Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-26 / 253. szám, hétfő

RIPORT . ÚJ szól 1992. OKTOBER 26. „AZ ÜGYET LEZÁRTUK, FELEJTSEK EL..." Végső kétségbeesésemben fordulok önökhöz, mert a hatpságokhoz írt leveleim nem hozták meg a várt eredményt. A Belügyminisztérium a járási ügyészséghez irányított, ök meg a rendőrséghez küldtek, tehát ahhoz a szervhez, amely ellen panaszt emeltem. Minden jel arra mutat, hogy el akarják tussolni az ügyet. Mi másra gondolhatnék, ha a másfél évvel ezelőtt történteket még mindig nem tisztázták, s a bűnösöknek, akik majdnem agyonverték a fiamat, haja szála sem görbült meg - mondotta Dudvanszký Erzsébet, bátorkeszi olvasónk, mikor panaszlevele elolvasása után felkerestük. A történet valóban nem szívderítő. Sokáig nyomoztunk, míg előkerítettük az egyik koronatanút, aki igazolta az anya és fia állítását. Néhány óra múltán összeállt a kép. Másnap telefonon beszéltünk a járási rendőrkapitányság illetékesével akitől megtudtuk, hogy az ügy kivizsgálásával megbízott tiszt - az az illető, akit a levélíró megvádolt - közben nyugdíjba ment. Azt a lehetőséget, hogy az eset még nincs lezárva, beszélgetőpartnerünk kizártnak tartotta. A múlt év április 24-én Dudvanszký Erzsébet fiatalkorú fia, Imre barátjával Bátorkesziről Heténybe ment, hogy megnézze a két.falu közti futballmérkőzést. A találkozó folyamán a szurkolótáborok összetűztek, ezért Imre inkább átment a stadion túloldalára, de nemcsak azért, hogy elkerülje a konfliktust, hanem azért is, mert találkozni akart egy helybeli lánnyal, akinek udvarolt. A nézőtéren közben folytatódott a kakaskodás, melynek során az egyik bátorkeszi szurkoló - korban és öltözékben hasonlított Imrére - megrúgta az egyik hazai drukkert. Néhány felbőszült hetényi ezt meg akarta bosszulni, s tévedésből Imrét verték félholtra. (A tettes, miután megtudta mi történt falubelijével, elnézést kért tőle, amiért rajta verték el a port). - A találkozó vége felé észrevettem, hogy néhányan ferde szemmel néznek rám - elevenítette fel a történteket Imre. - Amikor hallottam, hogy élve nem távozom, nagyon megijedtem. Vége lett a meccsnek és én a mieinktől távol voltam, ezért a kertek alatt igyekeztem elmenekülni. Vagy nyolcan, karókkal a kezükben, a nyomomba eredtek. Kirohantam a főutcára, melyen egy szentpéteri gépkocsi haladt. Megállítottam, és az autóban ülő fiatal párnak könyörögtem, vigyenek magukkal. a foci körül, de ilyen csúnya esetre nem emlékszem. Aznap a találkozó után hazafelé menet, szokásomhoz híven, a sofőr mellett ültem, Imrét csak ruhájáról ismertem fel. Szörnyű állapotban volt. Megkérdeztem, mije fáj, azt motyogta, nagyon rosszul van. Percek alatt az orvoshoz értünk, aki azonnal a kórházba vitette. A tettesekről Dudvanszky Erzsébet, az édesanya Mindegy hogy hová, csak el a faluból. Azt reméltem, ha kijutok Hetényből, biztonságban leszek. Csakhogy két kocsi követett bennünket. Az egyik elénk vágott, és elállta utunkat. Az autóból kiszállók körülvettek bennünket és rázni kezdték a szentpéteri gépkocsit. Képesek lettek folna felfordítani. Erre csak azért nem került sor, mert üldözőim kiráncigáltak az autóból és ,,na most megdöglesz" kiáltásokkal nekem estek, és agyba-főbe vertek. Aztán félholtan az árokba dobtak és otthagytak. Amikor magamhoz tértem, nagy nehezen feltápászkodtam. Barátnőm egyik hölgyismerőse talált rám, de alig ismert meg. Elkísért a buszmegállóig. Szerencsére éppen akkor értünk oda, amikor arra haladt - már hazafelé tartva - focicsapatunk autóbusza. Felvettek és orvoshoz vittek. A doktor úr az elsősegélynyújtás után azonnal hívta a mentőket. Hét hétig nyomtam a kórházi ágyat... Ivan Trenčík, a bátorkeszi futballcsapat edzője: „Már csaknem harminc éve forgolódom A szurkolók elragadtatják magukat (Méry Gábor felvételei) Döme Imre, a megvert fiú nem sokat tudok. Néhányan állítólag többszörösen büntetett egyének. Lacza Imre jnérnök, Hetény polgármestere: Csak hallomásból ismerem a történteket. Akkoriban azt beszélték, hogy a vendégszurkolón azért álltak boszszút, mert valakit megrúgott. Többen kergették és amikor elkapták, megverték. Mi nem foglalkoztunk az üggyel, mert az esetet a rendőrség viz-sgálta. - Hogy jellemezné a verekedők vezéregyéniségét. Kuzsela urat? - Bosszúálló, verekedős típus. S. Andrea, Péter volt hetényi barátnője nem nagyon akart nyilatkozni: Állítása szerint nem látta a történteket, csak Imre, illetve az emberek elmondása alapján szerzett tudomást az incidensről. ,,A hetényiek haragudtak rám, mert állítólag a kesziek pártján voltam, azok meg pont az ellenkezőjét állították" - mondotta találkozásunkkor, aztán elvezetett a barátnőjéhez, aki az emlékezetes napon a buszmegállóig kísérte Imrét. A másik lány sem akart beszélni. Mindössze megerősítette, hogy a fiút szörnyű állapotban találta. A tetteseket állítólag ismeri, de inkább nem nyilatkozik róluk. Mester Klaudia, a szentpéteri koronatanú: bátyámmal fagyizni indultunk. Hetényen áthaladva hirtelen valaki az autónk elé ugrott. Nem tudtuk mit akar, de láttuk, sápadt és reszket. Amikor felvettük, azt mondta; hajtsunk gyorsabban. Észrevettük, hogy többen is az autónk után szaladnak. Hamarosan egy Lada és egy Škoda is üldözőbe vett bennünket - elálltak az utunkat. Sokan körbeállták kocsinkat és kiabáltak utasunkra, követelték, szálljon ki. Ő erre nem mutatott nagy hajlandóságot, ezért erőszakkal kiráncigálták és verni kezdték. A bámészkodók nem léptek közbe, Mi az ott lévők közül senkit sem ismertünk. Én a látványtól rosszul lettem, bátyámat is sokkolta a brutalitás. Amikor hazaértünk, anyuék azt hitték balesetünk volt, annyira sápadtaknak láttak bennünket, Imre édesanyja: amikor tudomást szereztem a történtekről, az orvoshoz rohantam. Életem végéig nem felejtem el azt a szörnyű látványt: fiam arca egy véres massza volt. „Doktor úr, látni fog?" - volt az első kérdésem. Miután kórházba szállították, Trenčík edző figyelmeztetett, jelentsem az esetet a rendőrségen. Én Ógyallán tettem feljelentést. Egy idő után érdeklődtem, milyen stádiumban is van az eset kivizsgálása. Azt válaszolták, az ügyet átadták a komáromi kollégáknak. Idő múltával elmentem Komáromba is. Ott azt mondták; igen, valamit hallottak az esetről, de az iratok Ivan Trenčík, az edző még nincsenek náluk. Fülem hallatára hívták fel a gyallai rendőrséget és szemrehányást tettek nekik, hogy még nem küldték el az anyagot. - Az ügy kivizsgálását úgy húzták, mint a rétestésztát. Háromszor hívtak kihallgatásra. Legutóbb tavaly szilveszterkor. Azóta semmilyen értesítést sem kaptam. Előzőleg kértem a komáromi rendőrparancsnokot, vegyék el az ügyet Hanko kapitánytól, mert az felületesen kezeli. Azt válaszolták, kevés az emberük és különben is, már sok idő telt el a történtek óta. Hagyjam az egészet, a biztosító úgy is fizetni fog. Hát nekem eszem ágában sem volt megfogadni a tanácsot. írtam a belügyminisztériumba, ők a járási ügyészséghez irányítottak, azok meg a rendőrséghez. Közben telik az idő, és semmi sem történik. - A biztosító fizetett? - Az egy külön történet. Először azzal utasítottak el, hogy míg a rendőrség nem zárja le az ügyet, az ő kezük meg van kötve. Amikor hoztam egy igazolást a történtekről, kifizették fiam bérkülönbözetét, mintegy 3000 koronát, a súlyos sérülésekért pedig 900 koronát adtak. Az eset óta Imrének tériszonya van, nem dolgozhat a magasban, de ezt inkább elhallgatja, mert fél, hogy emiatt esetleg munka nélkül marad. A napokban Dudvanszkynétól ismét kaptunk egy felháborodott hangú levelet. Jogos haragját a komáromi rendőrség értesítése váltotta ki, szerkesztősé; günkbe is elküldte, melyben az áll, hogy a vizsgálatot 1992. január 31-én leállították, mivel nem sikerült megállapítaniuk a tettes kilétét. Valóban érthetetlen és felháborító közlés. Hiszen a verekedőket nemcsak Imre, de a hetényiek közül is sokan ismerik, sőt, a rendőrségen is kihallgatták őket. Dudvanszkynétől annakidején- megkérdeztük, mit vár attól, hogy nyilvánosságra hozza ezt az ügyet. Akkor azt mondta, hogy ha csak az olvasóknak szolgál tanulságul, már sikerült valamit elérnie. Eltökélte, hogy harcát nem adja fel, mert akkor nem tartaná magát anyának. ORDÓDY VILMOS Vannak dolgok, amelyekről mindenféle hírforrásokból, annak rendje és módja szerint, tudomást szerez az ember, s mint ilyet, elkönyveli az általa ismert tények kategóriájába. Aztán megtörténhet, hogy - teljesen váratlanul, meglepetésszerűen - közvetlenül is szembesül velük. S akkor rájön: ha tudott is róluk, az - édeskevés. Mert van, amit legalább egy futó pillantás erejéig látni is kell, hogy amúgy igazából megérezzük, mi van mögötte. A prostitúcióról van szó. Pontosabban: egy jól behatárolható helyhez és módszerhez kötött fajtájáról. Az országúti ,.vadászatról", (egyelőre még közös szép hazánk nyugati határvégein.) Hogy létezik ilyesmi, arról tud mindenki, aki nézi a tévét, hallgatja a rádiót, olvassa a napilapokat. Arról is, hogy társadalmi problémaként kezeljük, különféle szankciókat hozunk a megfékezésére, vagy ha már mást nem tehetünk, legalább adóztatni próbáljuk az ,, alanyokat. "Aztán, mindezek okos tudatában mégis felér egy kisebb sokkal meglátni az első ilyen lányt az országút mellett. Berlinből hazafelé tartó autóbuszunk megérkezik a cinoveci határátkelőhelyre. Jócskán elmúlt már éjfél, s a szisszenve nyíló ajtón keresztül metsző hideg áramlik be a kellemesen fűtött kocsi belsejébe. Az ablakon kipillantva látjuk, hogy bár leheletvékony rétegben, de a Krušné hory lejtőin már leesett az első hó. A vámosok nem sokat vacakolnak velünk: gyors, rutinos útlevél-ellenőrzés, és máris indulunk tovább. Az utasok többségét pillanatokon belül ismét álomba szenderiti a motor egyenletes zúgása. Lassan haladunk, az út meredeken lejt; a késői órára való tekintettel kihalt az egész környék. Annál meglepőbb, hogy a busz reflektorainak fénycsóvájában feltűnik egy miniszoknyás lány. Már messziről integet: akár stopposnak is nézhetné az ember, ha a másik kezével nem mutatna félreérthetetlenül a lestére. Pontosabban: annak egy bizonyos részére. A nagyobb hatás kedvéért egy kicsit még feljebb húzza az amúgy is alig combtőig érő szoknyáját. Mi tagadás: érzéki, a lány fiatal és szép. Amikor látja, hogy autóbusz közeledik és nem kamion, nem integet. Arcán a csábos mosolyt, egy töredékmásodperc alatt unott érdektelenség váltja fel: összecsukja bőrkabátjának szárnyait, hátralép, és a következő pillanatban eltűnik a sötétségben. És máris itt a következő, majd a harmadik, a negyedik, a sokadik. Sűrűbben sorjáznak, mint a kilométerkövek. A csípőt alig takaró miniszoknyában, vagy szorosan a testhez tapadó, minden domborulatot plasztikusan kirajzoló vékony nadrágban. Éjjel fél kettőkor, frissen hullott hóban topogva. Vannak közöttük szépek, vannak olyan ,,semilyenek", és mi tagadás, csúnyácskák is. A recept majdnem mindegyiküknél ugyanaz: integetnek, ki a legcsábosabbnak vélt mosolyával, ki csak úgy közönyösen belebámulva a közeledő jármű reflektoraiba. Van, akit akár sajnálni lehetne, mert annyira törékeny és fiatal, annyira ,,nem illik oda'' az éjszakai országút szélére, de olyan is van, aki még az integetéssel sem finomkodik: két kezét a jól ismert mozdulattal összeütögetve a lehető legvilágosabban tudtul adja, mit is akar. Utolérünk egy német rendszámú kamiont: világító féklámpákkal áll az út szélén. Hosszú, fekete hajú lány kiabál fel a magas pilótafülkébe. A ,,tárgyalás" nem tart tovább pár másodpercnél: nyílik az ajtó, a lány felkapaszkodik a meredek vaslétrán, a szétnyíló dzseki alól elővillantja formás combjait. A kamion egy közeli, aprócska parkolóra hajt, lámpái kialszanak... VAS GYULA