Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-27 / 254. szám, kedd

5 INTERJÚ ÚJ szól 1992. OKTÓBER 27. Lapunkban már beszámoltunk arról, hogy a Kalligram kiadó vendégeként Pozsonyban, Dunaszerdahelyen és Bősön járt Petr Pithart, volt cseh miniszterelnök, a brünni Masaryk Egyetem docense. Petr Pithart exkluzív interjút adott az Új Szónak. - Mtíst ünnepeljük a csehszlovák állam megszületésének az évfordulóját. Véleménye szerint, ez a születésnap lesz az utolsó közös ünnep? - Rövid távon, sajnos, igen. A válás folyamata egyelőre visszafordíthatatlannak látszik. Ám meg' gyöződésem, hogy évek, legfeljebb egyévtized múlva a lehiggadt és gazdaságilag stabilizálódott két ország valamiképpen újra szövetségre lép egymással. - Mire alapozza ezt a meggyőződését? - A közép-európai népek, nemzetek történelmére, amelyet sommásan úgy jellemezhetünk, hogy a nemzetek fölötti eszme és intézményrendszer megteremtéséért, a népek egymásratalálásáért vívott szüntelen harc, amely mindig kudarcba fulladt; a nacionalizmus, az önös nemzeti érdek súlyos csalódásokat, sőt tragédiát okozott, de az egymásratalálás, az együvétartozás eszméje él, újra meg újra erőre kap. - Ezek szerint, most éppen a csalódás, a kudarc időszakát éljük. - Jórészt igen, s a mai helyzetre is van történelmi analógiám. Csehszlovákia elsősorban azért bomlik föl, amiért hét és fél évtizeddel ezelőtt az Osztrák-Magyar Monarchia. Akkor az a birodalom azért omlott össze, mert képtelen volt értelmes föderációt megteremteni. A csehek sokáig óhajtották ezt a föderációt, de a lehetőséget öt perccel tizenkettő után ajánlották föl nekik, akkor már minden késő volt. Csehszlovákia is azért bomlik föl, mert képtelen volt az ésszerű, igazságos föderációra. Amit eddig föderációnak neveztek, az eleve korhadt alapokra épült, nem volt életképes. Volt és van is esély igazságos közös állam megteremtésére, de most megint öt perccel tizenkettő után vagyunk. Túl késő már ezzel próbálkozni, habár ä reményt sokan nem adtuk föl. - Azt hiszem, hogy a középeurópai történelem röviden úgy is jellemezhető, hogy öt perccel tizenkettő után. Arra gondolok, hogy a magyar, a cseh, a szlovák és a lengyel történelemben nagyon sok államférfi későn eszmélt rá, hogy hibásan döntött, ezáltal a szomszédos népek összefogásának lehetőségével kecsegtető történelmi esélyt szalasztott el. - A nemzeti felsőbbrendűség mákonya és az abból adódó szűklátókörű politika valóban sok tragédiát okozott, talán még ma is mérgezi a légkört és a lelkeket. Kis túlzás lehet abban, amit állítok, de meggyőződésem, hogy Közép-Európa akkor él majd viszonylagos jólétben, békességben, ha minden itt élő nemzet valamiképpen kisebbségben érzi önmagát. Ha ugyanis valamely nemzet azt tartja magáról, sőt el is hiszi, hogy fölényben van, akkor erre először ő fizet rá, majd vele együtt Közép-Európa, sőt az egész kontinens is. - Az elmúlt hét és fél évtizedben sok cseh ember és főleg cseh politikus szemléletét, tetteit mintha éppen ez a felsőbbrendűség hatotta volna át. Szerintem ez a tény is jelentős mértékben gyengítette Csehszlovákiát. - Sok igazság van ebben a megállapításban. A nacionalizmusnak BESZÉLGETÉS PETR PITHARTTAL nem csupán olyan megnyilvánulása van, hogy tömegek üvöltöznek, kifütyülnek államférfit vagy tojással hajigálják. A nacionalizmusnak akadnak nem kevésbé veszélyes, kifinomultabb formái. Például az, amikor a személy vagy egy közösség úgy érzi, hogy mással, másokkal szemben szellemi fölényben van. Ez az alapja a cseh paternalizmusnak, amely sok kárt okozott a múltban, s okoz ma is. Erről én nyíltan beszélek, többször tanulmányokban elemeztem ezt a jelenséget. Hát nem voltam éppen népszerű. Hiszen melyik ember, melyik nép örül annak, ha bírálják? Mégis erkölcsi kötelességemnek tartom á rejtett cseh nacionalizmust leleplezni, még mielőtt ezek a jelenségek veszélyes méreteket öltenek, ne adj' isten, erőszakos cselekedetekbe torkollnak. - Mi, szlovákiai magyarok, a Trianont követő elkeseredés és döbbenet hónapjait követően, társadalmi és szellemi önösszeszedésünk során kerestük a kapcsolatokat a szlovák és a cseh demokratikus erőkkel. Prágára úgy tekintettünk, mint a demokrácia, az európai gondolkodás egyik jelképére. Őszintén megmondom, a cseh politikusok nem nagyon viszonozták ezt a közeledést. Sorsdöntő pillanatokban, legutóbb most, a vízi erőmű esetében, nem támogatták a szlovákiai magyarság kéréseit. A magyar nemzeti kisebbség sorskérdéseit szinte mindig Szlovákia belügyének tekintették, többen talán nem is tudatosították kellő időben e problémakör belpolitikai, sőt nemzetközi jelentőségét. - Erre a kérdésre részletesen talán több tanulmányban lehetne válaszolni. Történelmi tény, hogy a szlovákiai magyarság jelentős része végül is a francia vezérkar döntése alapján került ebbe az országba, a déli határainkat ők húzták meg, ' kizárólag katonai, stratégiai megfontolások alapján. Döntésükbe a nagyravágyó cseh politikusok is beleegyeztek. Történelmi felelősséget viselünk a szlovákiai magyarság, s ugyanígy a szlovák demokraták iránt is. Helytelen, ha legyintünk minderre, mondván, akkor mi nem is éltünk, azokért a dolgokért nagyapáinkat okolják. Ez egyértelműen politikai infantilizmus. A tisztességes politikusban megtalálható az a szándék és képesség, hogy vállalja a múltért a történelmi felelősséget, s levonja a megfelelő következtetéseket. Ez most a cseh, szlovák, szlovákiai magyar demokraták egyik égetően sürgős és fontos feladata. Masaryk átérezte a szlovákiai magyarság helyzetét, önmaga értékrendje szerint igyekezett megfelelő emberi és társadalmi körülményeket teremteni számukra új hazájukban. Hajlandó lett volna bizonyos területi engedményekre is a csehszlovák -magyar megbékélés érdekében. Kapcsolatainkat a francia tábornokok és politikusok téves víziói is rontották. Ők tudvalévően a harmincas években is elsősorban a magyar és az osztrák revizionizmustól féltek. Nem állítom, hogy ilyen jelenség nem volt, de az európai történéseket, az első Csehszlovák Köztársaság létét nem elsősorban ezek a kétségtelenül létező törekvések veszélyeztették. A német fasizmus, sok nyugati politikus közömbössége sokkal nagyobb veszélyt jelentett. Az is helytálló megállapítás, hogy a cseh politikusok nem mérték föl a szlovákiai nemzetiségi kérdés jelentőségét, sokáig nem is nagyon törődtek ezzel. Az említett okok miatt hét évtizeden át bizony gyérek, inkább csak személyekre korlátozottak voltak a kapcsolataink. Érdekes viszont, hogy a hetvenes évek derekától a cseh értelmiség teljesen spontán módon egyre nagyobb érdeklődéssel fordult Budapest felé, s amint lassanként fölfedezte a magyar szellemi értékeket, rádöbbent arra, mennyi a rokon jelenség, gondolat és törekvés a cseh és a magyar kultúrában. Engem, mint másként gondolkodót, azokban az években titkosrendőrök figyeltek, kizárólag csak Kelet felé utazhattam, de én csak Magyarországra mentem. Számos magyar értelmiségivel kötöttem barátságot, közös kiadványokat rendeztünk sajtó alá, hosszútávú terveket szőttünk. Ez a lendület a nyolcvankilenc novembere után kissé megtört, amit fájlalok, sőt károsnak tartok. - Ha már a gondoknál tartunk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a szlovákság számára az elmúlt hét és fél évtized nemzeti, társadalmi gazdasági és más szempontból is sok pozitívumot hozott ugyan, ám a már említett cseh paternalizmus, az elkorhadt alapokra épült rossz föderáció őket is sújtotta. - Ez kétségtelen. Amikor Vladimír Mečiarral, majd Ján Čarnogurskýval tárgyaltunk, úgy éreztem, a szlovák követelések jelentős része jogos. Nagyon közel álltunk a megegyezéshez. Reális esély kínálkozott arra, hogy leépítsük a nehézkes, indokolatlanul nagy létszámú szövetségi intézményeket, s a két országrészben alulról építkezve, igazságos föderációt munkáljunk ki. - Ma is százezreket gyötör a kérdés: akkor hát miért nem egyeztek meg, miért hagyták, hogy a válás felé sodorják az országot? fölé kerekedtek, megásták a közös állam sírját. - Sokak szerint a mai belpolitikai válság gyökerei abban is keresendők, hogy súlyos politikai baklövés volt, amikor 1990-ben kétéves választási időszakot határoztak meg. Előre látni lehetett ugyanis, hogy akkor lesz a legsúlyosabb gazdasági, szociális és morális válság, következésképpen az idö tájt lesz a kormánypártoknak a legkisebb esélyük arra, hogy megtartsák a választópolgárok bizalmát. - Ez ma már nyilvánvaló. Nagyon jó lenne, ha az újságírók és a történészek minél többet írnának ezekről a sorsdöntő tanácskozásokról, elemeznék a szempontokat, a végső döntés motívumait. Akkor többen úgy gondolták, hogy két éven belül új alkotmányunk lesz, demokraták vagyunk, tehát úgy ildomos, ha újraosztjuk a kártyákat. A következmények köztudottak. Nem lett új alkotmányunk, sőt még új választási rendszerünk sem. Meglehetősen naivan, óriási politikai baklövést elkövetve átadtuk a kezdeményezést a populistáknak és más ellenzékieknek. Nem okultunk az angolok példájából, ahol összehasonlíthatatlanul nagyobbak a demokratikus hagyományok. Ott elismerik, hogy az új választások szemszögéből a kormánypártiság általában bizonyos hátrányt, az ellenzékiség pedig többnyire előnyt jelent. Ezt úgy igyekeznek kiegyenlíteni, hogy a választási időszak negyedik évében döntheti el a kormány, a kormányzó párt, hogy mikorra írja ki a választásokat. Nyilván a számára legkedvezőbb időpontban teszi ezt. Mi naivak voltunk, kitettünk magunkat a populisták kénye-kedvének. - Kik hozták meg annak idején ezt a végzetes döntést? - Ezt derítsék ki a történészek és a politológusok. Csak annyit árulhatok el, hogy a sorsdöntő tárgyalásokon Szigeti László személyében magyar ember is részt vett, mindketten a kétéves választási időszak ellen szavaztunk. - Az előre látható és egyre súlyosabb gazdasági, szociális gondok hazánkban és valamennyi posztkommunista országban növelik az indulatokat, a társadalmi feszültséget, gerjesztik a nacionalizmust. A nemzeti azonosságtudat keresése, erősödése meghatározó a jelenlegi Közép-KeletEurópában. Nyugaton az integrálódási folyamat tanúi vagyunk, - Most mondom ki először és ilyen keményen; azért, mert közeledtek a választások: Szlovákiában és Csehországban is több politikus és párt úgy érezte, hogy az önállósodás követelésével sokat nyerhet a választásokon. Nálunk Jan Kalvoda volt ennek a szemléletnek a megtestesítője. Kihasználta, hogy a cseh közvélemény egy része belefásult a sok tárgyalásba, mások viszont egyre türelmetlenebbek lettek. Ä televízióban, a közéletben Jan Kalvoda lett a kemény cseh politika jelképe. Ami idén tavasszal történt, arról a történelemkönyvek írni fognak, éspedig úgy, hogy a szűklátókörű, önző pártérdekek a hosszabb távú célok és a jól felfogott társadalmi célok Méry Gábor felvételei ugyanakkor azonban a nemzeti kisebbségek autonómiát, bizonyos kollektív jogokat kapnak, például a dél-tiroli német ajkú polgárok és a belgiumi németek. Nálunk a szlovákiai magyar pártok szorgalmazzák minimálisan a kulturális autonómiát. Hogy ítéli meg ezeket a törekvéseket? A liberális politikusok tudják-e kezelni a nemzeti és a nemzetiségi kérdéseket? - Én nem látok kibékíthetetlen ellentétet az állampolgári és a nemzeti elv között. A nemzet azonos nyelv, lelkület, kultúra. A polgári elv több vagy kevesebb ennél, ez alapjában véve az egyén jogainak és kötelességének elveit, normáit rögzíti. Nyugat-Európa ebben a vonatkozásban is példát mutat nekünk. Ahol egykor a legtöbb konfliktus alakult ki, ott szorgalmazták először a régiók szoros együttműködését. A németfrancia, a német-holland határvidéken például. Ezek a területek ma már sok szállal kötődnek egymáshoz, az országos központok a hatalom egy részét rájuk ruházták, s ök élnek vele. A régiók együttműködése, a sokrétű gazdasági kapcsolatok a német-francia megbékélés egyik tartópillére. Nyugaton tudatosan ösztönzik a történelmi régiók bizonyos önállóságát, ezért fejlődik Katalánia, Bajorország. A történelmi régiók határait sohasem a diplomaták vagy a katonatisztek húzzák meg, s különben is a határok e kapcsolatok révén egyre átjárhatóbbak, mindinkább veszítenek jelentőségükből. Jómagam e példákat követve szorgalmaztam a cseh-német határvidékek együttműködését, s azt hiszem, óriási jelentősége lenne annak, ha Szlovákia, Magyarország, Ukrajna, Lengyelország ós Románia szomszédos régiói és más történelmi tájegységek is keresnék a gazdasági együttműködés és a kölcsönös közeledés bevált formáit. Egyébként a gazdasági integráció és a nemzeti kisebbségek jogainak szavatolása nem könnyű, s nem is rövid folyamat. Nyugat-Európában is többévtizedes harc, vajúdás árán értek el eredményeket. Más út azonban nem vezet a demokratikus Európába. -A válságos belpolitikai helyzet, a bekövetkező válás ellenére ön nem tűnik borúlátónak. - Nem is vagyok az. Saját elhatározásomból gyakran járok Szlovákiába. Felmérni a helyzetet, beszélgetni, vitatkozni barátaimmal. Úgy látom, hogy Szlovákiában a nemzeti megmámorosodás után egyfajta kijózanodás tapasztalható. Ez így volt többször Csehországban is. S az sem baj, ha neves politikusok ma ellenzékben vannak. Ebben a helyzetben mutatkoznak meg emberi, erkölcsi értékeik, hogy képesek-e hatalom nélkül, nehéz körülmények között távlatosan politizálni. Hiszem azt is, hogy Közép-Európa a mai súlyos gondok ellenére nem is olyan sokára újra intenzíven keresi majd az integrálódás, az együttműködés lehetőségeit. Ezt ma a csehek és a magyarok érzik talán leginkább. A magyarok közül pedig talán a szlovákiai magyarok óhajtják mindezt. Én legalábbis ezzel a feltevésemmel magyarázom azt, hogy néhány szlovákiai magyar értelmiségivel jobban megértem magam, mint számos prágai kollégával. - Apropó, értelmiség. Ont és önöket egyre több támadás érte, hogy hagyják abba a politizálást, az értelmiségiek, az egykori másként gondolkodók egyesek szerint rossz politikusok, nem valók erre a pályára. Valóban? - Nincs egyértelmű válaszom. Nem minden értelmiségi való politikusnak. S ha az értelmiség valóban entellektüell, akkor nem ragaszkodik mindenáron a hatalomhoz, s ezt a választópolgár egykönnyen gyengeségnek ítélheti meg. Az értelmiségi erkölcsi kötelességének érzi, hogy kimondjon kellemetlen igazságokat is. Ezt a politikus nem nagyon engedheti meg magának, nagyritkán talán csak kiemelkedő államférfiak. Mindezek ellenére az értelmiségi történelmi távlatokban és folyamatosságban tud gondolkodni, határozott erkölcsi értékrendje van. Mindez, ugye, a politikában sem hátrány. Ugyanakkor az értelmiségi íróként, szerkesztőként, a könyvkiadó munkatársaként és más területen is szolgálhat nemes ügyeket, célokat. Nincs tehát semmi okunk sem mindenáron ragaszkodni, sem pedig teljesen lemondani a politikusi életpályáról. SZILVÁSSY JÓZSEF