Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-23 / 251. szám, péntek

7 VENDÉGOLDAL ÚJ szól 1992. OKTÓBER 23. f

Si • MEGJELENIK KÉTHETENTE. ELSŐ ÉVFOLYAM, í, SZÁM M H • ARA: 19.SO FORINT IW Dobossy László JELZESEK A MELYBŐL Az újabbkori francia történész-iskola egyik legtekintélyesebb képviselője, Fernand Braudel, nyomatékosan javasolta, hogy szaktudományának „a felszín alatti névtelen és roppant terjedelmű történelem" feltárására is vállalkoznia kell. József Attilánk pedig, a költői szó igéző erejével, olyként fejezte ki ugyané gondolatot, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély". Az alábbi három villanás szerény adalékul szolgálhat e „hallgató mély" közép-európai rétegeinek teljesebb megismeréséhez. 1

1956 októberének közepén néhány hetes tanulmányút• ra fővárosunkba érkezett Karel Krejčí professzor, nemzetközi rangú irodalomtudós, a prágai Károly Egyetem az idő szerinti rektorhelyettese. E sorok íróját az a tisztesség érte, hogy a vendéglátó Magyar Tudományos Akadémia és az ELTE megbízásából — Sziklay Lászlóval együtt — a kiváló cseh pályatárs kalauza lehetett. Nem sok gond volt vele. A tudós ugyanis akkortájt Az ember tragédiája világirodalmi rokonjelenségeivel, az úgynevezett poéme de ľ humanité (az emberi sors költői kifejeződése) műfaji változataival foglalkozva, főként a francia, a német, a lengyel, a cseh és a magyar irodalom párhuzamait vizsgálta. Ezért idejét túlnyomórészt a szakosodott könyvtárakban töltötte. Ámde október 23-ának délutánjától alapvetően megváltozott a napirendje, foglalatossága. A bezárt könyvtárak helyett az utcákat járta, a kollégákat kérdezgette, a fejleményeket figyelte. Kifogástalan német, francia, orosz nyelvtudásával igyekezett minél alaposabban, mennél pontosabban tájékozódni arról, aminek akaratlanul szemtanúja lehetett. Étterembe nem ment, inkább utcai árusok bódéja mellett forró lángost ebédelt, hogy ezzel is több ideje maradjon szemlélődésre. Csak a balgák hiszik, hogy a tudós olyan ember, aki a megismerhető valóság helyett a különféle hivatalos közlemények ellenőrizhetetlen adatait fogadja el hitelesnek. Krejčí mindenesetre élénk érdeklődésű figyelő tanúja volt a forradalomnak s a megtorlás első hetének is. Eredeti munkatervétől eltérően csak később, november 10-e tájt utazhatott haza. A mindig csöndes, udvarias és mértéktartó tudóst otthon zajos kíváncsisággal fogadták. íme, egy tekintélyes professzor, szavahihető akadémikus, aki tanúja lehetett „a magyarországi eseményeknek". Az egyetemi pártbizottság gyűlést szervezett, amelyen — a zsúfolásig megtelt nagyteremben — Karel Krejčí beszámolt budapesti élményeiről. Teljes lett a tanácstalanság. A tudós ugyanis nem azt mondta el, amit az egypárt illetékesei vártak tőle, hanem amit ő maga észlelt. A pártbizottsági titkár hiába bizonygatta, hogy Krejčí professzor nem azt látta, amit látnia kellett volna, hanem valami egészen mást; s hiába próbálta rávenni az előadót, hogy a hivatalos minősítéssel egyező jelenségekről (fosztogatásokról stb.) adjon számot. O kitartott állítása mellett: szemtanúként nem beszélhet másról, csak amit tapasztalt s amit ellenőrzött. Krejčí professzor nem volt agreszszív alkat; nem vitatkozott a párt hivatalos állásfoglalásával. Csupán arra nem volt hajlandó, hogy olyasmit állítson, amit maga nem látott, nem hallott. Ezt követően, fegyelmi tárgyalás eredményeként kizárták a pártból, eltávolították az. egyetemről, de méltányosságból, korábbi érdemeire és — különösmód — lengyel kapcsolataira való tekintettel megengedték neki, hogy tudományos munkatársként kutatói tevékenységet végezzen az Akadémia irodalomtörténeti intézetében. Ilyképpen az ősi egyetem szegényebb lett egy értékes oktatóval, az összehasonlítható irodalomtudomány viszont — minthogy Krejčí ezt követően írhatta meg fő műveit — egyetemes értékű alkotásokkal gazdagodott... 2

1957 elején, a Károly Egyetem vendégeként, néhány • hetet Prágában töltöttem. Valamiféle tiszteletdíj-ügyben kellett látogatást tennem a Plamen című, akkor rangosnak minősült folyóirat szerkesztőségében. Bejelentés nélkül, váratlanul érkeztem. Épp a heti szerkesztőségi tanácskozás befejező szakaszába toppantam: a hangulat emelkedett volt, az asztalon sorakozó butéliák is az oldottságot tanúsították. Amikor megismertek s megtudták, honnan jövök, hangjuk és kedvük még harsányabb lett. Egyikük elrikkantotta magát: A( íije Rakousko-uherskd monarchie! (Éljen az OsztrákMagyar Monarchia!) Egy másik hang, nem kevésbé harsogón, ám ugyanolyan szívélyesen nyomban helyesbített: Öviem bez Rakouska, bez Uherská a bez monarchie! Éljen! (Persze Ausztria nélkül, a történelmi Magyarország nélkül és monarchia nélkül!) E játékos emlegetés közép-európai távlatainknak (és nyomorúságunknak is) — úgy hiszem — találóan érzékelteti a hatást, amely forradalmunk visszhangjaként az egyik szomszédos nép értelmiségi rétegében akkortájt, 1957 elején megnyilvánult — s talán azóta is lappang. A magyar felkelés megmutatta — vélték ők is, meg mások is több helyütt —: végre érlelődik az idő, amikor maguk a népek vállalkozhatnak sorsuk irányítására. Szakítsuk el a járószalagot, mely bennünket — miként a múltban — most is nagyhatalmi eszközzé töppeszt. Éljen a közép-európai népek egymást erősítő összehangolt együttműködése! Éljen! — mondták. Nem kell a rossz emlékű Monarchia, nem kell az önvesztébe bukott osztrák birodalom, sem a tragikus sorsú történelmi Magyarország, de térségünk népeinek létfeltétele a megbékélés, a kölcsönös bizalom, az együttes cselekvés! így füstölögtek, persze, csak egymás közt és szeszgőzös bódulatban, mert voltaképp a felsőbbségtől rájuk bízott folyóiratban még utalásszerűén sem közölhettek ilyen vagy hasonló eretnek gondolatokat. Az itt fölvillantott jelenet kapcsán hadd tegyem szóvá, hogy nyelvünk múlt századi történetéből végzetesen hiányzott s mindmáig hiányzik egy szó, amely pedig a környező népek nyelvében megvolt s ártalmasan mérgezte kölcsönös kapcsolatainkat. Ez a szó az 1918 előtti Magyarországot, a történelmi Magyarországot jelölte, s arra utalt, hogy ebben az államkeretben békésen vagy olykor feszültségektől terhelten együtt éltek magyarok és más nemzetekhez tartozók, s ezek együtt mind hungarosok voltak. A csehek e régi Magyarországot U he r skon nk (a szlovákok Uhorskoaak) nevezték, míg az 1918 utáni Magyarország neve itt is, ott is: Maďarsko (vagyis most már csak a magyarok hona). Nyilván többre is, másra is utal ez, nemcsak országnévjelölésre. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a múlt században még a németek is különbséget tettek az ungarisch és az ungarlöndisch magatartás közt. Mi — sajnos — meg sem kíséreltük, hogy nyelvi kifejezést adjunk e fogalmi különbségnek. Ilyen látszólagos „apróságokra" azért nem árt odafigyelnünk, mivel a népek közti kapcsolatokban nem csupán gazdasági és politikai tényezők játszanak szerepet. Fontos lehet a hatásuk az ilyen mozzanatoknak is. Főleg a mi térségünkben... Talán már kimondhatjuk: hagyománnyá vált napilapunkban, hogy a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepein, a magyar történelem korszakos eseményeinek évfordulóin vendégünk valamelyik magyarországi lap, egy teljes oldalon. Most, amikor 1956-ra emlékezünk, a Magyarok Világszövetségének kétheti lapjából, a Világszövetség 6. számából válogattuk az alábbi írásokat. 3

A történelmi események, amelyeknek 1968 augusztu• sában Csehszlovákia lett áldozatává, bízvást tekinthetők a magyar ötvenhat folytatásának. Legalábbis akképp, hogy '56 nélkül aligha lett volna '68. A véletlen úgy akarta, hogy a hatvannyolcas év végén (vagy hatvankilenc elején) rövid ideig ismét Prágában tartózkodjam. Szabad óráimban az élet jelenségeit figyeltem (miként annak idején Karel Krejčí Budapesten). Minden nép más módon éli át a megaláztatást. Van, amely önpusztító keserűséggel (mint mi), s van, amely látszólagos nemtörődömséggel, a túlélés esélyeit firtatva (mint például a csehek). íme a példa. A színtér egy jellegzetes prágai kiskocsma a Vár alatti Neruda utcában. Munka utáni csöndes sörözők az asztalok körül. Szemmel láthatólag jól ismerik egymást: törzsvendégek lehetnek. Egyszer csak két „kimenős" szovjet katona lép a helyiségbe. A pulthoz állnak, sört kérnek. A közeli asztalnál ülők halk megjegyzéseket tesznek. Egyikük azonban emeltebb hangon, a szovjet katonák számára is hallhatóan megszólal: Ai íije svobodné Československo! (Éljen a szabad Csehszlovákia!) A szovjetek sörüket kortyolják, szempillájuk se rebben. Aztán fizetnek, indulnak. Távozóban egyikük halkan, de azért tisztán, érthetőn odaszól az asztaltársaságnak: Da zdrasztvujet szyobodnaja Litva! (Éljen a szabad Litvánia!) A szemlélődő magyar vendég pedig arra gondol: e szomorúan jellemző keleteurópai életkép az elnyomottak véletlenszerű találkozását példázza. De hány ilyen találkozás adódhatott az elmúlt évtizedekben Európa- és Ázsia-szerte! Szerény adalék ez a zsarnokság természetrajzához: megszállt nép fia vesz részt egy másik nép leigázásában. Hányszor vetődhetett föl a kérdés: a sok megszállt közt ki érezte magát elnyomottabbnak? Például a fent leírt jelenetben: az-e, aki a megszálló hadsereg formaruháját viselte, vagy az-e, aki a nehéz helyzetben egyszerűen csak — ahogy lehetett — létezni próbált, s családjának meg nemzetének értékeit mentegette? A felszín alatt egyazon sors hordozói voltunk. Hitem és szándékom szerint ezen anekdotaízű közép-európai történetkék csak látszólag villódznak a felszínen, valójában a tragikusan hallható mélyből közvetítenek elgondolkodtató jelzéseket. Tudvalevő ugyanis, hogy vannak — remélhető-e, hogy csak voltak? — korok és helyzetek, melyekben a közösségi gondolkodás nem nyilvánulhatott) meg akadálytalanul. Amidőn a nemzetközi tekintélyű tudós professzor nem mondhatta el büntetlenül lelkiismeretesen gyűjtött megfigyeléseit s a belőlük levont következtetéseket. Amidőn egy élvonalbeli folyóirat szerkesztői nem fejthették ki jámbor óhajukat. Amidőn egy elnyomott nemzet megalázott tagjai s egy elnyomó hadsereg hasonlóképp megalázott katonái csak öszszeesküvők módján, lehalkított hangon válthattak egymással csöndes üdvözletet. ... S eközben egy szlovákiai falucskában, Stószon, ahol hajdan mánták, magyarok és szlovákok éltek, egy magára maradt magyar író, Fábry Zoltán, helyzetértékelő sóhajt vetett papírra: „Merre vagy, Európa?" Ma már — anynyi megpróbáltatás után — tudjuk, hogy a „fecsegő felszínen" hiába keresnénk a választ. A „hallgató mélyből" érkező jelzések adnak hírt róla: Európa bennünk van, minden nemzet jóakaratú tagjaiban. Petri György Személytelen voltál, mint a többi zakósszemüveges vezér, nem volt érces a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje volt szokatlan számodra. Csalódottan hallgattalak, cvikkeres öregember, még nem tudtam a betonudvart, ahol az ügyész az ítéletet, bizonyára, elhadarta, sem a kötél durva horzsolását, a végső' szégyent. Ki mondja meg, mi lett volna mondható arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek vissza nem térnek. Börtön, halál nem köszörüli ki a pillanat élit, ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad a vonakodó, sértett, tétova férfira, akibe mégis fölszivároghatott düh, káprázat, országos vakremény, mikor arra ébredt a város: lövik szét. Balázs Adám AZ ELESETTEK VOLGYEBEH A mindig csöndes Kerepesi temetőben, fővárosunk meghitt hangulatú oázisában sétálok. Ahol nem tűnik szentségtörésnek, hogy az őszi napsütésben kismamák babakocsit tolnak a gesztenyefák árnyékában, Kossuth, Batthyány és Deák mauzóleuma között. A temető — különösen a nemzeti panteon — számomra nem az elmúlást jelképezi, hanem a történelmi folytonosságot, az életet. Igy éreztem Moliére és Balzac sírjánál a párizsi Pére Lachaise temetőben is, akárcsak a Házsongárdi sírkertben Tótfalusi Kis Miklós és Kós Károly emlékművénél. Az, persze, szentségtörés volt, hogy az ötvenes esztendőkben sztálinista „perc-emberkék" arany-csillagos, uniformizált sírjai kezdték megtömi azt a harmóniát, amelyet Klapka György és Arany János, Vörösmarty és Jókai, Babits és Karinthy Frigyes, Blaha Lujza és Ady Endre síremléke sugárzott. * A főbejárattól balra, Kádár János sírjának szomszédságában mintegy száz uniformizált, fekete márványlapos sír sorakozik egymás mellett, katonás rendben; középütt felirat hirdeti: „Örök hála és dicsőség az ellenforradalom ellen harcolt elesett hősöknek, 1956". Puskalövésnyire innen (a kifejezést Sütő Andrástól kölcsönzőm, jelképes érvénnyel, persze): egy félreesőbb parcellában ugyanannyi korhadt fakereszt áll. Az „ellenforradalmáŕ-nak titulált hős pesti srácok több mint harminc esztendőn át kényszerűen elhanyagolt (újabban friss kopjafával is megjelölt) sírjai. Mintha farkasszemet nézne egymással ez a két parcella. Az egyikben az ávós-pufajkások porladó tetemei, a másikban harminchat évvel ezelőtti ellenfeleik, forradalmunk vértanúi. Vajon elképzelhető-e a megbocsátás és a megbékélés az utódok emlékezetében, tudatában? Elképzelhető-e, hogy harminchat év elteltével ugyanaz a kéz helyezzen el virágot mindkét parcellában október 23-án, hogy ugyanaz a kéz gyújtson gyertyát mindkettőben, Halottak Napján? * Hadd idézzek fel egy spanyolországi emléket. Atyai barátom, Madridban élő gróf Zichy Imre (kinek világutazó nagyapja, Zichy Jenő szintén itt nyugszik, >a Kerepesi sírkertben) elkalauzolt Escoriaiba, amelynek sok nevezetessége közt egy székely író, Nyíró József sírja is itt található, majd felkerestük az Elesettek Völgyében Franco tábornok síremlékét. Az 1936-os spanyol polgárháború halottai, az egykori ellenfelek itt közös sírban nyugszanak. Franco tábornok tehát hajdani ellenfelei közé temetkezett. És Zichy Imrének el kellett hinnem: a spanyol nép többsége napjainkban a százötven méter magas kereszt tövében húzódó Elesettek Völgyét a nemzeti megbékélés jelképének tekinti. * 1956 még bizonyára túl közel van ahhoz, hogy, hogysem az egykori ellenfelek — a keresztényi megbocsátás szellemében — közösen emlékezhetnének a kiontott vérre, amelyről Albert Camus azt írta 1957. október 23-án: JK magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét*. De nemzeti megbékélésre már ma is legalább oly nagy szükségünk lenne, mint a spanyol emlékezőknek, az Elesettek Völgyében.