Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-06 / 236. szám, kedd

MOZAIK ,ÚJ szól 1992. OKTÓBER 6. A közelmúltban a szlovák kormány határozatot hagyott jóvá, mely szerint a privatizáció második hullámába sorolt állami vállalatok eladhatják azt a vagyonukat, amely nem tartozik közvetlenül a vállalkozói tevékenységükhöz. Ide sorolhatók a lakások is. Mi lesz a sorsuk, illetve mit kell tudniuk a lakóknak — erről érdeklődtünk Lubor Čuda mérnöktől, a Szlovák Köztársaság Gazdasági y Minisztériumának munkatársától. HA A TULAJDONOS FELKINALJA A VALLALATI LAKASOKAT A BÉRLŐK MEGVEHETIK — Szlovákiában 1 616 000 lakás van. Ebből 331 000 (20,5 százalék) a községek tulajdona (ezek a volt állami lakások), 368 ezer (22,8 százalék) a szövetkezeti lakás és 812 ezer (50,3 százalék) természetes személyeké. A vállalati lakások aránya a legalacsonyabb: 6,4 százalék és a számuk 106 ezerre tehető. A szóban forgó kormányhatározat nem vonatkozik a privatizáció első hullámába sorolt állami vállalatokra, amelyek már részvénytársaságok. Ezek ugyanis a kidolgozott ós jóváhagyott privatizációs tervezetek szerint működnek. Tulajdonukban körülbelül 45 ezer lakás van. A kormányhatározat tehát azokat a meglevő vállalatokat érinti, amelyeket a második hullámba soroltak, vagy a privatizációjukra még nem került sor. — Térjünk vissza azon lakásokhoz, amelyek a privatizáció következtében immár nem vállalatiak, hanem a létrejött részvénytársaság tulajdonába kerültek. Az ezekben lakókat érinti valamilyen változás? — Nem, a lakók továbbra is bérlőként használják a lakást. A törvény értelmében — és ezt támasztja alá a kormányrendelet is — a lakást csak a bérlője, a használója veheti meg, tehát nincs okuk semmiféle aggodalomra, Csak akkor adhatnák el bárkinek, ha az üresen állna. Ilyen eset viszont aligha van. Az adásvétel csak önkéntes megegyezésen alapulhat a lakóház tulajdonosa és a használója között. Ha a bérlő nem akarja megvásárolni, akkor továbbra is a bérleti szerződés alapján használja a lakást. — A korábbi vállalatokból részvénytársaságok jöttek létre. Ezek nem dönthetnek esetleg másképp a lakások sorsa felől? — Igaz, hogy az „elkelt" vállalatok már részvénytársaságok, de amíg nem hívják össze a részvényesek közgyűlését a vagyonukkal nem rendelkezhetnek. Hiányoznak az ezzel kapcsolatos előírások és várjuk a lakásokra vonatkozó általános törvény jóváhagyását, mert ennek kellene tartalmaznia, mi legyen a lakások sorsa. Azt viszont feltételezem, hogy a részvénytársaság úgy fog eljárni a lakásokkal kapcsolatban, ahogyan azt az igazgatótanács jóváhagyja. — És az nem történhet meg, hogy a lakbért felemelik? — Nem. A lakbért a rendelet szabályozza, és nem emelhető önkényesen. Tehát a tulajdonos nem csinálhatja azt, amit akar. — Amint említette, a másik csoportba tartoznak azok a vállalatok, amelyek ma még államiak. Mi vonatkozik ezeknek a lakásaira? — Az állami vállalat hozhat olyan döntést, hogy eladja a lakásait. Főképp azért, mert ezek fenntartása számára ráfizetéses. Elsősorban olyan házat kell kitippelnie, amelyben feltételezi, hogy valamennyi lakó megvásárolná a lakását. Mert nem lehet célja az, hogy egy házban néhány lakást eladjon, a többiről pedig továbbra is gondoskodni fog. Ugyanis, ha a házban csak egyetlen eladatlan lakás is marad, az eredeti tulajdonos kénytelen a házról gondoskodni. Természetesen már nem fizet rá annyit, mint amikor valamenynyi használó az ő bérlője volt, mert az új tulajdonosokkal szerződést köt, amelyben rögzíti, melyek a kötelezettségeik. Nem fordulhat mondjuk elő, hogy a földszinten lakó ne járuljon hozzá a tető javításának költségeihez. — A gyakorlatban hogyan zajlik a tulajdonjogok „átruházása"? — A vállalatnak elsősorban rendeznie kell a ház tulajdonjogi viszonyát, tehát hogy egyértelmű legyen: az ő tulajdonát képezi. Az értékét bírósági szakértőnek kell felbecsülni. Azokat a lakásokat, amelyeket 1982. január elseje előtt adtak át használójának, a lakás alapterülete, az amortizáció leszámolása stb. alapján értékelik fel. Az 1982. január elseje után átadott házakról pontosan megállapítható, mennyibe kerültek, mert az építőanyag és a munkák árát is pontosan nyilvántartották. A lényeg viszont a becslést csak bírósági szakértő végezheti, nem pedig a vállalat. Tehát csak az árajánlattal állhat elő a tulajdonos, hogy eladásra kínálja a lakásokat. Ismétlem: a bérlőknek. Tájékoztatnia kell őket arról, mi vár rájuk, ha tulajdonosok lesznek. Például, hogy nem fogják fizetni a lakbért, de a javítások, a karbantartás költségeit egyedül nekik kell fedezniük, mert övék lesz nemcsak a lakás, hanem a ház közös helyiségei, a tető stb. Ha a bérlő úgy dönt, megveszi, szerződést írnak alá, amelynek részletesen kell tartalmaznia a feltételeket, majd kifizeti a megállapított összeget. — Egyéb tennivaló nincs? — A szerződéssel kapcsolatos tudnivalókat nem kívánom részletezni. Egy lényegesebb dologra hívnám fel a figyelmet. Az új tulajdonosoknak létre kell hozniuk valamilyen szervet mely jogi személyként képviseli majd őket. Például valakinek szerződést kell kötni a szemetesekkel — ezt nem csinálhatja meg minden bérlő külön-külön. Ugyanez vonatkozik a hőszolgáltatás megrendelésére, vagy a közös helyiségek takarítására. De valakinek törődni , kell a javításokra létrehozott alappal is. — A szövetkezeti lakásokkal kapcsolatban félreértések keletkeztek; a transzformációs törvény ugyanis a tulajdonjog térítésmentes átruházását tartalmazza, néhány szövetkezet viszont nem hajlandó a szerződéseket ingyen elkészíteni, és a lakók emiatt felháborodtak. A vállalati lakások esetében hogyan lesz ez? — Az adásvételi szerződés kidolgozása nem ingyenes, sem a szövetkezeti, sem a vállalati lakások esetében. A szövetkezetieknél a közjegyzői bejegyzésre vonatkozik a térítésmentesség — ez téveszthette meg a tagokat — a vállalati lakásokra viszont nem érvényes ez, mert ezeknél a tulajdonjogot adásvételi szerződéssel ruházzák át. — Valószínűleg lesznek olyan házak, amelyekben a lakók egy része tulajdonos, a másik csoportja pedig továbbra is bérlő lesz. — Nem lenne szabad, hogy ez problémát okozzon. A tulajdonos — a vállalat — szerződést köthet a társtu lajdonosokkal, természetesen bizonyos ellenértékért hogy gondoskodik a lakással kapcsolatos szolgáltatásokról és ő képviseli valamennyiüket— a bérlőket a tulajdonosokat egyaránt a szolgáltató szervezetekkel szemben. — És ha a vállalat nem kínálja fel eladásra lakásait? — A bérlő nem kényszerítheti erre. — Sok esetben a vállalati laká sokban már nem az alkalmazottak laknak, ők mit várhatnak, megvehetik a lakásukat? — Rájuk ugyanaz vonatkozik, mint a többi bérlőre, függetlenül attól, hogy a vállalat dolgozói vagy sem. Továbbra is bérelhetik, ha pedig felkínálják nekik, megvásárolhatják a lakást. Senki sem teheti ki őket az utcára. A Polgári Törvénykönyv ugyanis pontosan meghatározza, hogy a bíróság milyen feltételek mellett költöztetheti ki a bérlőt. A munkahelyhez kötődés nem szerepel ezek között. — A szövetkezeti lakások használóinak egy meghatározott időpontig jelezniük kellett, tulajdonosok kívánnak-e lenni, vagy sem. A vállalati lakások bérlőinek is van hasonló „kötelességük"? — Nincs, rájuk nem vonatkozik semmiféle határidő. Azon vállalatok esetében, amelyeket privatizálni fognak, a privatizációs tervezet jóváhagyásától függ, mikor kínálja fel a lakásait, a többieknél megegyezésen múlik, hogy mikor változik meg a tulajdonosi viszony. DEÁK TEREZ MOLDOVA GYÖRGY félelem kapuga Szokolai néhány szót szólt a telefonba: — A százados elvtárs majd hazaviszi. — A kocsim ott maradt Kelenföldön, a ház előtt. — Akkor oda szállítjuk. Martin felkelt begombolta a kabátját: — Lezárták anyám lakását, és elvették a kulcsomat. Mikor kaphatom vissza? — Ott hagyott valamit? — Sok személyes holmim ott maradt. Azért mentem ki hozzá, mert el akartam hozni. — Egyelőre még nem végeztünk a helyszíneléssel. A tőrkést sem találtuk meg, amivel a gyilkosságot elkövették. Nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy a lakásban dugták el. Holnapután úgy is bejön, akkor valószínűleg visszakaphatja a kulcsokat. Kopogtak, Osváth nyitott be, megállt az ajtóban: — Kérek engedélyt... Szokolai intett — Vigye ki Martin urat Kelenföldre, ő majd megmondja a címet. Osváth előreengedte Martint, és a kijárathoz kísérte: — Parancsoljon — mutatott egy kocsira. Már Budán jártak, mikor a százados Martin felé fordult — Őszinte részvétem, Martin úr. — Köszönöm. — Mondhatok valamit? Bár gondolom, magát nem nagyon érdekli egy szürke zsaru véleménye. — De, csak nyugodtan. — Nem vagyok nagy irodalmár, de az anyja halálában mintha a „Bün és bűnhődés" című regényt látnám megelevenedni, Raszkolnyikov és a zálogosnő esetét. Nem akarom megbántani ezzel az összehasonlítással. Martin elgondolkodott: — Lehet, hogy van valami hasonlóság. — Csak ezt nem tudom, hogy a mi történetünkben ki játszotta Raszkolnyikov szerepét. Martin megütközve nézett fel: — Ezt nem értem. Tudnia kell, hogy Borsos volt a gyilkos. A szomszédok látták péntek délután. — Ez legfeljebb csak azt bizonyítja, hogy akkor és ott jelen volt, magát a cselekmény elkövetését nem. De most nem is az ügy büntetőjogi oldalára gondolok. — Hanem mire? — Szigorúan a magánvéleményemet mondom el, de azt hiszem: az anyja még ma is élne, ha maguk annak idején nem adják le a Szabad Európa rádióban azt a felhívást hogy jelentkezzenek azok, akik a verseikkel vagy más írásaikkal le akarják leplezni a rendszer bűneit. — Mi itt az összefüggés? — Nem jött volna létre az alaphelyzet, az anyja soha nem találkozott volna Borsossal. Ez a maga felelőssége. — Most provokálni akar? — Nem, nincs szándékomban. Csak annyit szeretnék megjegyezni: törvényszerűen ide kellett vezetni annak a felfogásnak, hogy maguk bárkivel hajlandók voltak szövetkezni, bárkit felhasználni, hogy a céljaikat elérjék. — Szeretném, ha befejezné. Nem vagyok köteles a maga fejtegetéseit hallgatni. — Ez így van. Osváth lefékezett ós kimutatott az ablakon: — Megérkeztünk. Ha jól látom, ott van a kocsija. HUSZONKETTEDIK FEJEZET A nyíregyházi rendőrségen három nap alatt elkészítették az útlevelet, az öregember átnyújtotta Borsosnak: — Nézd meg, és tanuld meg az adatokat. A fiú bizonytalanul forgatta: — Nem lesz baj vele? — Miért lenne? A te képed van benne, és az adatok is megfelelnek, csak akkor bukhatsz le, ha megijedsz. Ne félj. Az öregember egy térképet vett elő, és elgondolkodva nézegette: — Zalában kell átlépned a határt, ott te otthon vagy, és otthon a falak is segítenek. — Vonattal menjek? — Nem. Andor levisz a kis busszal Mezőszegre, onnan egyedül kell tovább jutnod. Akármi is történik, nem akarom, hogy a fiam belekeveredjen. Amit egy ember is elvégezhet, azt nem szabad kettőre bízni. — Értem. — Szerezz egy kocsit valahonnan, vannak autós ismerőseid? Borsos bólintott: — Vannak. — Vigyázz, hogy rendben legyenek a kocsi papírjai. Kint Muraszombaton keresd meg Danilo Popovicsot, tud rólad, segíteni fog. Itt a címe, tanuld meg ezt is. Másnap reggel öt órakor keltették fel őket, az asztalra bőséges reggelit tálaltak fel: — Egyetek — mondta az öregember —, ne álljatok meg útközben, csak benzinért. Borsosnak felkínálták Andor sötét öltönyét, melyet a fényképésznél viselt, de a fiú úgy érezte, könnyebben mozog a saját ruhájában. — Te tudod — mondta az öregember fejcsóválva —, de egy jó ruha sok kaput megnyit az ember előtt — megcsókolta a fiút —, Ashon le drago ne Devlesa! — Törődjön a testvéreimmel, apám. — Bízd rám őket. (folytatjuk) S

ok-sok városi gyerek kulccsal a nyakában játszik. Szüleik dolgoznak, a napköziben nincs hely, vagy a költségeket nem tudják fizetni. A gyerek, ha jól nevelt, megtanulja a leckét s csak aztán megy le a barátaihoz. Ám, sajnos vannak olyanok is, akik a táskát bedobják az ajtón, és csak késő este mennek haza. A szülők nem kérdezik meg, hol jártak, ós a náluk lévő értékes tárgyakat hol szerezték. Közéjük tartozik a 14 éves Ivan is, aki kisegítő iskolába jár. Törvénybe ütköző cselekedetéért a közrend elleni vétség miatt már többször is kihallgatták a rendőrségen. De mivel kiskorú — s ezt ki is használta —, bíróságilag nem vonhatják felelősségre. Gondozót jelöltek ki számára. S hogy ez sem ért sokat, az is bizonyítja, hogy a minap újra ott ült az őrszobában, a nyomozótiszt előtt. Nem látszott rajta megilletődöttség, félelem. Egy tapasztalt vagány önteltségével mondta el a saját és társai csínytevéseit. Azon a napon — amint vallotta — nem ment iskolába. Édesanyja, bár odahaza volt ezt figyelmen kívül hagyta. Délután természetesen már ott volt barátai között, a lakótelepi parkban. Beszélgettek, cigarettáztak, majd futballoztak. Már sötétedett, amikor a fiúk egyike javasolta: „Menjünk be a belvárosba pénzt Ml LESZEL, HA... szerezni". Értettek a szóból. A Prior áruház előtt leültek egy padra, egy ittas férfi mellé. Ivan kihúzott az ilető zsebéből egy százast, s mentek tovább. A Šafárik téren az egyik autó tetszett meg a társaságnak, azaz inkább az, ami benne volt. Könnyűszerrel kinyitották a szellőzőablakot s kivették a bőröndöt és a kamerát. Pár méterrel odább egy másik autót rámoltak ki. Vallomása szerint ő csak egy tőrt vitt el. A fiúk elemükben voltak... A Kis Színpad előtti autóbusz-megállónál egy ittas nő ült a padon. Ivan, hogy megmutassa, milyen fenegyerek, a nő elé állt, letolta a nadrágját, az alsót is. Amikor az nem reagált, elvette tőle a hóna alatt szorongatott táskát, amelyben 120 korona volt. Ezt követően a Duna-part felé vették az útjukat. Egy arra sétáló középkorú úrtól Ivan megkérdezte, hogy hány óra, s amikor az az órájára nézett, rákiáltott „Fel a kezekkel!" A férfi ijedtében engedelmeskedett, ő pedig kivette zsebéből a pénztárcát, melyben 500 koronát találtak. Kerültek egyet, kijutottak a Luxor kávéházhoz. Az itt parkoló egyik au. tót úgyszintén feltörték, és egy aktatáskát emeltek el belőle. Mivel azonban csak iratok voltak benne, bedobták a legközelebbi kapu alá... Ekkor fülelte le őket a rendőrjárőr. Ivánnak nemcsak a fent említettek vannak a rovásán. Sejtették ezt a rendőrök is, s igazuk is lett. A barátinak tűnő beszélgetés során, amelyet természetesen jegyzőkönyvbe rögzítettek, korábbi csínytevéseit is elmondta. Azzal kezdte, hogy néhány hétel korábban a „kisbatyában" egy asszony táskájából kilopta az ezer koronát tartalmazó pénztárcát. Valamivel később 14 éves barátnőjével a Šafárik téren felült az autóbuszra. Ivan „falazott", barátnője pedig „dolgozott". Ligetfaluban az első megállónál leszálltak, és testvériesen megosztoztak a lopott 600 koronán. Egy másik utazás során 1500 korona volt a zsákmányuk. Volt úgy, hogy egy este három kocsit fosztottak ki. Az egyik üzletből egy magnót emelt el, amelyet azon nyomban eladott egy alkalmi vevőnek. Tetteinek felsorolása azonban ezzel sem ért véget... A jegyzőkönyvet hárman írták alá, Ivan, édesanyja ós a gondozó. I

van előbb-utóbb javítóintézetbe kerül, és hasonszőrű társai is. Addig pedig ki tudja, mit művelnek. Egy kérdésre ezt felelte: „Ligetfaluban, ahol lakom, sok fiatalkorú lop." Tudatában vannak annak, hogy kiskorúságuk „védelmet" nyújt számukra. Sok Ivánhoz hasonló-csellengő, szülői szeretetet nélkülöző gyerek van a fővárosban, Szlovákiában, aki már kiskorúként a bűnözés útjára lépett. De sokkal többen vannak a becsületesek, akiket ha megkérdezünk: mi leszel, ha nagy leszel, gondolkodás nélkül adják meg a' kérdésre a választ. (néj)