Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-18 / 272. szám, szerda

1992. NOVEMBER 18. . ÚJ SZÓM KULTURA ANTOLOGIA HUMANA EGY IRODALMI SZÖVÉGGYŰJTEMÉNYRŐL A „külcsínét" tekintve igényte­len, zöld lüzetecske, a tartalmát nézve viszont kiemelkedő fon­tosságú könyv, szinte afféle szlovákiai magyar „antologia hu­mana" (Hamvas Bélának van ilyen című szöveggyűjteménye) jelent meg a Nap Könyvkiadó gondozásában valamikor még az év elején. A könyv címe: Hiány­zó szemelvények, s az anyagát válogató—összeállító Tankó László utószava szerint az el­múlt csaknem léi évszázadban „,mellőzött, elhallgatott és tiltott irodalmi művekről" ad áttekin­tést, s „a pedagógusok munkáját igyekszik megkönnyíteni". Tisztes szándék, s annál in­kább értékelendő, mert úgy van jelen a könyvben, hogy nem húzza le a válogatás világirodal­mi lendületét. Szöveggyűjte­mény ez a javából, s legfénye­sebb erénye; hogy úgy lehet ol­vasni, mint valami világirodalmi olvasókönyvet. S mint ilyen, akaratlanul is értékes impulzust adhat eddigi, csaknem kizárólagosan nemzeti strukturáltságú irodalomtörténe­teink fölülvizsgálásához. A Bib­lia szerzőit, Assisi Szent Feren­cet, Arthur Koestlert, Szolzse­nyicint, Orwelt, Hrabalt, Hamvas Bélát, Mészöly Miklóst, Pi­linszkyt, Nádás Pétert, Cselényi Lászlót, Grendel Lajost, Márai Sándort, Tolnai Ottót egy impo­záns névsorban együtt látva ugyanis elgondolkodhatunk raj­ta: lehet-e egy irodalomtörténet más, mint világirodalomtörténet? Más szóval: a nemzetsors kife­jezéseként felfogott irodalomtör­ténet lehet-e világirodalmi igé­nyű? S még tovább pontosítva a kérdést: a nemzeti (sőt nemzeti­ségi!) irodalomtörténetek helyett nem az egyes nemzeti nyelvek­ben megképződő (újraképző­dő?) világirodalmak történetét kellene-e vajon megírnunk? Olyan „Hiányzó szemelvények' formán, s az így megkoncipiált irodalomtörténetben aztán a vi­lágirodalom és világszellemiség közvetlen és közvetett impulzu­sából születő művek egymás­mellettisége, sőt tovább me­gyek: a műfordított és hazai szerzők által produkált világiro­dalom szerves egysége ihletné az értékrendet? Bonyolult, sok irányba vágó kérdéskör ez, de megérdemel­né, hogy a szakemberek nyilvá­nosan is megkíséreljék a lehet­séges válaszok megfogalmazá­sát. Valahogy úgy, ahogy a Hi­ányzó szemelvények összeállí­tója és munkatársai közvetve tették. TŐZSÉR ÁRPÁD w ltom Szkukálek Lajos rajza A spanyol-portugál példa a követendő? Esetleg a „négy tigris" mintáját kopírozzuk le? Latin-Amerikához fog hasonlítani régiónk, avagy a Harma­dik Világ szintjére süllyedünk? A napi politikai csinnadratta elfe­di a kínzó kérdéseket, amelyeket pedig egyre több tanulmányíró vet föl a posztkommunista országok jö­vőjével kapcsolatban. Milyen esé­lyünk van arra, hogy elérjük a meg­álmodott demokráciát? Merre ha­ladjunk, milyen modellt kövessünk? Egyáltalán, rendszervállás történik­e régiónk országaiban, vagy a fris­rendszer gazdasági és társadalmi alapjait. Ezért tűnik elhamarkodott­nak és átgondolatlannak, ha min­denáron modelleket keresünk. Az Ágh Attila politológus által megfogalmazott „spanyol példa" azért félrevezető, írja Lomax, mivel a dél-európai diktatúrák más jelle­gűek voltak, s bukásukat mélyreha­tó gazdasági-társadalmi változások előzték meg, amelyek megteremtet­ték a fellendülés és demokratizáló­dás feltételeit. S míg délen mindig is megvoltak a civil társadalom sejt­jei, addig a posztkommunista orszá­gokban a totális hatalom lerombolta amely sokak szerint már Lengyelor­szág osztályrésze lett. A legradikáli­sabb fejlődéskutatók a latin-amerikai utat tartják a leginkább valószínű, bár a legrosszabb forgatókönyvnek Kelet-Közép-Európa számára. Igaz, akadnak mérsékeltebb nézetek is (Immánuel Wallerstein), miszerint Magyarország Portugália, Görögor­szág vagy Írország nyomdokaiba lép­het, de sosem lehet belőle Dánia. Magyarországon ma közhelynek számít, írja Bili Lomax, hogy ami történt, az valójában nem rendszer­váltás volt, hanem csak elitcsere. A rendszer ugyanúgy működik tovább, A SZEGÉNYSÉG ESÉLYESEI Ml VÁR KELET-KÖZÉP-EURÓPÁRA, EGY ANGOL SZOCIOLÓGUS SZERINT? sen leikent festék alatt valami foly­tatódik? Szegények voltunk, va­gyunk és azok is maradunk? Bili Lomax nek, a Nottingham! Egyetem professzorának a Társa­dalmi Szemle 8-9. számában nem­rég megjelent tanulmánya (A kelet­közép-európai demokratizálódás akadályai: a magyar eset nemzetkö­zi összehasonlításban) nem éppen rózsás képet fest a ránk váró jövő­ről, s ezen belül a magyar modellen bemutatott átalakulásról. A szerző már írása elején szük­ségesnek tartja kimondani: ő az át­menettel ellentétben a kontinuitás, azaz a folytonosság elméletét vallja régiónk tekintetében. Az elemzők többsége ugyanis, így Lomax, illúzi­ókban ringatja magát, amikor azt hi­szi, egy tendencia egyszerűen egy másik helyébe léphet. így van ez most, 1989-et követően, s így volt 1917-ben is, amikor a kommuniz­musnak épp annyi gyökere volt a múltban, mint a szocialista eszmék­ben és a marxista ideológiában, kö­vetkezésképp az egypártrendszerű állam elvének és a marxizmus-leni­nizmusnak a feladása még nem semmisítette meg a gyökereket és nem változtatta meg radikálisan a azokat. Közép-Kelet-Európában nem belülről „váltódott meg", ha­nem a központi hatalom, a Szovjet­unió széthullása hozta a változást. Lomax említi a második világhá­borút követő párhuzamot is, amikor a gyarmatbirodalmak összeomlásá­val Afrika és Ázsia új nemzetálla­mai alakultak meg. A remélt felvi­rágzás, a nyugat utolérése helyett azonban ezeknek az országoknak az egyre nagyobb lemaradás jutott osztályrészül; a világgazdaságba történő migráció csak fokozta a po­larizálódást és az egyenlőtlenséget. A négy dél-kelet-ázsiai tigris (Dél-Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr) ugyan ellent mondott a „függő fejlődés" elméletének, és si­keres kiugrást hajtott végre, ám a dél-koreai gazdasági csoda olyan le­mondással járt (elnyomó jellegű, auto­ritariánus politikai rendszer, a szak­szervezetek elfojtása, a hatalmas tár­sadalmi egyenlőtlenség, magas mun­kanélküliség, alulfoglalkoztatottság), amilyen a kelet-közép-európai orszá­gok esetében aligha elképzelhető. Egy másik feltételezett forgató­könyv Magyarország és Kelet-Kö­zép-Európa számára a „latin-ameri­kanizáció", vagyis egy ojyan sors, bár az ideológia változott. Magyar­ország ugyan különbözik szomszé­daitól abban, hogy nem az elnöki, hanem a miniszterelnöki kormány­zati rendszert fogadta el, a győzte­sek konzervativizmusa és naciona­lizmusa azonban visszafogottabb és mérsékeltebb gazdaságpolitikát ho­zott magával. Az MDF ellenezte azt a fajta „spontán privatizációt", amely a vállalatokat egykori, még a kommunisták által kinevezett veze­tőik birtokába juttatja. Ugyanakkor a győztes párt nem hajlandó lemon­dani a privatizációs tolyamat irányí­tásáról, amely pedig döcögve ha-, lad. S mivel az országban semmi jele annak, hogy a rousseau-i „kö­zakarat" jegyében fogják össze a társadalmat a'közős érdek és a közjó alapján, s mivel a tömegek ki­vonultak a politikából, s a civil tár­sadalom alapjaival sincsenek tisztá­ban, a beáramló tőke dacára is ne­héz megjósolni, mi várható. A ta­xissztrájk mindenesetre megmutat­ta, hogy a politikai pártok képtele­nek kezelni a veszélyhelyzetéket, ugyanakkor megmutatkozott a tár­sadalom önszervező képessége. Magyarország új világgazdasági orientációja megjavította az elit életszínvonalának kilátásait, a tö­megek perspektívái rosszabbak, mint valaha. Az elit közömbös azzal kapcsolatban, hogy a végcél Oslo vagy Isztambul, Lisszabon, Bang­kok vagy Szöul, de a munkások és parasztok szempontjából ez egyál­talán nem mindegy. Karol Modze­lewski szerint a Közép-Kelet-Euró­pa-szerte folytatott gazdaságpolitika megsemmisítheti ezeknek az orszá­goknak a termelőkapacitását és „anyagi vonatkozásban Kelet-Euró­pa a Harmadik Világ színvonalára zuhanhat." Úgy tűnik, írja Lomax, hogy a ke­let-európai események igazolták Immánuel Wallerstein régóta han­goztatott nézetét, hogy a szovjet rendszer valójában sohasem volt „rendszer", és ma „" éppúgy, mint tegnap — csak egyetlen világrend­szer van. Ez pedig Lomax kontinui­tás-elméletét igazolja, aki szerint, ha valami egyáltalán átmeneti jelle­gű e változásokban, akkor az való­színűleg az ideiglenesen létrehozott rendszerek demokratikus volta. Az autoritarianizmus újjáéledése nem e változások visszájára fordulását, hanem a mélyebben fekvő kontinui­tás érvényesülését jelentené. A változások Magyarország szá­mára azt hozták, hogy új módon, közvetlenül kapcsolódhatott be a kapitalista világgazdaságba. Az ál­lamszocializmus egy önálló rend­szert alkotott, nem képezett aka­dályt az integráció útjában. A teg­napi nómenklatúrának... nem okozott nehézséget, hogy a korábban a párt­tagkönyvük által biztosított privilégiu­maikat az új multinacionális munkaa­dóik által biztosított vállalati autókra és folyószámlákra cseréljék fel. L omax, aki az elmúlt negyven évet nemcsak az elnyo­i más,de az ellenállás évti­zedeinek is tartja, úgy véli, a töme­gek nemigen törődnének bele egy Harmadik Világ riasztó víziójába Kelet-Közép-Európában, s fennáll a lehetősége, hogy elsöprik a politikai élet összes szereplőjét — a régie­ket éppúgy, mint az újakat... (kövi) A KULTÚRA „MUNKÁSA" BESZÉLGETÉS JUHÁSZ R. JÓZSEFFEL Stúdió ERTÉ. Ma már szinte közismert ez a kifejezés, amely valójá­ban nem mást rejt magában, mint azt a hazai nemzetközi szintű mű­vészeti csoportot, amely működésével és művészi munkáival méltán lett híres az elmúlt években. Ennek ellenére nem árt, ha az avatatlan közönségnek először is szólunk pár szót arról, mit jelent valójában az „ERTÉ" szó. Tulajdonképpen két nevet takar. ER — vagyis Roccó (alias Juhász József) és TÉ — Tádé (alias Mészáros Ottó) — akik an­nak idején, a 80-as évek derekán, megelégelve a hazai kulturális élet áporodott légkörét, valami újjal jelentkeztek a kultúra porond­ján, és többedmagukkal megalapították a Stúdió ERTÉ-t. Mészáros Ottót, a Stúdió egyik kulcsemberét, sajnos, nem tudtam elérni, ugyanis egy kanadai under­ground jellegű művészcsoport meg­hívására külföldön vendégszerepelt, így „meg kellett elégednem" az ERTÉ vezetőjével, Juhász R. Józseffel. Ju­hászt nevezték már dilettánsnak, szél­hámosnak, de zseniális művésznek is, ám egyben megegyeznek az állítá­sok: lenyűgözően érdekes ember. — Roccó, téged az ismerőseid általában sokoldalú embernek tartanak. Költő, irodalmár, számí­tógépes tördelő, performancer, a Stúdió vezetője, ugyanakkor aktív családapa is vagy. Ki vagy te tu­lajdonképpen? Hogyan tudnád magad meghatározni? — Elsősorban munkásnak érzem magam... Természetesen a kultúra munkásaként értelmezem a dolgot. Rengeteget dolgozom, általában napi 10-12 órát, s itt nem csak a tördelésre gondolok, amiből valójá­ban élek. Most fejeztem be újabb verseskötetemet, megszerveztük az immár ötödik Stúdió-fesztivált, az­tán egy spanyolországi fesztiválra készülök, Valenciába, februárban Japánba. Ezenkívül a Párizsi Ma­gyar Műhely szerkesztője vagyok, nem utolsósorban a Kalligram könyvkiadóban is szerepem van. És most jut eszembe: már szervezzük a hatodik fesztivált, ugyanis a bu­dapesti Jókai-klubbal megegyezve, jövőre, Érsekújvár után, Budapes­ten is bemutatkozik az ERTÉ. — Ilyen gyilkos iramban mi jut belőled a családodnak? — A hétköznapjaimat otthon töl­töm, ugyanis otthon végzem a mun­kám javát, beleértve az írást is, és a Stúdió dokumentációs anyagát szintén otthon készítem számító­géppel. Az „üresjáratok" alatt pedig megpróbálom behozni a szinte le­hetetlent, a családomnak élek. — Azt a szubkultúrát, amelyet ti képviseltek, sokan a diletta­nizmus vádjával illetik. Hogyan vélekedsz ezekről az állítások­ról? — Egyszerűen nem veszem ko­molyan az effajta vádakat. Én min­denkinek tiszteletben tartom a véle­ményét, és amennyiben valaki haj­landó érvekkel alátámasztani az ál­lításait és leülni megbeszélni ezt a témát, bármikor hajlandó vagyok rá. A tények mellettünk szólnak..., itt arra gondolok, hogy hány helyen szerveznek ilyen jellegű performan­ce-okat: — Mit jelent valójában ez a szó művészi értelemben? — Ha valaki az ERTÉ-t-emlegeti, rögtön kapcsolódik hozzá a „perfor­mance", s aztán következnek a vá­dak: dilettanizmus, a 70-es évek ki­fulladt művészeti irányzata stb., és ez mind igaz is bizonyos értelem­ben. A performance szót nem kívá­nom túlságosan magyarázni, mert mindenki utánanézhet, mit jelent. Előrebocsátom, nem lesz könnyű dolga, mivel át kellene néznie a klasszikus avantgardtól a mai mű­vészeti törekvésekig mindent. Talán röviden: performance — történés. A fesztivált ezért nem performance­„Naprakész irányzat..." (Tóth Lehel felvétele) fesztiválnak nevezném, hanem in­kább inter- és multimédiális művek fesztiváljának. ??? — Ez azt jelenti, hogy több mű­vészeti ág és irányzat keveredik egy műsorban... — Ezek a bemutatók szerte a világban, Tókiótól Érsekújvárig, Párizstól Montrealig egyre nép­szerűbbek, egyre nagyobb irán­tuk az igény. Mivel tudnád ezt magyarázni? — Két szempontot említenék. Az egyik a popularitás, a másik pedig ennek a művészeti ágnak a gaz­dag eszköztára. A popularitásról annyit, hogy ezek a műsorok, ép­pen az előbb említett okból, látvá­nyosak, tehát vonzzák a közönsé­get. Az eszköztárról pedig annyit, hogy itt minden olyan jelentős eredmény, mely egy-egy művésze­ti ágban — zene, irodalom, képző­művészet, film, színház — megje­lenik, szinte azonnal beépül a mű­sorokba, vagyis naprakész irány­zatról van szó. — Gondolod, hogy ezé a mű­vészeti irányzaté lesz a jövő? ,— Isten mentsen meg tőle... GYŐRY ATTILA PALYAZAT A Magyar Ifjúság Érdekeit Védő Szö­vetség pályázatot hirdet Karácsony Sán­dor tudományos alaptételeiből a pszicho­lógia és pedagógia iránt érdeklődő tanu­ló és dolgozó fiatalok, fiatal pedagógu­sok számára az alábbi témakörben: I. forduló I. Miért problematikus, hogy nevelhető­e az ember, a gyermek? Ajánlott ol­vasmányok: Magyar nyelvtan társas­lélektani alapon. Bp. 1938. a Beve­zetés II. és III. fejezete és Ocsúdó magyarság. Bp. 1942. 23-30. lapjai II. Hogyan növekedik az ember gyer­mekkorától, és hogyan marad gyer­mek sok felnőtt ember? Ajánlott olvasmányok: Hivatás és ifjú­ság. Bp. 1942. és Ocsúdó magyar­ság III. részéből A nevelés tárgya, a növendék című fejezet, 164-266. lap. III. Hogyan lehet egészséges viszonyt teremteni nevelő és növendék kö­zött? Ajánlott olvasmányok: Magyar nyelvtan társaslélektani alapon. A bevezetés XIII-XIX. lap és Ocsúdó magyarság, 129-14. lap. A pályázókat arra kérjük, próbálják meg a Karácsony Sándor által fölvázolt pedagógiai vonatkozásokat saját emlé­keikkel elevenebbé tenni. Gondoljatok vissza arra, hogyan próbáltak rajtatok felnőttek, pedagógusok segíteni, s ezt hogyan fogadtátok. Az írások terjedelme nem meghatáro­zott. I. díj 500,- korona II. díj 400,- korona III. díj 300,- korona IV-V. díj értékes könyvjutalom ' A pályázaton résztvevők a MIÉSZ 1993 nyarára tervezett Nyári Szabade­gyetemen vagy más iskolatáborban ked­vezményes áron vehetnek részt, függet­lenül attól, díjat kaptaR-e, vagy sem. Beküldési határidő: 1993. március 15. Cím: MIÉSZ, 811 04 Bratislava, Pražská 11 tel.: 07/495-674 Bővebb felvilágosítás a témákkal vagy az ajánlott irodalommal kapcsolat­ban szintén ezen a címen, illetve tele­fonszámon kapható.

Next

/
Thumbnails
Contents