Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-25 / 278. szám, szerda

iÚJSZÓm KULTURA LEVELEK ÉS EMBEREK FÉLEGVHÁZVNÉ G R EGOS ITS IRÉN: ÖT LEVÉL 1992. NOVEMBER 25. mmammm—mm^nam APROPÓ SZEGÉNY ROKON... Tovább folytatódik az asszimiláció - számolt be a magyarországi szlovákok nem irigylé^reméltó helyzetéről Mária Ja­• kabová elnöknő a Magyarországi Szlová­kok Szövetségének múlt hét végén zajlott 9. kongresszusán. A beolvadás egyik nemzetiség esetében sem olyan kiugró, fogalmazták meg a küldöttek a kongresz­szus zárónyilatkozatában. A borongó hangnemben zajló kongresszusról meg­felelő hangnemben tudósító Národná ob­roda hétfői cikke azonban arról is említést tesz, hogy, más szlovák intézményekkel ellentétben, a Matica slovenská ignorálta a magyarországi szlovákok legfelsőbb fó­rumát. A meghívó ugyan megérkezett, de bizonytalan címre, nem az elnökhöz és nem a külkapcsolatokkal foglalkozó inté­zet címére, magyarázkodik a Pravda ked­di számában a Matica szóvivője, aki ugyan említést tesz róla, hogy a Matica üdvözletét küldte, de küldötteket nem. A Matica vezetői a boldogult pártál­. lambap szívesebben utazgattak Kanadá­ba szilveszterezni, mint a szegény rokon­hoz, tehetnénk hozzá, de hol van már a pártállam? Magyarországi szlovákság viszont továbbra is van, a Maticának azonban - úgy tűnik - pusztán a túsz­szerep a fontos, hogy legyen kivel példá­lózni: Vagy másról van szó? Nem tudtunk utána járni, mert az egész vezérkar bete­get jelentett... (k-y) Kis NYELVŐR MIT JELENT A BAKSIS SZÓ? A magyar nyelv jövevényszavai között jelentős csoportot képeznek •a török eredetűek. Nagy részüket - főleg a régebbieket - szinte min­dennap használjuk, az alapszó­kincsbe tartoznak, ilyenek például a sajt, bor, alma, sárga, bátor stb. szavak. A később átvett oszmán-tö­rök eredetű szavak között már több az idegenebb hangzású, a mai nyelvben ritkábban felbukkanó. Ezek közé tartozik baksis szavunk is. Első említése 1694-ből való, Thö­köly Imre naplójában fordul elő, mégpedig baxis alakban. Ezután a szó - úgy látszik - kihalt nyelvünk­ből, mert újabb adataink már csak a XIX. század végéről vannak. Mivel ezek irodalmi eredetűek, a szakem­berek feltételezik, hogy az újabb átvétel forrása a német nyelv volt. A végső soron perzsa eredetű baksis a török közvetítésével beke­rült nagyon sok európai nyelvbe, jelentése majdnem mindenütt bor­ravaló'. Ebben az értelemben hasz­nálta Thököly, de így ismerjük mi is. A szó jelentésével tisztában levő olvasók ezért bizonyára elcsodál­koztak, ha olvasták a következő (egyik hetilapunkban megjelent) mondatot: „Bár egyes szervezők hónapokon át energiájukat és tor­kukat nem kímélve kiáltoztak »Szezám, tárulj!«-ot az államkasz­sza felé, végül mégis kénytelenek voltak a mindenható szponzorok­hoz fohászkodni néhány baksi­sért." A szóban forgó rendezvény szer­vezői feltehetőleg nem borravalót, hanem a költségekhez való hozzájá­rulást kértek az esetleges támoga­tóktól; mivel azonban borravalóként aprópénzt szokás adni, a mondat megfogalmazója nyilván úgy vélte, hogy a baksis kis értékű pénzérme, mint pl. a batka, a peták vagy a krajcár. A hibás szóválasztás oka valószínűleg ebben a félreértésben keresendő. Érdemes még néhány szót szól­nunk az idézett mondat egy másik tagjáról, mégpedig a fohászkodik­ról. A baksis-tól eltérően ennek használata nem mondható eleve hi­básnak, mégsem a legszerencsé­sebb választás volt. A fohász jelen­tése ugyanis ez: ,rövid ima'; az imádkozás célja pedig általában va­lamilyen kérés, ebből a szempontból tehát talán elfogadható volna a fo­hászkodik ige használata. Zavaró viszont, hogy e szó erősen vallásos töltetű, hiszen fohásszal, imával el­sősorban az istenhez fordulunk. Stí­lusosabb lett volna, ha a szövegkör­nyezethez jobban illő szót választ a szerző. SZABÓMIHÁLY GIZELLA Koncsol László többéves hely­történeti kutatásai meghozták ered­ményüket, mintha egy múltidéző bő­ségszaru nyílt volna meg előttünk. E gazdagság egyike az öt levél című mű, bevallom, lenyűgözött. Ke­vés irodalmi munkából (aláhúznám az irodalmi jelzőt!) éreztem meg olyan egységesen és kristálytisztán a közös sorsot, sorsunkat, melyet ilyen vagy olyan formában, több­kevesebb tudatossággal mindnyá­jan megéltünk és élünk, mint ebből a könyvből. Az öt levél életünk könyve, történelmi létünk könyve! Levelek keretében van megörö­kítve egy csallóközi (dióspatonyi) ta­nítónő sorsa az 1931-1947 évek­ben. Az emlékező „vallomásait" mintegy 150 gépelt oldalon,.Koncsol közlése szerint, másfél hónap alatt gépbe mondta a ma Budapesten élő, egykori tanítónő, Félegyházyné Gregosits Irén asszony. Bámulatos teljesítmény! Tizenhat nehéz, ké­sőbb drámai, majd tragikus év törté­netének ilyen pontos és lényeglátó, s amellett bölcs és érzékletes összegezése pompás írói teljesít­mény! Bár a szerző nem író, „csak" pedagógus, annak viszont klasszi­kusan kitűnő. S ami talán még fonto­sabb: egészen rendkívüli ember! Maradéktalanul betölti Fábry Zoltán­nak az írástudókkal szemben tá­masztott igényét: tanú! Olyan kor tanúja, mely a mi korunk (is) volt, a történelem tanúja, amely a mi történelmünk! Nem könnyű közös sorsélményeinket egyetemes ér­vénnyel összefogni s úgy látni-láttat­ni, hogy a múlt képeit felmérő pillan­tásban kisebbségünk iétszemlélete érvényesüljön. Az emlékezés szövegéből az írói adottságok egyéb jegyei sem hiá­nyoznak: a Rezsi című, korabeli no­vellakísérlet, a Május, a Sín és az Ösz című versbetétek meggyőzően utalnak az érzékeny és fogékony, fiatal női lélek benső értékeire és nyelvkészségére, reális valóságlátá­sára és romantikus eszményeire. A sors pedig... a sors öntörvé­nyűén jön, mintha adott lennel A fia­tal és szép tanítónő élete ez az 1930/31-es tanévben, Cséfa csalló­közi faluban, az „úri" lányra szakadt magányban, akinek a szeretett Ko­zí Magyar Olvasási Társaság (HUNRA) a közelmúltban országos konferenciát rendezett Budapes­ten, amelyre a határokon túli ma­gyar tagjait is meghívta. A konferen­cián sok tartalmas előadás, körrefe­rátum, felszólalás hangzott el. Je­lentőségéhez, mondanivalójához még sokáig vissza-visszatérünk majd, pedagógusok és könyvtáro­sok egyaránt. Az Olvasási társaság általános célkitűzéseiből kiindulva: az olva­sásra nevelést és a pedagóguskép­zést tűzte programjára, s ennek megfelelően Kálmán Attila, a műve­lődési minisztérium államtitkárának ünnepi megnyitója után két előadás hangzott el a plénumban. Vasy Gé­za (ELTE) A magyar szakos tanári pályára jelentkezők olvasottságával, Kamarás István (OKI) Embertan? címmel az olvasás emberformáló hatásával foglalkozott. Ez utóbbival kapcsolatosan talán annyit jegyez­zünk meg: embertannak kellene len­nie az egész iskolának, iskolai neve­lésnek - mondta az előadó. A magyar szakra jelentkezők ol­vasottsága Magyarországon, az elő­adó szerint, nem kielégítő, de - amint mondta -, régen sem volt jobb, ami természetesen nem vi­gasz. Hiányzik a régi irodalom, az alapművek ismerete (Jókai, Mik­száth, Móricz), a memoriter, s végté­re a főiskolák ún. „egykönyvű" ta­nulókat kapnak. (Ami annyit jelent, hogy a tanulók alig egy-egy könyvet olvastak az Írótól.) Az előadásban az is elhangzott, hogy „a mai húszéve­sek a tévén nőttek fel, s ez csökken­tette az irodalmi műveltség szere­pét". Elgondolkoztató megállapítás. A plénumban elhangzott előadá­sok után két szekcióban folytatódott vács „Gyuri bácsi" kedves őszbaj­szos mosollyal mondja: már megint sírt!" A kisebbségi iskola­ügy és a szerző hőskora, iskolaala­pítások és vadgesztenyéből készí­tett számológépek kora! Majd a pa­tonyi „srótoló"-ban, egyetlen na­gyobb helységben 80-100 falusi gyerek és kamasz tanul, délelőtt és délután. A tanítás itt nem is annyira munka, mint inkább sajátos emberi lét! Emlékezzünk! Nekünk is volt régen ilyen iskolánk, s tanított ilyen „tanító néni" egykoron! A levelekből a korabeli csallóközi falu arculata hűen kikerekedik. Ma­gyar parasztok és cseh légionárius nagygazdák, falusi értelmiség (jegy­ző, pap, patikus, iskolaigazgató) és a csehszlovák csendőrőrs emberei a közösségi élet nemzetiségi szín­foltjai. A Republika világa! Aztán iskolai „gyerekfarsang", legénycso­porttal való, népművelő beszélgeté­sek az istállóban, a tanítónéninek segítő nyolcadikos lányok társasá­ga, Hunyadi Sándor Pusztai szél című színdarabja, a gyerekeknek ol­vasott Móra-, Gárdonyi- és Jókai­részletek, egy régi faluvilág szelle­miségének és kulturális gondolko­dásának építőkövei. Majd a történelem zsákutcája! Harmincnyolccal kezdődik és majd tíz évig tart. A Republika után ma­gyar világot hoz és háborút, levente­oktatót és főzőtanfolyamot, népne­velést, SAS-behívót, színdarabokat és sárga Dávid-csillagokat, sző­nyegbombázó Liberátorokat, frontot, halált és menekülést. Az 1944-45­ös Napló, 900 magyarral (a vagonlét kezdetei) nyugat felé húzó, végtelen hosszúnak tűnő vonatszerelvénye juttatja eszünkbe: minek nevezze­lek? Magyar kálváriának, vagy ma­gyar sorsnak, amelyben a kisebbség léte a nemzet sorsával találkozik? A szerző a történelmi romboló erők­kel, a vak sorssal és a nemzeti elfogultság rémeivel az emberi szoli­daritás és segítőkészség, a humá­nus kultúra erőit állítja szembe. Rengeteg életerő és élniakarás volt ebben az egykori fiatal tanítónő­ben, amely a régmúlt visszaderengő fényeként a szerzőben is megma­radt. A történet legkilátástalanabb részeiben-helyzeteiben is ott érez­a munka, ahol mintegy harminc kor­referátum hangzott el. Közülük bár­melyiket is nehéz kiemelni, jóllehet majdnem mind hosszabb és alapo­sabb figyelmet és elemzést érde­melne. Csak néhány cím, ízelítőként a korreferátumokból: Az olvasmány megértése (Adamikné Jászó Anna); A házi olvasmány szerepe az általá­nos iskola felső tagozatos olvasás­tanításában (dr. Csabai Mária); A gyakorló magyartanár problémái (Tóth Istvánná); A líra „teremtett világa" - A költői szöveg értelmezé­sének és befogadásának kérdésé­hez (Csabai Katalin)-, Olvasni taníta­nak-e az olvasókönyvek (Gósy Má­ria); Olvasásra nevelés - könyvtáros szemmel (Bábi Móricz Tünde); Szö­vegértés-szövegelemzés (Szikszai Lajosné); Az olvasóvá nevelés né­hány alapkérdése (Bocsák Veroni­ka); Az értékfelismerési készség gyakorlása a pedagógus-könyvtáros képzésben (Nagy Attila); Mit tehet a magyartanár? (dr. Bene Kálmán) stb. A bevezető előadásokat viták kö­vették. Ezek és az előadások szá­mos pontban találkoztak és meg­egyeztek, például abban, hogy az olvasóvá neveléshez jó könyvek (és tankönyvek) kellenek; hogy az olva­sóvá nevelés nem „rohammunka" - amint az olvasástanítás sem az, s a pedagógus (és a' könyvtáros) részéről kitartó, rendszeres munkát és figyelmet követel. Ahhoz, hogy a tanuló jó olvasóvá váljék, bizonyos szokásokat és készségeket kell kia­lakítani. Elhangzott, egy felmérés alapján, hogy a tanulóknak mintegy 12 százaléka olvas keveset, s kb. 26-30 százaléka olvas rendszere­sen. Szó esett a nyári olvasótábo­rokról, ezeknek szintén megvan zük a hitet, ott bujkál a remény. Út a pokolba, s a visszatérés! A Cseh­országban rekedt menekültek életét, az utolsó harcokat és a háború vé­gét megörökítő Napló - a negyedik levél zöme -, kiváló munka és hite­les dokumentum. Érezni belőle, hogy a nehéz utazás benyomásait egészséges lélek éli meg, a nélkülö­zések és veszélyek közepette meg­látja a természetet és az embereket, megcsodálja a táj szépségét, a cseh-morva vidék tavaszi látvá­nyát, leírásai tényszerűen pontosak és lélektanilag hitelesek. Néhány mondattal képes meggyőző helyze­tet festeni, a gondolatok és hangula­tok érzékletes egységét láttatja, em­berien szép reflexiókat sugall. Valódi író, bár nem komponál, ösztönösen és őszintén vall önmagáról. Emléke­iből tisztán rajzolódik elénk egy érté­kes fiatal ember képe a viharban, az állandó gondok és veszélyek közt élni akaró, egyenes jellem. Vallomá­sainak van logikája, kifejező foga­lomrendszere és alkalmas stílusa. Életének értelme és értelmetlen­ségei nagy, mélységes igazságban összegeződnek: a kisebbségi ma­gyar tanító sorskérdéseit összege­zik! A pedagógus kiszolgáltatottsá­gát és egyben pótolhatatlanságát példázzák! Az egykori Gálffyné hosszú útja végéről, Mošovicébôl „partizán-igazolvánnyal" tér haza Patonyba, ottani tevékenysége hasznos volt az ellenállásnak. Ott­hon azonban feljelentés és népbíró­ság várja, azt mondják, nyilas volt! Felmentik és becsülete helyreáll, sorsán azonban ez sem változtat. Népének nincs emberi-nyelvi joga, nincsenek iskolái, nincs hol és kit tanítani! A tanító és az anyanyelv, a nemzeti jogok és a kisebbségi pedagógus léte egymás függvénye, összekapcsolódásuk végzetszerű! Egymás nélkül nem lehetnek meg, eleve feltételezik egymást! Csak együtt érvényesek. A pedagógus az anyanyelven élő tudás s a nemzeti kultúra kifejezője és megtestesülé­se, ha megteheti, hogy az legyen. Háború utáni éveink és Gálffyné fia­talságának tanulsága ez! Nem el­mélet, sem elvont törvény, hanem megtapasztalt igazság. Egy élet er­kölcsi felismerése és eredménye. a maguk élményeket nyújtó semmi­vel sem pótolható szerepük az ifjú­ság olvasóvá nevelésében. (Talán nálunk is több figyelmet érdemelné­nek!) Fontosak a ,,rendhagyó" iro­dalomórák, de azok legyenek átgon­doltak, élményszerűek, leginkább az író személyes jelenlétével. Az olyan, hogy itt ketyeg - ott fütyül" órák nem sokat segítenek. Az előadók és felszólalók véle­ménye sok esetben találkozott és megegyezett. Hasonlóságot mutat­tak a mi tapasztalatainkkal, melye­ket a konferenciára készülve, alap­jában véve, két teszt nyomán sze­reztünk. A tanulók, a fiatalok általá­ban szeretnek olvasni, azzal is tisz­tában vannak, hogy miért olvas az ember, mit nyújt az olvasás számuk­ra (a művelődés, az ismeretszerzés, a szórakozás stb. forrása), csak ta­lán kevesebb /dőftudnak rendszere­sen fordítani az olvasásra (sok eset­ben éppen a túlméretezett tananya­gok miatt). A konferencián szóba került az a kérdés is, amelyet mi így fogalmaztunk meg: Kivel, kikkel szoktad megbeszélni az olvasmá­nyaidat? A válaszok egybehangzó­ak: elsősorban a szülőkkel, testvér­rel, a barátokkal - vagy: senkivel, ez is gyakran szerepelt. Mintha ritkáb­ban fordulna elő a pedagógus mint beszélgetőpartner, kivéve a házi ol­vasmányokat, amelyeket a tanterv előír, illetve ajánl. A közös gondra - mit szeretnek a tanulók jobban, olvasni, rádiózni, televíziózni vagy zenét hallgatni? - a válaszok, a konferencián is el­hangzottakkal összhangban, nem bizonyítják a televízió egyeduralmát A tanulók - legalábbis nálunk - még mindig az olvasást helyezik az első 6 A szerző, Pintyő néni, mai utódainak a jelenkori patonyi tanítóknak cí­mezte leveleit. Mily végzetes és végletes mélységgel vésődtek emlé­kezetébe, lelkébe a régi események, hogy rövid másfél hónap alatt ily tökéletesen felidézte és gépbe dik­tálta őket! Koncsol László érdemei nem me­rülnek ki azzal, hogy kérésére és ajánlására megíródott az öt levél, s hogy gondozta és szerkesztette a szövegeket. Előszava éles fénybe és értő korrajzba ágyazza a vissza­emlékezést, ismerteti keletkezéstör­ténetét és bö jegyzetaparátussal kö­rülbástyázza és megtámogatja, tér­ben és időben kiszélesíti jelentését. A jegyzetaparátus terjedelmesebb, mint az alapszöveg. Magyarázza is ezt Koncsol, mintegy mentegetőzve a mű széles körű érvényére hivatko­zik és megjegyzi, hogy a részletes és pontos jegyzetanyag egyszer majd egy megírandó falutörténet alapjait jelentheti! Nemcsak ezért adok neki igazat. Úgy érzem, jegy­zetei a maguk módján szinte önálló műfajt jelentenek. Olyan enciklopé­dikus krónikát, melyek közül néme­lyik miniesszé lehetne, az elbeszé­lés valóságkörét támogatja és bővíti, másrészt fogalomalkotó és lexikális önállósággal is rendelkezik és a kor jelenségeit értelmezi. Sajátos törté­netíró érik Koncsol Lászlóban! Esz­széírói vénája irodalmi látással gaz­dagítja és nemesíti tényfeltáró szor­galmát, elmélyüiési készségét, mely, meg kell jegyeznünk, szintén bámulatos. Adatkezelésén és a hite­lességre való törekvésében renge­teg utánajárást, levelezést, szemé­lyes beszélgetést érzünk. Olvasás közben döbbentem rá, hogy valóság­látása és stílusa mennyire megcsil­logtatja a tényeket, a holt adatokat élettel telíti meg, Koncsol, történe­lemszemléletében kétségtelenül ott van az alkotó író kíváncsisága, hu­mánus megértése és a dolgok értel­mébe vetett, mélységes hite. Törté­nelemszemlélete humanizálja a múltat, annak feltárása mellett, jelenségeit magyarázva megneme­síti azt. Irodalmi általánosítás és tör­téneti dokumentálás jegyében és egységében várhatunk tőle további, fontos műveket, mint a tárgyalt öt levél is, melyek gazdagítják nemzet­tudatunkat és kisebbségi öntudatun­kat, önmagunkról való ismereteinket elmélyítve. S amellett az egyetemes magyar sors meggyőző adalékai le­hetnek! (Apáczai Csere János Főis­kola - Győr) DUBA GYULA helyre, és a televíziózás csak azután következik. Ugyanakkor a rádióról és a zenehallgatásról sem feledkez­nek meg. Tesztjeink alapján nem bizonyo­sodott be egyértelműen az a megál­lapítás, amelyet egy magyarországi felmérő nyomán olvashattunk (az Uj Szóban), hogy „Nálunk (értsd: a szlovákiai magyar fiatalok köré­ben) a történelmi regények megelő­zik a tágabb értelemben vett szép­irodalmat és krimit". Felmérőnkben arra a kérdésre, milyen irodalmi mű­veket olvasol a legszívesebben?, a tanulók így válaszoltak: a kaland­regényeket, a humoros, a fantaszti­kus, a tudományos-fantasztikus mű­veket, a modern műfajokat, az ifjú­sági regényeket, a költészetet, a színdarabot stb. (a sorrend az érdeklődés arányát is jelzi). A fiatalok ízlését, olvasási kultú­ráját - és ez már a szóban forgó konferencia tapasztalata is - első­sorban az iskola (a pedagógus) for­málja, alakítja és az a kínálat (könyvtárak, könyvesboltok), amely­hez hozzájuthatnak, amelyet pénz­tárcájukhoz mérten meg is tudnak vásárolni. E beszámoló címében foglaltak, gondolom, nem szorulnak bővebb magyarázatra. Iskoláinkban, a taní­tási órákon az irodalmi műveké kell legyen a fő szerep, elsősorban azo­kat kell olvasniuk, azokat kell meg­beszélniük a tanulóknak, nem pedig mások róluk írt „bölcsességét". Fontosnak tartom, amit az egyik előadó Hegedűs Géza kiváló ma­gyarországi írótól idézett, s ez, ha nem is egészen pontosan, így hang­zik: ,,A jó könyvek jó olvasóvá neve­lik az embert; a jó olvasmányok pedig jó embert nevelnek." Ebben, gondolom, egyetérthetünk, ki-ki (író, pedagógus, olvasó, kiadó) megtalál­hatja a saját szerepét és feladatát. DR. TANKĎ LÁSZLÓ EMBERTAN-E AZ ISKOLA? BUDAPESTEN KONFERENCIÁT TARTOTTAK AZ OLVASÁSRÓL

Next

/
Thumbnails
Contents