Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-16 / 270. szám, hétfő

1992. NOVEMBER 16. AZ ÁLLAMHATÁRON TÖRTÉNT A statisztika azt mutatja, hogy hazánkban az úgynevezett zöldhatáron a tél közeledtével sem csökken a nemzetközinek mondható turistaforgalom. Az év elejétől illegális határátlépés vagy erre tett kísérlet miatt több mint 15 ezer személyt tartóztatott fel a határrendőrség. Októberben volt olyan hétvége, amikor 80 személyt állított elő. Akadt közte török, szíriai, egyiptomi, iraki állampolgár is. NEM SIKERÜLT... Pontosan nem lehet tudni, hogy ők négyen mikor hagyták el Romániát és hogyan jutottak él Németországba. Ezek az adatok ugyanis nem szerepeltek az útlevelükben, ők pedig mélyen hallgattak róla. Tény, hogy Németországban pénzre tettek szert, s vásároltak egy-egy használt személygépkocsit. Számításaik szerint odahaza jó üzletre volt kilátásuk, ugyanis eladásra szánták. Annak rendje és módja szerint eljutottak a szlovák fővárosba, de itt elbizonytalanodtak. Hogy pénzük nem volt-e, vagy a magyar vámosoktól féltek-e, nehéz megmondani. Úgy döntöttek, hogy autóval együtt a zöldhatáron át jutnak el Magyarországra. Oroszvár mellett egy mezei utat szemeltek ki. Éjszaka két órakor el is indultak... A csehszlovák és a magyar határőrök azonban útjukat állták. A bírság kirovásán kívül útiokmányukba bejegyezték, hogy három évig nem utazhatnak hazánkba. Hogy a csempészárunak számító gépkocsik sorsa mi lesz, arról az illetékesek később döntenek. HIBA CSÚSZOTT A SZÁMÍTÁSBA Lakóhelyükön, Pétervárott ha nem is híres, de ismert emberek voltak mind a ketten. A festőművész és a számítógépprogramozó minden szabadidejét együtt töltötte, s ilyenkor sokat vitatkoztak. Különböző nézetet vallottak, de ez nem volt akadálya barátságuknak. Javakban ugyan nem bővelkedtek, de úgy érezték, eddigi életük során olyan tudásra és szakmai gyakorlatra tettek szert, hogy bármely országban megállják a helyüket. Egy kiadós vita után el is döntötték, hogy elhagyják Oroszországot, ahol egyre több a munkanélküli, és egyre kevesebb az áru az üzletekben. Útlevelük rendben volt, s miután a hozzátartozóktól elbúcsúztak, magukhoz vették megtakarított pénzüket, és elindultak. Néhány napos utazás után megérkeztek Pozsonyba, de nem töltötték idejüket városnézéssel, egyenesen a ligetfalusi határátkelőhely felé vették útjukat. Felháborodtak, amikor az osztrák vámőrség munkatársa beutazási engedélyt kért tőlük, amivel nem rendelkeztek. Elkeseredetten és bosszúsan jöttek vissza, de csak mintegy 500 métert tettek meg, majd úgy döntöttek, megpróbálnak a zöldhatáron keresztül átjutni. A számításukba azonban hiba csúszott, a határrendőrök útjukat állták. S mint nemkívánatos személyeket kiutasították őket hazánkból. TEHERVONATTAL UTAZTAK Hetekbe telt, amíg a két bolgár fiatalember úgy döntött, hogy Németországba megy, s ott vállal munkát. Pénzük nem sok volt, ezért azt. sütötték ki, hogy tehervonattal utaznak Pozsonyba. A térkép szerint ugyanis itt van a legközelebb az osztrák határ. Körülményes és izgalmas volt az utazásuk. A vonatokat jól meg kellett választaniuk és úgy elbújni rajtuk, hogy senki se vegye észre ottlétüket. Ki tudja, hogyan csinálták - maradjon is az ö titkuk - végül is célba értek. Városi autóbusszal jutottak el Horvátjárfaluba. Szétnéztek, aztán a nyugati irányban látható torony irányába vették útjukat, mert tudták, hogy a közeli település már osztrák területen van. Balszerencséjükre útközben határrendőrökkel találkoztak, akik az őrsön előállították őket, majd átadták mindkettőjüket a magyar határőröknek. Hazafelé minden bizonnyal nem tehervonaton teszik meg az utat. (németh) KISSÉ MEGTÖRTEN... Prikler László illusztrációs felvétele A VASUTASOK A SZÉPET CSAK MUTOGATJÁK Hazánk közlekedését (gyors- és személyvonat, autóbusz) jogos bírálatok érik. A kocsik általában zsúfoltak, piszkosak, jéghidegek vagy túlfűtöttek, a függönyök koszosak, az ablakokon nem lehet kilátni. Az étkezőkocsikban gyér a kínálat és még be is csapják az utast. A menetrend gyakran csak dísznek van. És a WC-k állapota? Arról a jó ízlésű ember inkább nem is beszél. Mindennek tetejébe az utazást az utóbbi egy-két évben a „veszélyes kategóriába" sorolandó, hiszen a rablások, lopások, jobb esetben a részegek garázdálkodása napirenden van. Mégis mindezért egyre többet kell fizetnünk. Hogy miért e hosszadalmas és elmarasztaló bevezetés? Azért, mert a múlt héten is - két éven belül már harmadszor - egy „mozgó" sajtótájékoztató keretén belül a Csehszlovák Államvasutak képviselői megmutatták, hogy utazhatnánk a jövőben. Amikor tavaly a spanyol Talbo vállalat elegáns, gyors, és kényelmes szerelvényeiről írtam, egy picit hittem, hogy ilyen luxus vagonokra is jut majd az állam költségvetéséből. A spanyolok sem titkolták üzletkötési szándékaikat. Röviddel ezután a franciák - repülőgépekkel is vetekvő - kék szuperexpresszét csodálhatta szájtátva és főleg irigykedve a tömeg. A közelmúltban az újságírók és a meghívott vendégek ismét tapasztalhatták milyen is az utazás kultúrája. Pozsony főpályaudvarán egy olyan szerelvénybe szállhattak, melynek kocsiai már 20-25 éve járják az országot, de a műhelyekben, az angol Brel-Limited céggel közreműködve, korszerűsítették és újravarázsolták őket. A pasztellszínű, beállítható öblös ülőhelyek elhelyezése, az asztalkák, a színes tévé és videó egy nagy utasszállító repülőgép belsejére emlékeztetett. Az ablakokon zsalu. Egy másik kocsiban a fülkék nem nyolc, csak hat ember számára készültek, melyekben gyermekülőkék is felcsatolhatok. Aztán ott voltak a tizenöt személyes fülkék is, emlyekben menet közben gyűléseket, konferenciákat lehet tartani. Az étkezőkocsi a bárpulttal szinte csalogatja az utasokat. A toalett is tágas, kényelmes, öblítése önmyködő, és nincs benne egyetlen letörhető, lecsavarható alA felújított kocsik egyikének belseje. Peter Payer felvétele katrész sem. Az így átalakított, többnyire volt NDK-beli vagonok akár 160 kilométeres sebességgel is száguldhatnak, igaz nem a mi vágányainkon. A korszerűsített kocsikból négy Csehországban, kettő pedig Szlovákiában fog közlekedni. Jirí Hanzel mérnök, a ČSD pozsonyi igazgatóhelyettese szerint rövidesen - persze ha lesz rá fedezet - több ilyen átalakított szerelvény szolgálhatná az utasok kényelmét. A vasútnak az igazgatóhelyettes szavai szerint két lehetősége volt; vagy kiselejtezni és ócskavasba tenni a régi kocsikat és újakat vásárolni, vagy a régieket felújítani. A pilzeni, Česká Lípa-i, České Veleqice-i és a vrútkyi gépjavító műhelyekben jó munkát végeztek. Az viszont bizonytalan, hogy a jövőben hány megrendelést kapnak a vasúti kocsik átalakítására. A Csehszlovák Államvasutak anyagi gondokkal küszködnek, és a vagyon kettéosztása minden bizonnyal a helyzet rosszabbodását idézi elő. A kárát, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, ismét az utas látja majd. A sajtótájékoztatón ugyanis elhangzottak olyan információk is, melyek szerint jövőre mintegy 50 százalékkal emelkedik az útiköltség, és alaposan megrostálják a kedvezménnyel utazók számát is. A munkásjegyek eltörlésére is sor kerül. Sajnos, úgy tűnik, hogy a kényelmes, tiszta, kulturált utazásra még soká kell várnunk. (Ordódy) már semmit sem örökölsz". Mintha arcul ütöttek volna. Az öcsémet én mindig szerettem, épp ezért nagyon fájt, amit velem tett. Mikor hazamentem, csak ráborultam az asztalra és sírtam. Feleségem hiába kérdezgette mi bajom, a zokogástól szólni sem tudtam. Másnap reggel aztán fogtam az asszonyt, bementünk Tornaijára és vettünk egy telket. Egy héten belül elkezdtük építeni házunkat, ősszel pedig már be is költöztünk. Az öcsémmel azonban 35 évig nem beszéltem, úgy is halt meg most októberben. Nem haragudtam én rá, csak nem tudtam vele beszélni azok után, amit velem tett. Az apám ugyan később felajánlotta, hogy rám is írat a telekből, de akkor nekem már nem kellett. Megvolt a saját házam, ahol nyugodtan, békében éltem a feleségemmel és a fiammal. Sajnos, a feleségemet korán elvészítettem. Tizennyolc évi házasság után özvegyen maradtam. Én akkor hatvanéves voltam, a fiam tizenkettő. Azóta együtt élünk. Megszoktam, hogy mosok, főzök, vasalok, takarítok. A fiam nem nősült meg, felnőttként is velem maradt. így vagyunk mi, kettecskén, lassan húsz éve. Hát, ez az én történetem. Nyolcvanéves öregember lettem... S. FORGON SZILVIA RIPORT ELVISELNI A CSAPÁSOKAT Riportútjaim során sokféle emberrel találkoztam már, sokféle sorsot megismertem, s velük megannyi emberi hozzáállást, magatartást. Nem tagadom, mindig tiszteletet ébreszt bennem, ha valaki bátran szembe tud nézni sorsával, ha a csapásokat méltósággal, emelt fővel képes elviselni. A minap egy ilyen, nem mindennapi emberrel ismerkedtem meg, s az ő nem mindennapi sorsával. Balázs Béla nyolcvan évvel ezelőtt született egy kis gömöri falucskában, Beretkén. Élete ugyanúgy indult, mint sokezer más paraszti sorból szárpiazó szegény gyereké. Kőművesnek tanult, abban a reményben, hogy ez a szakma megélhetést biztosít majd számára és persze jövendő családja számára. A kétéves katonai szolgálat letöltése után megnősült. Falubeli lányt vett feleségül, nemsokára gyerekük is született. Egy fiú. Nem sokáig élhettek együtt, mert a háború közbeszólt, s Balázs Bélát, mint csendőrt a Párkány környéki Kéméndre helyezték. Ott élte meg a háború végét, az, orosz hadsereg bejövetelét. És ott kezdődött el nem mindennapi kálváriája is. De minderről meséljen már ő maga. - Amikor az oroszok megszállták a falut, én azonnal jelentkeztem a parancsnoknál. Úgyis beidéztek volna, vagy bevittek volna, hát én inkább elébe mentem a találkozásnak. Mikor a parancsnok megtudta, hogy csendőr voltam, azt akarta, hogy továbbra is maradjak az, de a dolgom az lett volna, hogy a falu lakosságától naponta rekviráljak a számukra egy malacot, vagy egy borjút, vagy valami aprólékot. Én ezt nem vállaltam. Én Kéménden, bár idegenként kerültem oda, jól kijöttem az emberekkel, nem akartam magamnak haragosokat szerezni, meg nem is lettem volna képes ilyen embertelenségre. Egy este aztán eljöttek értem. Emlékszem, 1945. február hatodikán történt. Nem szóltak semmit, csak bekísértek egy épületbe, ahol már tizenöt kéméndit tartottak bezárva. Az éjszakát ott töltöttük, abban a nagy hidegben szalmán feküdtünk a földön, mégcsak nem is szólhattunk egymáshoz. Másnap tudtuk meg, hogy „egy kis munkára" visznek bennünket. Ki gondolta volna, hogy az a „kis munka" számunkra nyolc évig tart majd... Előbb Magyarországra, majd Románián keresztül Oroszországba, lágerből lágerbe hurcoltak bennünket. Az első állomás Szevasztopöl volt, majd Sztálingrád következett, végül Voronyezs. A legszörnyűbb Sztálingrádban volt. Az embertelen körülmények testileg, szellemileg próbára tették az ember tűrőképességét. Bizony, nem egy közülünk valósággal belebolondult a megpróbáltatásokba. Én magam is úgy voltam, hogy még arra sem emlékeztem, ki mellett feküdtem a priccsen. Ezt tette velünk az éhezés. ízetlen, sótlan, üres répa- meg uborkalevest ettünk minden nap. Mindehhez jött ráadásként a kegyetlen orosz tél. Építkezésen dolgoztunk, naponta teherautóval hordtak bennünket munkahelyünkre. Télen - nyáron nyitott teherautón utaztunk, s megtörtént, hogy a hidegben az embernek jégcsap fagyott az orrára még mielőtt megtörölhette volna. Voronyezsből 1953-ban engedtek haza. Előbb Magyarországra szállítottak, merthogy 1945-ben mint magyar állampolgárt hurcoltak el onnan. Egy ideig az ercsi cukorgyárban dolgoztunk, ott aztán ahányan csak voltunk, mind teleettük magunkat cukorral. El lehet képzelni, mi lett ennek a következménye az évekig tartó éhezés után. Nekem úgy megdagadt a lábam, hogy tövig belenyomhattam az ujjam. Miután összeírták azokat, akik a Felvidékről származtak, s oda vissza akartak térni, Magyarország átadott bennünket Csehszlovákiának. Százötvenen voltunk a vonaton, amikor Szobnál átléptük a határt. Legnagyobb meglepetésünkre a vonat meg sem állt, vitt bennünket tovább, Pozsonyon, Brünnön keresztül föl Prágába. Ott tudtuk meg, hogy úticélunk Jáchymov. Az uránbánya. Kilenc teljes hónapot töltöttünk ott. Nekem szerencsém volt, a megdagadt lábam miatt az orvos nem engedte, hogy lent dolgozzam a bányában. Én és még néhányan a felszínen segítettünk az érc válogatásában, és bennünket ugrasztottak akkor is, ha valami baleset történt. A tizenöt kéméndi közül egy férfi ott halt meg a jáchymovi bányában. Sohasem felejtem el milyen érzés volt látni őt a koporsóban. Nyolc idegenben együtt töltött kemény év után hazájában kellett meghalnia anélkül, hogy viszontláthatta volna szülőfaluját. Végül csak hazakerültem én is. Mikor a szomszéd faluban, Gömörpanyiton leszálltam a vonatról, két ismerőssel találkoztam. Ők azt tanácsolták, ne haza, hanem előbb asógoromékhoz menjek. Úgy is tettem, bár az okát nem értettem. A nővéremékhez kopogtattam be, odajött értem apám, s együtt mentünk haza. Mi a feleségemmel egy udvarban laktunk a szüleimmel ós az öcsémmel, sőt, egy házban is. Mentem persze, hogy köszöntsem, hogy nyolc év után megöleljem őt és a fiamat. Bekopogtam, aztán beléptem a konyhába. Éppen főzött valamit. Köszöntem illően, mondom neki: „Itt vagyok. Visszajöttem." Ô azonban nem szólt egy szót sem. Közben felébredt a gyerek. Megöleltem, megcsókoltam, majd visszafektettem. A féleségem még akkor sem mondott semmit. Még annyit sem, hogy ülj már le, ha itt vagy. Szó nélkül kifordultam az ajtón és elmentem. Szüleimtől, testvéreimtől aztán megtudtam, hogy míg oda voltam, a feleségem engem holttá nyilváníttatott, pedig tudta, hogy élek, hiszen Írtam neki a fogságból. Miért tette - sohasem kérdeztem meg tőle. Elváltunk. Nem sokkal a hazaérkezésem után kiderült, hogy az apám adásvételi szerződéssel mindent az öcsémre íratott. Az öcsém akkor frissiben felajánlotta, hogy osszuk el a telket, de gondoltam: minek sietni. Aztán úgy hozta a sors, hogy egy esküvőn megismerkedtem egy asszonnyal. Nem voltunk már fiatalok, én 45, ő 42 éves volt. összeházasodtunk. Hogy családom lett, szóltam az öcsémnek, most már írassuk szét a telket. Megtagadta, öklével verte a mellét: Itt minden az enyém. Még az apám is azt mondta: „Tőlem te