Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-03 / 259. szám, kedd

MOZAIK 1992. NOVEMBER 3. FORRÓ TÉLRE SZÁMÍTANAK A Poľana alatti gépgyárat éveken, évtizedeken keresztül mítoszok övezték. Építői, tervezői olyannyira eldugták a nyilvánosság elől, hogy félig-meddig fegyvergyárnak számító gyáróriás létéről jóformán csak azok tudtak, akik ott dolgoztak. Hajdanán 6200-an voltak, és biztos megélhetésük mellett egy kicsit büszkék is voltak munkahelyükre. Ez viszont már a núlt. A jelen pedig? A mítoszok szertefoszlottak, a konverzió sújtotta "ôyáróriás a padlóra került. Gyáron belül alig négyezren maradtak, az elmúlt héten pedig az a hír kelt szárnyra, hogy a KOVO szakszervezetnek minden igyekezete ellenére sem sikerült megállítania a lavinát, a kormány nem tud tovább segíteni rajtuk, mert a gyár hiteladóssága időközben elérte az egymilliárd koronát. November elsején — az előzetes híresztelések szerint — további 450 dolgozó kapja meg a felmondólevelet. * * * A körzeti munkahivatal épületéből kilépő fiatalember rosszkedvűnek látszik. Kérdésemre először csak le-gyint, majd mégis meggondolja magát, és elmondja keserveit a 28 éves Stefan Babič. — Még a gépgyárban dolgozom, de már nem sokáig, ugyanis november elsejével nekem is útilaput kötnek a talpam alá. Nem értem, miért akarnak elbocsátani, hisz már alig vagyunk a vasúti szállítási részlegen. Ok persze könnyen odavágják, hogy nincs ránk szükség, mert a termelés csökkenése miatt kevesebb a szállítanivaló, meg hogy nincs pénz és így tovább. Ez viszont így kevés, én ezt nem tudom elfogadni. Dolgozni, élni akarok, vannak terveim, melyeket meg akarok valósítani — itt a hivatalban viszont nem sok jóval bíztatnak. A városközpont egyik forgalmas élelmiszerüzlete előtt várakozom. Napi bevásárlását végzi a 36 éves Júlia Lalíková is. Nem kis keserűséggel ecseteli családi helyzetét: — Éveken keresztül a marósműhelyben dolgoztam, s nem tagadom, jól kerestem. Aztán jött egy átszervezés, ós áthelyeztek a szerelőműhelybe, ahol tehergépkocsi-vezetőfülkéken végeztük az utolsó műveleteket. Aztán — ezelőtt négy hónappal — jött egy újabb átszervezés, és mennem kellett. Azóta a végkielégítésből és térjem, Stano szerény fizetéséből éltünk. Nekem most telik le a négy hónapom, és már voltam érdeklődni a munkahivátalban, de egyáltalán nem tartják valószínűnek, hogy egy marósnak munkát tudnának biztosítani. A férjem két hete szintén munkanélküli. Gyermekünk nincs, de így is csak tengődünk. Most emelték a lakbért, így nem tudom, mi lesz velünk. Látja, csak a legszükségesebb alapélelmiszereket vásárolom. Az adott helyzetben már azon sem csodálkozom, hogy a NIKÉ fogadóirodában szinte egymásnak adták az emberek a kilincset. „Ha nem csurran, legalább cseppenjen" — ebben a reményben jött ide Berki Slavomír is, aki miután megtette tétjeit, különös magyarázkodásba kezdett: — Azt mondják, hogy a romák nem akarnak dolgozni. Ez nem igaz! Én, kérem, 16 évet húztam le a gyárban segédmunkásként, és nem voltam munkakerülő. Az építészeti részleget — ahol dolgoztam — felszámolták. Három hónapja szinte minden nap bejárok a hivatalba, mert már biztos, hogy november elsejével a feleségem is hasonló sorsra jut. Ő takarítónő, és úgy mondják, ilyenekre már nem lesz szükség a gépgyárban. Én 1400 koronát kapok, ő 1200 koronát fog. És most én kérdezek öntől: egy iskolás gyerek, havi 1100 koronás lakbér és 300 korona kölcsöntörlesztés mellett meg lehet ebből élni? * * * Detvában mások is elmondták: „forró" télre, lehet számítani. A kormány egy 88 milliós pénzinjekciót szán a bajok orvoslására (az öt előterjesztett ún. konverziós programból négyet jóváhagytak — a szerkesztő megjegyzése), a gépgyárat azonban ez sem fogja talpra állítani. Az emberek ennek ellenére tovább bíznak és remélnek. POLGÁRI LÁSZLÓ MÁSOK ÍRTÁK Az államszövetség felbomlása szorosan összekapcsolódik három alapvető törvény, elfogadásával: a CSSZSZK hatásköreinek a Cseh és a Szlovák Köztársaságra való átruházásáról, a szövetség vagyonának elosztásáról és a Szövetségi Gyűlés képviselői mandátumának, a bírók funkciójának megszűnéséről s a szövetségi szervek munkatársai munkajogi viszonyainak rendezéséről. Megkéreztük Milan Čičet, a szövetségi kormány alelnökét, legiszlatív tanácsának elnökét: • Mi történne, ha a Szövetségi Gyűlés az év végéig tartandó három ülésén nem fogadná él a megszűnéshez szükséges törvényeket? — Előfordulhat, hogy valamelyik törvényt, leblokkolják a parlamenti bizottságokban vagy a Szövetségi Gyűlés két kamarájának együttes ülésein. így helyénvaló az a kérdés: és mi |esz akkor? Ebben az esetben a két köztársaság legfontosabb politikai erőinek és ellenzéki pártjainak tárgyalásokat kellene folytatniuk, arról, hogy milyen le— Nem, mert az eddigi tárgyalá' sok szerint teljesen egyértelmű, hogy a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság december 31-én megszűnik. • Eddig az időpontig még hány törvényt kellene a parlamentnek megtárgyalnia és jóváhagynia? — A kormány törvényalkotási programja szerint huszonkilencet, de már úgy határoztunk, hogy nyolc vagy kilenc tervezetet nem is terjesztünk a Szövetségi Gyűlés elé. Ezek ugyanis nem foglalkoznak olyan AZ UTOLSÓ CSENGETÉS ELŐTT gyen az eljárás a továbbiakban. Feltételezhetően az egyedüli megoldás a két köztársaság közti megállapodás lenne. • Nem gondolja tehát, hogy január elsejéről későbbi időpontra kellene halasztani az állam felbomlását? problémákkal, hogy azokat a későbbiekben a köztársaságok saját törvényeikként alkalmazhatnák. Ezért ezek megtárgyalása fölösleges munkát jelentene a parlament számára. • František Šedivý, a Szövetségi Gyűlés első elnökhelyettese a képviselők mandátumának, a bírok tisztségének és a szövetségi szervek munkatársai munkajogi viszonyainak megszűnéséről szóló törvénytervezetről úgy nyilatkozott, hogy az nincs jól kidolgozva. Egyetért ezzel? — Már mind a három kormány törvényalkotási tanácsa tárgyalt a javaslatról, és én nem értek egyet Šedivý úr véleményével. Nem is tudom, hogy egyáltalán ismeri-e a tervezetet. • A törvény milyen végkielégítést javasol a Szövetségi Gyűlés képviselőinek? — A Szövetségi Gyűlés 300 képviselőjének szűnik meg a mandátuma és a tervezet három havi fizetésüknek megfelelő összegű végkielégítést javasol. Problémák merültek fel az alkotmánybíróság és a legfelsőbb bíróság bíráival kapcsolatban. A tervezet egyelőre hat hónapi fizetésüknek megfelelő összeggel számol. Úgy gondolom azonban, hogy ezek a problémák és a többi kérdés is megoldható. (Práce) BUSH? CLINTON? Pár órávai az eredmények közzététele előtt sem merné senki megjósolni, hogy ki lesz az amerikai elnökválasztás győztese, már csak azért sem, mert mindenki óvatosabb lett. Egy esztendővel ezelőtt, az Öböl-háború után, amikor Bush népszerűségi indexe a nyolcvan százalékot is verte, mindenki biztosra vette, hogy az elnök az Öbölben megnyerte az 1992-es.elnökválasztást is. Azt mondtuk, politikai öngyilkosságot követ el az a demokrata politikus, aki ki mer állni ellene. Miután Cuomo New York-i kormányzó visszalépett, a demokrata tábor teljesen megzavarodott, nem volt sem markáns személyisége, sem elfogadható — nemhogy a Bushnál jobb — programja. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a demokraták sem látnak minimális esélyt sem a sikerre, s ezért inkább már az 1996-os választásra gondolnak. És jött Bili Clinton, az egyik legkisebb és legszegényebb állam, Arkansas kormányzója. Senki sem vette komolyan, mert ismeretlen volt. A tapasztalt, nagy tekintélyű, 68 éves Búshoz képest túl fiatalnak látszott a maga 46 esztendejével. Bár az elnökválasztásokon is elég jól szerepelt, még mindig megmosolyogták, egészen a nyári demokrata pártkonvencióig. Akkor fedezték fel benne a szellemes, jóképű, Kennedy-típusú politikust, aki kiváló húzást csinált azzal is, hogy a nálánál két évvel fiatalabb, hozzá hasonló Tennessee-i szenátort, Albert Gore-t vette maga mellé alelnökjelöltnek. Clintonnal ellentétben Gore gazdag családból származik. Mindketten déliek és mindketten a Demokrata Párt mérsékelt szárnyához tartoznak. Nyár óta tart tehát Clinton tündöklése, a népszerűségi listákon tartósan tíz százalék fölött előzte meg Busht. Mégsem lehet megjósolni, mert az elnök az utóbbi két hétben hihetetlenül aktív korteskörutat tett, s az egyik legutóbbi felmérés szerint már öt százaléknyira megközelítette ifjabb vetélytársát. Mi lehpt a Clinton-jelenség oka? Valószínűleg nem lehet csak — az egyébként túlzottan hosszú és nagyon eldurvult — választási kampány eredményének, a Clinton-stáb ügyességének tekinteni. És azzal a már frázissá koptatott érvvel sem magyarázható, hogy Bush csupán a nemzetközi politikára összpontosított, a hazai gondokat, a gazdasági bajokat elhanyagolta. Valahol mélyebben kell keresni az okot, az amerikai társadalom változásában, abban, hogy megváltozott az átlagamerikai értékrendje, ízlése, módosultak szemében a politiPerot nem csak gazdag, szónokolni is szeret kai prioritások. Erre pedig akkor is oda kell figyelni, ha netán Busht újraválasztják, és akkor különösen neki. Bush folytatta a durvább, személyeskedőbb kampányt, ami, — legalábbis úgy tűnik — a visszájára sült el, sokaknak nem tetszett. De az már felfigyeltető, hogy a Bush-csapat sorozatosan mért olyan ütéseket Clintonra, amelyek a korábbi évtizedekben kiütötték volna az ellenfelet, most azonban rendre hatástalanok maradtak. Emlékezhetünk, négy évvel ezelőtt a népszerű és megnyerő Hart szenátornak azért kellett kiszállnia a ringből, mert kiderült, hogy korábban megcsalta a feleségét. Ezt az adut Clinton ellen is bevetették, aki mellett ott volt a felesége is, és mindketten jól szórakoztak a sztorin. Az szexügyekben képmutató amerikai közvélemény, amely elvárja, hogy az elnök földreszállt angyal legyen, most megbocsátott az arkansasi kormányzónak. •Tudván, hogy Amerikában mennyire népszerű dolog a hagyományos családi értékek tisztelete, Bushnak is ez lett a választási jelszava, ezt célozták a mindenki nagymamája típusú Barbara Bush Clinton szaxofonosnak sem utolsó nyilvános szereplései is. Jött az újabb ötlet: ha a házasságtörő Clinton-kép nem érte el a célját, akkor támadják a feleséget, Hillary Clintont. Azért, mert sikeres ügyvéd, mert túlságosan önálló, inkább partnere a férjének és nem az a típus, aki meleg vacsorával várja otthon munkában megfáradt urát. Ez is bumerángnak bizonyult, mert az amerikai asszonyok fiatalabb nemzedékének sokkal szimpatikusabb ez a nőtípus, ez az életfelfogás, mint. a hagyományos matrónaszerep. Ekkor hazafiatlansággal vádolták Clintont, mert elbliccelte a vietnami háborút, sőt egyetemistaként, Londonban, tüntetett fe ellene. Hatvankilencben, szintén diákként, Prágában és Moszkvában is járt, s ezért ráfogták, hogy a KGB ügynöke volt. A Bush-csapat azonban bizonyítani semmit sem tudott, a jobb érzésű emberek pedig rossz szemmel figyelték az elnök mocskolódásait. Clinton pedig nem hagyta magát kihozni a sodrából, mindenre készségesen válaszolt a nagy nyilvánosság előtt. A három tévévitát is az elnök Bush utolsó korteskörútján, Georgia államban stábja kezdeményezte, és Bush alulmaradt. Igaz, közbeszólt a „harmadik tényező", a szeptemberben visszatért texasi milliárdos, Ross Perot is. A független jelölt, Perot, egyértelműen Clintont segítette, hiszen amikor Bush a kamerák előtt ismét felhozta Clinton ellen a hazafiatlanság vádját, Perot vágott vissza Bushnak. Mondván: alelnök volt, amikor az amerikai kormány felpumpálta a panamai diktátort, Manuel Noriegát, akit később kábítószerügyei miatt az USA-ban ítélték el, meg Szaddam Husszein iraki diktátort is. A sztorit a New Yorker is megírta: Bush 1986-os közel-keleti útja alkalmával arra kérte a jordán uralkodót, meg az egyiptomi elnököt, bírják rá Szaddamot, hogy intenzívebben bombázza Irán belső területeit. így akarták rákényszeríteni Teheránt, kérjen az USAtól fegyvereket, és akkor Washington nyomást tudott volna gyakorolni Iránra a Libanonban fogva tartott amerikai túszok szabadon bocsátása érdekében. Egy hónappal ezelőtt még kérdéses volt, hogy milyen hatással lesz az elnökválasztási kampányra a Perot-faktor újbóli megjelenése. Az tény, hogy" kissé összekuszálta a szálakat, de az is, hogy a texasi milliomosnak nincs esélye. És az is biztos, hogy inkább Bushnak ártott mint Clintonnak. Pontosabban: fellépéseivel többet használt Clintonnak, mint ártott neki azzal, hogy valószínűleg vett el tőle szavazatokat is. Ami az amerikai értékrendváltozást illeti: ez a téma még alapos elemzésre szorul. De e nélkül Bushnak nem lehetett volna igazi vetélytársa, az ő elnöksége idején omlott össze a kelet-európai kommunizmus, szűnt meg létezni a nagy ellenség, a Szovjetunió. Az Öböl-háborúról már volt szó. Itt Busht nem is a katonai győzelem tette naggyá, hanem az olyan nemzetközi egységnek a kialakítása, amilyen még soha senkinek sem sikerült. Ezek történelmi érdemek. És most lehet, hogy az amerikaiak azt mondják: a mór megtette kötelességét, a mór mehet? MALINÁK ISTVÁN