Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-13 / 268. szám, péntek

7 KULTÚRA ÚJ szó— 1992. NOVEMBER 13. NYELVMŰVELÉSÜNK DILEMMÁI AVAGY: HÁNY MAGYAR NYELVRE FOGJÁK SZÁZ ÉV MÚLVA LEFORDÍTANI PETŐFI VERSEIT A

kármennyire is hihetetlen, mégis igaz: az október 15-én és 16-án Budapesten megtartott nyelvművelő konferencia volt Trianon óta az első olyan alkalom, amikor a magyarországi és az utódállamokbeli nyelvészek, nyelvápolók együtt vitathatták meg nyelvművelésünk időszerű kérdéseit. A magyarországi résztvevőkön kívül három erdélyi, két vajdasági és két szlovákiai magyar nyelvész is élvezhette budapesti kollégáik vendégszeretetét. A jelenlevők egy része úgy vélte: új korszak kezdődik nyelvművelésünk történetében; a megváltozott társadalmi-politikai körülmények, és még inkább a nyelvtudománynak az utóbbi évtizedekben tapasztalt hatalmas fejlődése gyökeres szemlélet- és módszerbeli újítást követel. Erre máris akadt néhány — nem sok — példa a tanácskozáson; kérdés, hogy ezek az első fecskék mikor lesznek képesek nyarat csinálni. Ilyen örvendetes „fecske" volt Gósy Mária előadása a dallamvégi kérdő intonációról, amely kitűnő példát mutatott arra, milyen alapos vizsgálatokra kellene építenünk nyelvhelyességi ítéleteinket. Sajnos a megítélendő jelenségek körültekintő, sokoldalú vizsgálata egyelőre kivételszámba megy. Az uralkodó módszer még mindig a „nyesegetni való vadhajtásokénak, a „kigyomlálandó gaz"-nak tekintett jelenségek rendszertelen megfigyelése, amely nem ad tárgyilagos képet a bírált szóról, kifejezésről, nyelvtani formáról, mert nem tudni, hogy azt kik, hol, milyen beszédhelyzetekben milyen gyakran használják. A nyelvművelő írások ma is gyakran kezdődnek „a minap valakitől azt hallottam, hogy..." jellegű, nem túlságosan sokatmondó formulával. így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy a nálunk nemrégiben megindult „háttérkutatások" során nem egy olyan jelenségről, melyet évtizedek óta szlovakizmusként bélyegzünk meg, és körömszakadtig harcolunk ellene, kiderül, hogy Magyarországon is él, széltében használják még a nagyobb nyelvi műveltségű beszélők is. (Ilyen például a valakit valamire operál szerkezet a választékos köznyelv valamivel operál helyet és az átmegy rajta a rosszullét, betegség stb. 'elmúlik' értelemben. Ezeket a formákat a tokaji gimnázium diákjainak jelentős része használja anélkül, hogy bármi kapcsolatuk lenne szlovákiai magyarokkal vagy szlovákokkal.) Ami a korszerűbb szemléletet illeti, itt is tapasztalható volt már némi elmozdulás. így például Tolcsvai Nagy Gábor a nyelvművelés egyes feladattípusait korszakokhoz, illetve nyelvi helyzetekhez kötötte (anyaország, tömbökben élő kisebbségi magyarság, szórvány magyarok), a prágai nyelvészeti iskola egyik képviselőjének koncepcióját alkalmazva a magyar viszonyokra. Nagy vitát váltott ki, és a konferenciának szinte botránykövévé tette Tolcsvai Nagy Gábort egy régebbi tanulmányában kifejtett elgondolása, mely szerint a kisebbségi magyarságnak fokozottabb mértékben kell támaszkodnia a saját nyelvi hagyományaira. Mind a magyarországi, mind az utódállamokbeli nyelvészekben, így például a mi Jakab Istvánunkban is erősen él a félelem, hogy a kisebbségi magyar nyelvváltozatoknak a magyarországi központi normától való eltávolítása a magyar nyelv egységének megszűnéséhez, ennek következtében pedig az utódállamokbeli magyarságnak az anyanemzet testéről való leszakadásához vezethet. Bár a konferencia másik szlovákiai résztvevője, e sorok írója teljes mértékben osztja ezeket az aggodalmakat, mégsem utasítja el Tolcsvai elgondolását, mivel a kisebbségi magyarok nyelvhasználatának eltérései, akár örülünk nekik, akár nem, léteznek, s nem is küszöbölhetők ki a kétnyelvű közösségek nyelvhasználatából. Az olyan jelenségek ugyanis, mint a többségi nyelvből való szókölcsönzés, a tükörfordítások, jelentéskölcsönzések alkalmazása stb. ún. nyelvi univerzálénak számítanak, vagyis kétnyelvűségi helyzetben a világ minden nyelvében törvényszerűen jelentkeznek. M

indez persze nem jelenti azt, hogy bele kellene törődnünk abba, amivel már húsz-harminc éve riogatnak bennünket a nyelvművelők, hogy ti. száz év múlva ötféle magyar nyelvre kell majd lefordítani Thomas Mann regényeit vagy — horribile dictu — Petőfi verseit. Az egyedüli megoldás az, hogy nemcsak elvben, hanem a nyelvművelés gyakorlatában is különbségetteszünk a mindennapi beszélt nyelv és a választékos szóbeli, illetve írásbeli nyelvhasználat között. A nyelvileg művelt beszélőktől, elsősorban az értelmiségiektől ezentúl is elvárjuk, hogy formális beszédhelyzetekben, különösen, ha nagy nyilvánosság előtt szólalnak meg, nyelvhasználatuk a lehető legnagyobb mértékben közeledjen a magyarországihoz. Ezenkívül továbbra is ragaszkodunk ahhoz, hogy a tömegtájékoztató eszközök következetesen ezt a nyelvváltozatot használják. A sajtóban például semmi helye a szlovakizmusoknak, hiszen a fogalmazás — a spontán beszédtől eltérően — tudatos tevékenység, a szlovákiai magyar nyelvváltozatok sajátosságai ezért könynyen elkerülhetők (vagy utólag kijavíthatok), ugyanúgy, mint a fogalmazásbeli botlások és pongyolaságok, a stilisztikai vagy helyesírási hibák. S természetesen ezt a nyelvváltozatot, vagyis a (viszonylag) egységes magyar irodalmi és köznyelvet kell tanítania az iskolának is, arra törekedve, hogy legalább a középiskolások képesek legyenek a formális beszédhelyzetekben annak aktív használatára is. Másfelől azonban a mindennapi élethelyzetekben nem szabad helyteleníteni, ha az emberek (ajegműveltebbeket is beleértve) nem a magyarországi köznyelvi norma szerint beszélnek, hanem saját kétnyelvű anyanyelwáitozatukat használják, a benne meglévő szlovakizmusokkal együtt (természetesen műveltségi rétegenként, korosztályonként, földrajzi területenként eltérő mértékben). A hangzó beszéd, a beszélés alapvetően reflexszerű, tudattalan folyamat. Lélektani képtelenség elvárni a beszélőktől, különösen az alacsonyabb műveltségűektől, hogy a kifejezés módjára: a szóválasztásra, a „ragozásra" állandóan odafigyeljenek. A normális élethelyzetekben általában nem azért beszélünk, hogy anyanyelvünket gyakoroljuk vagy éppen pallérozzuk, hanem azért, hogy valamilyen tudattartalmat közvetítsünk, és ezzel valamit elérjünk. Erre a célra pedig a mindennapi életben sokszor a kétnyelvű anyanyelwáltozat éppoly alkalmas (ha nem alkalmasabb), mint a magyarországi választékos köznyelv. Ez a megközelítés szemléletváltozást is igényel: föl kell hagyni azzal a gyakorlattal, hogy a szlovákiai magyar nyelvváltozatok sajátosságait hibának tekintjük: egyszerűen eltérésről, sajátosságról kell beszélni; ugyanakkor nagyon fontos leszögezni, hogy ezek olyan jelenségek, amelyek csak a szlovákiai magyarok nyelvében vannak meg, vagyis nem részei a választékos magyar köznyelvnek. Semmiképpen sem helyes viszont, ha a beszélőkben azt a benyomást keltjük, mintha otthon elsajátított beszédük hibás, rossz, romlott, csúnya, idegenszerű volna. Ezeknek a fogalmaknak ugyanis a nyelvtudományban nincs semmj keresnivalójuk. (Ezért nem örültek nyelvészeink, amikor az Új Szóban a nyitrai nyelvészeti konferenciáról Beteg a nyelv címen jelent meg tudósítás.) Minden nyelvbe kerülnek be más nyelvekből szavak, kifejezések, mondatszerkezetek, még hangok is, ebben nincs semmi rendkívüli vagy rendellenes. Hogy ezt va- * laki csúnyának érzi, az a magánügye, amelyet barátai körében jogában áll hangoztatni, ám kevésbé indokolt ezzel a beszélők nagy tömegeiben lenézést ébreszteni az édesanyjuktól tanult nyelvváltozat, vagyis a szó legszorosabb értelmében vett anyanyelv iránt. Jómagam sem lelkesedem például a gyakori nyelvváltásokkal tarkított ún. „makaróni nyelvért", de létét mint szükségszerűt kénytelen vagyok elfogadni. Anyanyelvi oktatásunknak és nyelvművelésünknek egyik legfontosabb feladata, hogy a beszélőket megismertesse a választékos irodalmi és köznyelvvel, vagyis tudatosítsa bennük, mi az, ami nyelvhasználatukban regionális, és így a formálisabb beszédhelyzetekben (mindenekelőtt az írott nyelvben) kerülendő. A cél nem lehet az, hogy a beszélők kétnyelvűségére visszavezethető jelenségeket a Szlovákiában beszélt magyar nyelvből kiküszöböljük; ez úgysem sikerülhet. (Ha ez valamilyen csoda folytán mégis megtörténne, alighanem ez volna a világtörténelemben az első ilyen eset, az általános szabályt erősítő ritka kivétel.) Tökéletesen elegendő, ha (elsősorban a művelt) beszélőket képessé tesszük arra, hogy megfelelő beszédhelyzetben szlovákiai magyarról „egyetemes magyarra" tudjanak váltani. E

z a feladat sem ígérkezik könnyűnek. Szerencsére vannak külföldi példák, amelyek azt mutatják, hogy két viszonylag eltérő nyelvváltozat egyidejű életben tartása nem lehetetlen: több olyan nyelvet ismerünk, amelyekben jelentős különbség van a választékos irodalmi nyelv, az ún. „emelkedett" nyelvváltozat és a mindennapi beszélt nyelv, az ún. „közönséges nyelvváltozat" között (pl. a svájci németben, a görögben, az arabban), a kettő mégis képes évszázadokig együtt élni — egymástól eléggé jól elkülönülő funkciókban — anélkül, hogy „bántanák egymást". Nálunk persze a helyzet bonyolultabb, mivel az „emelkedett nyelvváltozat" szerepét sokszor a választékos magyar köznyelv helyett a szlovák nyelv tölti be. Ezért a külföldi példák tanulságait nem lehet gépiesen alkalmazni a mi helyzetünkre. Minden nehézség ellenére úgy vélem, a két nyelvváltozatnak ilyen jellegű elkülönítése, más-más módon való kezelése az egyedüli módja annak, hogy „a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon", vagyis hogy a beszélők tömegei a legtöbb beszédhelyzetben gátlások nélkül, spontánul és felszabadultan használhassák a számukra legtermészetesebb megnyilvánulási formát, a kétnyelvű anyanyelwáltozatot, bűntudat és kisebbségi érzés nélkül, s ugyanakkor ne kelljen föláldozni nyelvünk egységét, hanem a (viszonylag) egységes magyar irodalmi és köznyelvnek az írásbeli, illetve a választékos szóbeli nyelvhasználatban való megerősítésével továbbra is élvezhessük a közös nyelv és a szoros együvé tartozás minden előnyét. H

ogy tehát (déd)unokáink száz év múlva is képesek legyenek Petőfit „eredetiben" olvasni és élvezni, majd olvasmányélményükről a tanárral a köznyelvi normát minél jobban megközelítve beszélni, még ha utána a „haverjaiknak" a kétnyelvű anyanyelwáltozatot használva számolnak is be az eseményről. LANSTYÁK ISTVÁN M

ég a helybeliek is meglepődve látták, a hideg estében mennyien gyűltek egybe Nagymegyer központi parkjában, hogy jelen lehessenek az ország első Bartók Béla-szobrának, Lipcsey György alkotásának a leleplezésében. Hát még hogyan csodálkoztak a messzebbről jött vendégek! Akkor is, amikor a mintegy félezres tömeg közvetlenül a szoboravató után átvonult a művelődési házba, ahol hamarosan kezdődött a — néhány éve már Bárdos Lajos nevét viselő — helyi vegyeskar megalakulásának 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi kórustalálkozó. A végén, kifelé lépkedvén a zsúfolásig telt nagyteremből, hitetlenkedve jegyezte meg egyik pozsonyi ismerősöm: „Ennyi ember! És hogy itt még a közönség is énekel! Hogy meg lehet őt énekeltetni?! Ilyet még nem láttam!" Tájainkon a helyi, területi vagy járási kórushangversenyeket az elmúlt évtizedekben sem kísérte, és ma sem kíséri valami nagy érdeklődés, tisztelet a kivételnek, sőt országos énekkari találkozókon is előfordult, hogy a nézőtéren jószerivel a résztvevő kórusok tagjai ültek, vagyis egymás nézői-hallgatói voltak a dalosok. Nagymegyer a kivételek közé tartozik, régóta. Forró hangulatú kórustalálkozókatőriz az emlékezet, teltházas dalosesteket. És ez még akkor is igaz, ha a közönség soraiban általában mindenkor ott voltak-vannak a magyar alapiskola két — a hasonló találkozókon, a felnőtt kórusok előtt bemutatkozó — énekkarban szereplő gyermekek szülei. Nagymegyeren nemcsak a SZAZEV DALLAL könnyű műfajnak, és nemcsak a színháznak van jó közönsége. Innen nézve sem volt tehát hiábavaló a sokévtizedes, a kórustagoktól és karnagyoktól egyaránt nagy áldozatokat követelő, rendszeresen megtartott próbák során kiteljesedő énekkari munka. Szép .együtt énekelni, alkotó közösségben heteken át a tökélyig csiszolni egy-egy dalt, még ha olykor, fárasztó napok után, gondok nehezednek is a lélekre, de a legszebb mégiscsak az, ha a fellépésen van közönsége a dalnak, néni üres térbe száll, és ha végén vastaps csattan. Ösztönző forrás ez, kedvet ad a folytatáshoz, újra megerősíti az embert ama — kedvszegő időkben meg-meggyengülő — hitében, hogy érdemes dolgozni, kell, amit csinálunk. Persze, erről és másról a Bárdos lajos Vegyeskar egykori és mai legrégibb tagjai, a Jankó Gyulák, Lajtos Kálmánok, Kosár Árpádok, Polák Lászlók, Ág Erzsébetek, Petzke Máriák tudnának többet mondani. Mindehhez, fenntartó szervként, régóta Nagymegyeren a városi művelődési központ és a Csemadok helyi szervezete, tulajdonképpen azután is, hogy a vegyeskar énekegyesületi formában önállósult. És ugyancsak régóta szponzorként az egységes földművesszövetkezet és az állami gazdaság, alkalomszerűen pedig más üzemek, szervezetek. Az új Bartók Béla-szobor e közös igyekezetet, közös erőfeszítéseket, valamint a kórusmuzsika iránti szeretetet megtestesítő jelképként is felfogható akár, noha a nagy zenész 1910-es nagymegyeri gyűjtésének emlékére készült. Csak lenne több tagja a kórusnak, következésképpen kiegyensúlyozottabb a hanganyaga, hangzása — óhajtja régóta az énekkar, óhajtja régóta a karnagya, Ág Tibor, aki az elmúlt években, egy-egy kórustalálkozó végén felcsendülő közös éneklés után kéréssel fordult a közönséghez: aki szeret énekelni, és tud is, jöjjön közénk. Egyelőre azonban még mindig többen szeretik hallgatni a dalt Nagymegyeren is, mint kórusban, közönség előtt énekelni. Persze, ez sem kevés. (b.gy.) MEGKÉRDEZTÜK KÜLFÖLDI DIÁKOK? Érettségiző osztályok tanulói mind gyakrabban foglalkoznak a gondolattal, merre tovább. Néhány hónap múlva kitöltik majd a jelentkezési lapokat az egyetemekre, főiskolákra. A kérdés most már nem csupán úgy merül föl, mittanuljon, hanem úgy is, hol tanuljon. Jelenleg mintegy háromszáz diák (magyar anyanyelvű) tanul Csehországban. Vélhetően a most érettségire készülők között is vannak olyanok, akik prágai vagy más csehországi egyetemen kívánják folytatni tanulmányaikat. Megkérdeztük a Szlovák Oktatási és Tudományügyi Minisztérium főiskolákkal foglalkozó főosztályának vezetőjét, Milan Belko mérnök-kandidátust, érdemes-e csehországi egyetemre tervezni a továbbtanulást innen Szlovákiából. — Természetesen semmi akadálya sincsen, hogy diákjaink csehországi egyetemeken folytassák tanulmányaikat, azt azonban el kell ismernünk, hogy a kérdés még nincs megnyugtatóan lezárva. Tárgyalások folynak, s két variáció mutatkozik elfogadhatónak. Vagy úgy fognak ott tanulni a szlovákiai diákok, mint a többi külföldi diák, vagy pedig olyanformán oldjuk meg a diákcserét, mint ahogyan eddig, tehát a köztársaságok szintjén refundálnánk, térítenénk a diákok tanulási költségeit. Abban az esetben, ha Szlovákiában nincs mód a választott szak stúdiumára, természetesen ajánljuk a csehországi egyetemet, de amennyiben a szakot szlovákiai felsőoktatási intézményben is föl lehet venni, az a tanácsunk, válassza inkább az itteni egyetemet vagy főiskolát. A kérdés végleges rendezése az államszerződéssel együtt várható, hiszen mi egy oktatási és kulturális csomagot adtunk át a tárgyalásokhoz. Hangsúlyozom, nem lesz probléma, s egy hónapon belül döntésnek kell születnie. (brogyányi) Kis NYELVŐR MAJORETTE... Újabban már nálunk is kezd divatba jönni, hogy különböző szabadtéri rendezvényeken, főleg felvonulásokon és sportrendezvényeken stilizált katonai egyenruhába öltözött fiatal lányok csoportja mutat be gyakorlatokat. Megnevezésükre nálunk is a külföldön használatos majorette szót használjuk. A kérdés azonban az, hogyan kell ezt a szót ejteni. A Szlovák Rádió magyar adásának egyik munkatársa egy ilyen csoport fellépéséről szólva ezt mondta: majorett; az egyik ismerősöm pedig madzsorettek-ről beszélt. Sem a js, sem a dzs-s ejtésmód nem helyes. A majorette ugyanis francia szó, mégpedig az'őrnagy'jelentésű major kicsinyítő képzős nőnemű változata, ezért a helyes ejtés: mazsorett. Érdemes talán megjegyezni, hogy a major ebben a szóban a magyarban is ismert tamburmajor!, vagyis a katonazenekar karmesterét jelenti — erre utal az is, hogy a lányok a tamburmajorhoz hasonlóan díszes pálcát tartanak a kezükben. A helyes ejtésmód elterjesztését támogatná, ha fonetikusan, vagyis a kiejtés szerint írnánk ezt a szót. Mivel újabb átvétel, a majorette még nem szerepel sem értelmező szótárainkban, sem a Helyesírási kéziszótárban, a helyesírási szabályzat pedig elég „lazán" kezeli az idegen szavak átírásának kérdését, hiszen szerinte a közkeletűvé vált köznyelvi szavakat kell magyarosan írni. Viszont ha megnézzük a j-t tartalmazó francia eredetű szavakat, láthatjuk, hogy néhány speciális szótól eltekintve (pl. enjambement, jacquard, dejeuner stb.) a nagy részüket magyarosan írjuk: szüzsé, zsakett, zsabó, zsargon, zsonglőr, Zsanett. Mindezek alapján nyugodtan tanácsolhatjuk, hogy amíg nem találunk megfelelő magyar szót e sajátos csoport megnevezésére, írjuk így: mazsorett, ezáltal ugyanis megszűnik a helyes kiejtés problémája is. SZABÓMIHÁLY GIZELLA