Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-21 / 249. szám, szerda

RIPORT LÚJSZÓ* 1992. OKTOBER 21. KÖNNYET FAKASZTÓ KŐ Fekete fejkendős, hetven év körüli asszony áll a frissen leleplezett emlékmű előtt, arcán patakokban folyik a könnye. Kezében gyertyát szorongat. Egy halottat sirat, akit hosszú évtizedek után végre eltemethet. Mert van már egy darabka föld, amit sírjának tekinthet. Kezdődhet a belenyugvás, Bátorkeszin, a községháza előtt egy gondofean körülkerített emlékmű áll. Odalán azok nevei olvashiatók, akik a „nagy háborúban" estek el a község lakói közül. Az első világháború áldozatainak megadhatták ezt a kegyeletet. Azóta jópár évtized eltelt már, mialatt e falu lakói is megszenvedtek egy újabb háborút s egy új rendet, annak minden embertelenségével együtt. Mert az új rend még azt sem engedte meg, hogy háborús halottaiknak méltó emléket állíthassanak, hogy még élő hozzátartozóiknak legyen hol gyertyát gyújtani emlékükre. Társadalmi fordulat kellett hozzá, hogy most, 1992-ben, 47 évvel a második világháború befejezése után végre felállíthassák azt az emlékművet. — Az volt az elgondolásunk — meséli bátorkeszi polgármestere, Szabóné Jozefík Edit —, hogy ez. zel az emlékművel a háború öszszes áldozatának emléke előtt tisztelgünk. Nemcsak az elesettek, a fogolytáborokban elpusztultak, hanem az utánuk maradt árvák és özvegyek, az orosz táborok poklát megjártak emléke előtt, mindazokra gondolva, akik a háború áldozatai. Bátorkeszin még néhányan élnek azok közül, akik „megjárták a hadak útját". Egyikük, a nyolcvanas éveit taposó Gergő István, négy évet töltött különböző szovjet fogolytáborokban. A magyar hadsereg katonájaként harcban esett fogságba 1945 februárjában. S megtörve, lefogyva, a felismerhetetlenségig megváltozva 1949 tavaszán került haza., ő „mindössze" négy évig volt távol családjától, szülőfalujától, „csupán" négy évig gyötörte a honvágy a kemény szibériai télben, de azt a négy évet azóta sem tudja elfelejteni. — Már a háború vége felé, a Vértes hegységben, Vértessomlyó határában jutottam fogságba. Korábban átestünk már a tűzkeresztségen, még 1944 nyarán, a lengyelországi fronton. Onnan szorítottak vissza bennünket az oroszok. Meleg egy helyzet volt; a németek a hátunk mögött, az oroszok előttünk, mi meg középen. Ha hátra mentünk, a németek lőttek ránk, ha előre, az oroszok. Bizony csak a jó szerencsémnek köszönhetem, hogy élve megúsztam. Hál' istennek a jó szerencsém továbbra sem hagyott el. Miután fogságba estem, Kiskunfélegyházára vittek gyűjtőtáborba, onnan meg tovább Romániába. Pár hónapot töltöttünk ott, nagyon sokan flektífuszban haltak meg, egy éjjel tízen, húszan, harmincan is. Volt úgy, hogy reggel arra ébredtem, mindkét szomszédom meghalt. Orosz földön az első állomáGergő István ma sem tud könnyek nélkül emlékezni (Méry Gábor felvétele) som Karpinszk volt — láger 504. Az utolsó állomásom Turin volt, az Uraiban. Onnan jöttem haza 1949ben. Karpinszkban nem kellett dolgoznunk, de az Uraiban már igen. Ott is szerencsésen alakult a sorsom, mert lágertolmács lettem. Nem volt rossz dolgom, csak hát mindig arra gondoltam, mikor kerülök már haza. Feleségemet, négyéves kislányomat, félbemaradt házamat hagytam itthon. Ha kérdeztem, a válasz az volt: hamarosan. Egyszer aztán kifakadtam: „Kapitány úr! Mondja már meg, mit jelent maguknál a hamarosan!" Azt válaszolta az én kapitányom: „Egy, két vagy három év lesz az Grísa." Hát ez volt náluk a hamarosan. 1948 végén aztán elterjedt a hír, hogy hazaengednek bennünket. Az utolsó hetekben már csak a viszontlátásra gondoltam. Mire hazaértem, Ilonka lányom már nyolcéves volt. Hiába szólítottam a nevén, nem ismert meg... Gergő István ma sem tud meghatottság nélkül visszaemlékezni arra az estére, amikor bezörgetett félig kész háza ablakán, s karjaiba zárta zokogó feleségét és kislányát. Őrá nem hiába vártak. De voltak sokan — a falubelijei közül is — akiknek nem adatott meg, hogy szeretteiket viszontláthassák. Akik ott maradtak a lengyel mezőkön, a Don mentén, vagy a Vértes oldalában, akik nem élték túl az orosz fogolytáborok kemény éveit. Rájuk is gondol Gergő István, amikor hálai<önnyekkel a szemében említi a faluban készülő emlékművet. Látva a hangtalanul zokogó ősz, öreg embert, csak tisztelettel tudok gondolni azokra, akiknek eszükbe jutott, hogy emlékmű álljon Bátorkeszin. Egy emlékmű azoknak, akiknek még jelképes sírhantjuk sincs, akiket önző politikai érdekek tereltek vágóhídra. S. FORGON SZILVIA CSICSERIN KEDVENCE EGY BUDAI KISKOCSMÁBAN KÖRÜLLENG A MÚLT Az embert rögtön gyanakvás fogta el, milyen lepény lehet az F.T.S.? A pizzák ugyanis ilyen nevet viseltek: a la Leninvarosese, a la brrÁVÓ, a la.Anarchismo. Aztán lehetett rendelni Kolbászkojét, sőt MM Makarenkojét, utóbbi természetesen sajtosmakaróni volt. No de a lepény? Mikor kihozta a pincér, először az illata bódított el, fölséges volt, parasztos, sör alá való. Aztán a lepény alá való tányér tűnt szembe, a piros, arany szegély négy betűt futott körbe: MSZMP. Amin semmi csodálkozni való. A MARXIM nevű sörbárban ugyan miből szolgálnának föl? Mikor tavaly ilyentájt fölszerelték a vörös neon csillagot a bejárat fölé, az arrajárók a fejüket csóválták. Hiszen mindenütt szerelik le őket! Nem lesz ebből baj? — állt meg a fiatalemberek mellett egy idős bácsi. Azóta az óbudai, Kisrókus utcai pub-pizzeria nagy hírnévre tett szert. A közelben lakó diákok egyszerűen a hangulatáért, a külföldiek a híréért térnek be ide, az asztalok mellől éjjel kettőig nem tágítanak a vendégek. — Persze igazán azok értik és érzik át a dolog tragikomikumát, akik átélték mindezt — mondja Iván, a pincér, a Zentáról idetelepült egykor diák, most már számítógépmérnök. S ebben csakugyan van valami. Már a bejáratnál meglegyint a genius loci, mert a helynek igenis van hangulata. A szellemről olyan dekoráció gondoskodik, amelytől a kortárs még talán megborzong kicsit. „Ez itt Vlagyimir Iljics helye", s a tábla alatt az egykor tanácstermekből sohasem hiányzó gipszszobor feszít, körülötte brigádzászlók, kitüntetések, fölnyitott brigádnapló, amely arról tudósít, hogy a Lenfonógyár Petőfi-brigádja november 6-án meglátogatta a kórházban a KISZ-vezető elvtársat és kifejezte sajnálatát, hogy nem vehete részt azon a remek ünnepségen... A pincehelyiségben szürke fapadokat kerít el boxokra osztva a drótháló, a hálóban fönnakadt békegalambok félrebicsaklott fejjel, szerte a falakon hatalmas fotókon a csókolódzó főtitkárok, május elsejei dísztribünök, szóval kedves ünnepnapjai az elmúlt időknek — fotókon rögzítve. A vörös szín dominál és a szürke, jókat lehet ma már röhögni a dolgokon, a visszavisszatérő vendégek mindig hoznak egy-egy ideillő reljkviát, oklevelet, kitüntetést, tagkönyvet, marxista rekvizitumot. — Persze mindenki azzal adja ide, hogy a szomszédjától kapta — világosít föl Iván. — Naná, mert neki van otthon! Néhány Újvidékről származó, Budapesten tanult diák ötlete volt a sörkocsma létrehozása. Czvitkó Zoltán azt Vallja, hogy mindenki azt gondolhat erről a korról, amelyet a helyiség fölidéz, amit akar. Kitalálta az étlapot, a berendezést, mert történetesen művészettörténész, a konyhafőnök éppenséggel vegyészdoktor, a másik pincér fogorvos. Iván meséli, hiányzik a Tisza-part, de nem mennek, nem mehetnek vissza, már mindenki megkapta közülük a behívót. Sokan keresik föl őket sorstársak, ide iárnak a Budapesten lakók, az átutazókat pedig mindig megállnak itt, üzenettel, csomaggal, információért. — Az én életem már nem lesz olyan, amilyennek elképzeltem — mondja Iván. — Ittmaradok, mert ideköt az egzisztenicám. Amit megcsináltak, megcsinálhattak velünk, arra nehéz másként válaszolni, minthogy elmegy az ember. És én féltem a még meg nem született gyerekeket is. Nehéz volt a beilleszkedés. A vidéki élet után a pesti zűrzavar, kavargás, idegenség. Kapcsolatokra volt szükség, ismeretségeket hajszoltak, s most, hogy anyagilag kicsit helyrerázódtak, megint magukra maradtak. Naponta eszébe jut az elhagyott otthon, a szülők. — Vagy húszezren mentünk el, délvidéki magyarok. A zömük Svédországban keresi a boldogulást, de itt is sokan vagyunk. Mind itt gyűlünk össze. És az egy picit az otthont jelenti. Ha együtt lehetünk. Ott voltunk mi is, vagy nem? (Vas Gyula illusztrációs fotója) Itt sokmindent jobban megértek. A szülők félelmeit, akik midenfélét megéltek, visszacsatolást, háború utáni tisztogatást. Megértem, ami volt, hogy csak valamiért cserébe juthatott valaki pozícióhoz. Szép volt a gyerekkorom, mert minket nem terheltek politikával, anyagilag, nemzetiségileg jó légkörben nőttünk föl. Az akkori hatalom tudta, hogy csak úgy tudja összeg tartani a népet, ha valamilyen formában kiegyenlíti őket. Nekünk volt lehetőségünk mindenre. A kulturális, az anyagi javak elérhetők voltak. Iván elsiet, kihordja a sört. Jó holland sört csapolnak. Ülünk a szögesdrótok közt, a szürke fapados vonatfülkéhez hasonlatos közegben. A falon transzparens hirdeti a munkásosztály harci egységét. Külföldi fiatalok érkeznek, képről képre járnak, egy láthatóan hazai srác magyaráz nekik angolul. Vajon hogyan fordítja le ezeket a szavakat, élmunkás, vándorzászló? A töltött lepény a vegyész-szakács remekműve. Megfejtem a rejtélyes elnevezést is, az F.T.S. nem holmi Gulag-béli haláltábor rövidítése, hanem csupán a lepény tartalmi realitását szocializálja: fokhagymás, tejfölös, sajtos. Ilyen eyszerű. Ilyen fölséges. Milyen lehet akkor a Csicserin kedvence? A MARXIM ma már fogalom lett Budapesten. A sarlókalapácsos, békegalambos múlt olyan természetesen veszi körül benne a vendéget, mint az egykorvolt mindennapi jelen. Csak már egészen mást jelent. BROGYÁNYI JUDIT Kis NYELVŐR MÉDIA, MÉDIÁK, MÉDIUM, MÉDIUMOK Ezt a négy szót, illetve szóalakot naponként többször is halljuk a televízióban, rádióban, olvassuk a lapokban. Csak éppen azt nem tudják sokan, melyek ezek közül a helyesen használt alakok, melyek a kakukkfiókák nyelvünkben. Semmi elvszerűség, nyelvhasználati meggondolás nem fedezhető fel használatukban: olykor mind a négy alak előfordul ugyanannak a személynek a megnyilatkozásában, sőt ugyanannak az intézménynek a nyilatkozatában is. Nem csoda hát, ha az egyszerűbb néző, hallgató, olvasó nem tud eligazodni ebben a szóhasználati dzsungelben, amikor a szakemberek — márpedig a sajtó munkatársairól feltételezni lehetne, hogy legalább a szakmájukkal összefüggő nyelvi kérdésekben a?ok — nem figyelnek fel ezekre a szóhasználati következetlenségekre. A tömegtájékoztatási — vagy inkább tömegtájékoztató — eszköz, illetve eszközök kifejezést helyettesítik ezekkel a divatossá vált idegen szavakkal. Eddig jó volt a tömegtájékoztató eszköz, de amióta más nyelvekben elterjedtek az idegen elemek, mi, magyarok is haladni akarunk a korral, modernkedünk. Elismerjük, a két szóból álló kifejezés hoszszú, de — szerkesztettségénél fogva — legalább érthető. A legegyszerűbb magyar is felfogta az értelmét: tömegeket tájékoztató eszközök. De hogy ezekkel a médiafélékkel mit tudnak kezdeni, nem tudom. Abban ellenben biztosak lehetünk mindnyájan, hogy ha értesülnek — vagy a szövegösszefüggésből, vagy mások tájékoztatásából — a jelentésükről, biztosan a helytelen alakokat részesítik majd előnyben, akárcsak az újságírók, televíziósok, rádiósok nagyobb része teszi most is. Nem vagyunk az idegen szavak használata ellen — noha itt a magyar kifejezés érthető volta okot adna arra, hogy védelmére keljünk —, nem emelünk kifogást az idegen megfelelő ellen, mert tudjuk, hogy a szó rövidsége olyan érv a használata mellett, amelyet nehéz észérvekkel semlegesíteni; s ha a rövidebb elemek használatát még a nyelvi divat is támogatja, akkor a nyelvművelőnek vesztett ügye van. Nem is azt akarjuk tehát elérni, hogy a sajtó munkatársai a szemétbe söpörjék most az idegen elemeket, s visszatérjenek a jobb, de hosszabb kifejezés használatához. Csupán arra szeretnénk rámutatni — főként azok számára, akik a latin nyelv ismerete híján nem tudják ezt a l<érdést megítélni —, hogy a négy szóalak közül csak kettő jöhet számításba nyelvhasználatunkban, s ez a kettő a médium és a médiumok Tudom, ez is szélmalomharc, mert éppen a média s ennek többes számú alakjaként a médiák terjedt el. A médiatörvény, média-ellenőrzés összetett szavak, a médiákról szóló törvény, a médiák állami ellenőrzés alá vonása kifejezések azt bizonyítják, hogy ezeket az alakokat részesítik előnyben. A médium ritkábban fordul elő, a médiumok többes számú alak meg talán még ritkábban. De mi is a baj ezekkel a szóalakokkal? Az 'eszköz' jelentésű latin medium már régebben használatos a magyar médium formában. Mi sem természetesebb, mint hogy a médium többes száma a magyarban ez: médiumok. Gondoljunk az okkultisták élő eszközeire, az emberekre! A nyelvünkben most terjedő média alak tulajdonképpen a semleges nemű latin medium többes számú media alakjának magyarított változata. Ennek a jelentése tehát: eszközök. Más nyelvekben nyilván a többes számú media alakot használják 'tömegtájékoztató eszközök' értelemben, de vajon hányan tudják ezt mifelénk? Azt hiszik, a média az egyes számú alak — ezért kerül előtagként a médiatörvény típusú összetett szavakba —, s ha a gyakoribb többes számot kell kifejezni, gondolkodás nélkül ezt látják el a többes szám -k jelével: médiák. Dr. Farle János az Édes Anyanyelvünk 1992. évi 1. számában találóan jegyzi meg: ezzel a médium szót tulajdonképpen kettős többesjellel látják el, s ez olyan, mintha azt mondanánk vagy írnánk: tömegtájékoztató eszközököfc A helyes többes számú alak tehát ez: médiumok. JAKAB ISTVÁN