar és a szovjet fél között tárgyalások folynak, és az ország területére több szovjet katona nem lép be. A Biztonsági Tanács tagjai megnyugodtak, vikkendre utaztak, miközben „Tökölön már letartóztatták Maiéteréket és megindultak Budapest felé a szovjet tankok. Lőcsei Gabriella a beszélgetés végén feltette a történelmietlen, de azért nem értelmetlen kérdést, mi lett volna ha... S a válasz: ,,...ha tett volna tényleges delegátusunk az ENSZ-nél, ha a meglevő delegátus nem árul et bennünket, ha az ENSZ nem hanyagol el bennünket, ha az Egyesült Államok kormánya nem hagy cserben bennünket? Nem szeretek álmokat kergetni, de talán nem avatkozik be olyan drámaian az ország életébe a Szovjetunió, mint novemberben. Talán lehetett volna kis engedményeket kicsikarni a Szovjetuniótól a forradalom eredményeként. Az azonban még így is nyilvánvaló, hogy a magyar forradalom nyitotta fel a világ szemét, tette látnivalóvá, hogy a Szovjetunió miként válik a nagy szocialista testvérből a nagy szocialista leigázóvá " - mondta befejezésül Varga László.