Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-10 / 214. szám, csütörtök

MOZAIK tÚJSZÓM 1992. SZEPTEMBER 10. VALLOMÁS TÁJRÓL VILÁGRÓL, ÉLETRŐL Régi kapcsolat fűz Janigáékhoz, főiskolai tanára, közös szobrász barátunk, Nagy János valamelyik otthonában, Komáromban vagy már Helembán, jó húsz-huszonöt esztendeje találkoztunk először, bár persze az is igaz, hogy kapcsolataink ápolására nem igen nyílik mód. Ő tanít és megszállottan fest, mondja, hogy akár két-három képet is vászonra vet naponta, ha ki tud szabadulni, magam pedig hasonló erővel kutatok és írok, s gépkocsit, mely közelebb hozna barátaimhoz, máig sem vehettem, nem futja rá. Dolgozunk hát, s olykor találkozunk is, meg jönnek az üdvözlőlapok tőlük, s mennek mitőlünk, de feleségem tollából, mely e tekintetben, hál istennek, sokkal jobban fog az enyémnél. Mindenesetre messziről is számon tartjuk egymást. Igazából persze munkánk terepe és forrása, Csallóköz fűz össze bennünket. Mindketten máshonnan sodródtunk ide, s ezt a nagy Dunaszigetet kutatjuk lankadatlan szenvedéllyel. Ő a színeit kémleli, magam a régi betűkbe foglalt történetét vallatgatom. Janiga József a Párkányt koszorúzó dombvidék felöl jött, hogy szeme idővel rányíljék a termő alföld folyton változó szépségére, s ugyanerre mások, nem utolsósorban a csallóköziek szemét is rányissa. Aki beleszületik s benne nő fel, nem feltétlenül ismeri mélyen a tájat, anyagát és lelkét, lassan halmozódó szín- és tónusváltozásait, ahogyan a talaj, a növénytakaró, az évszak adott pillanata, a napszak, a levegő, a pára, a nap s a fény szöge és ereje, a szél, a felhő, az árnyék, a talajnedvek mennyisége, a harmat vagy az aszály s ezek folyton változó bonyolult kölcsönhatása nyomán polifóniájuk mint egy sok szólamú, színekből, árnyakból, fényekből és tónusokból szőtt hangtalan zenemű az első hajnali derengéstől az utolsó esti sugárig a tájon lassan végigszivárog. Magam is megtapasztaltam a magam Ung- és Laborc-parti élményein, hogy máshonnan, más tájélmények felől, friss szemmel kell jönnie vagy visszatérnie az embernek, hogy rádöbbenjen szülőföldje szépségeire. Az átutazó egy kézmozdulattal s egy-egy szóval, a festő a mindig áradó szín- és fénymuzsika elkapott ütemeinek vászonra kottázásával teszi ugyanezt. Kedves csallóköziek, szeressétek és becsüljétek a magunkfajta jöttment firkászokat és piktorokat! Janiga József képsorozatokat fest, akár több százat is szériánként életének mikrokozmoszairól, mint a tulajdon arca, a nagymegyeri házuk telkén található dolgok, az udvar, a kiskert, a fák és virágok, az épületek az utca vagy a kért felől s a kert meg a szomszéd házak, vagy a Nagymegyer körüli határ egy szűk, 15-20 négyzetkilométernyi darabja. Ugyanazt a csatornát és tanyát legalább száz képének választotta modelljéül, s akkor még nem említettük leheletnyi vízfestményeit s a levelezőlapnyi olajképek (miniatűrök, festői üdvözlőlapok) tömkelegét; az elv és a kompozíció, a téma és a cél ugyanaz, csak a méret, a festék és a technika más. Mondta is, látjuk is, hogy évekig mást sem tett, mint kiállt, ha tehette, az udvarba, és festett. Odébb sem kellett vinnie az állványt, csak forgott egy pont körül, mindennap másfelé, s dobta a vászonra a színeket a látvány és lelkiállapota szerint. Barátunk, Janiga mester nagy hűségű, övéit és meghitt világát mélyen szerető férfi. Szereti népét, nemzetét, nemzetünk kultúráját, szereti a tájat, amelybe vettetett, s öröme és nagy büszkesége, hogy a mezőn egy arra vonuló öreg csallóközi földműves azt mondta a friss olajképet méregetve, hogy a földnek a vásznon olyan jó valódi földszaga van. Joggal lehet büszke erre az ítéletre, mert stílusának igaz voltát bizonyítja; a csallóközi táj lelkét sikerült vászonra varázsolnia. Elemző ember, aki a tárgyról mindent tudni akar, s intenzív kapcsolatot ápol környezetével. A szó nemes, elnyűhetetlen és megunhatatlan értelmében realista; vallja is, hogy semmit sem tud kitalálni, mindent a helyszínen, a látvánnyal való intim festői párbeszédében fést, s ecsetkezelése is mutatja, hogy a szépség, amelyet Isten, az abszolút piktor a természet színeiben eléje terít, az önkívületig tudja szítani festői szenvedélyét. A poétái láz állapota is ilyenforma, s a költő sem érti, honnan fakadt a szöveg, amelyet lázának kihunytával a papíron talál. Hasonló tapasztalatáról vall Janiga mester is mondván, hogy Isten, nem maga vezeti az ecsetjét. Janiga festészete is költészet: vallomás tájról, világról, életről, amely szép, s szeretni és félteni való. A képeken őt, a mestert is látni véljük, extázisát, örömét, gyöngéd szeretetét, ahogy a tarka szépségektől, a természet s az emberi kéz alkotásaitól zsúfolt megyeri fundust vagy a tág, nyílt horizontú, magas egű alsó-csallóközi rónaságot megfesti. Az itt látható anyag csupán egy parányi töredéke a mester hatalmas anyagának, napjainkig több ezer képet vitt vászonra és papírra, megszállottja művészetének, de mintha még ez sem volna elég, rnitha ennyi rengeteg festék sem bírná kifejezni benyomásait, mert érzelmei és gondolatai szavakban - versekben - is ki-kitörnek belőle, gyakran egyszerJaniga József: önarckép (tus, 1989) Janiga József: Tanya (olaj, 1990) re fest és ír, mint a legnagyobb költőpiktorok, egy Michelangelo, egy William Blake, egy Kassák Lajos, Kondor Béla, vagy a mi megboldogult Szabó Gyulánk. Janiga egyszerűen, eszköztelenül fest; azt mondja, arra vágyik, hogy a néző ne is lásson a képen színeket, csak a táj anyagtalan lelke ragyogjon rá a vászonról. Számos itt látható képén, legyen szó akár víz-, akár olajfestményről, közel jár ehhez a teljesen anyagtalan ábrázolásmódhoz, amelyre legszebb álmaiban vágyik, amiképpen Weöres Sándor írta (maga Janiga hivatkozott rá, amikor a közelmúltban nála jártam) a Balaton festőjének, Egry Józsefnek képei láttán: „fönn egy nagy semmi / lenn egy nagy semmi / köztük a kusza eleven semmi / a vájt égből zuha tagban / piros sárga szilánk pattan / a táj tarka teknőjébe / dől a sugár szakadatlan..." Ilyenformán szeretné ő is, Janiga mester, a barátunk. A csönd, a kevés szóval való kifejezés vágyával analóg ez a festői stílus, amelyre Janiga József törekszik, s amely nem egyéb, mint a részletek kiiktatása, a világ lényegre törő festése, s nem mond neki ellent a mester impreszszionisztikus módszere s a képek mennyiségében is megnyilatkozó alkotói láz, amiképpen az sem, hogy esetről esetre egy emberi és táji mikrokozmosz intenzív festői föltárására törekszik. Ez így együtt: szüntelen munkálkodás, rengeteg kép, a rengeteg képen kevés tárgy, részlet és szín, de annál több lélek, szellem, szeretet és poézis —. ez lehet Janiga József csallóközi festőművészetének lényege. Ezt az élményt nyújtja nekünk képein, s ezért kell őt nagyon szeretnie és támogatnia mindenkiKONCSOL LÁSZLÓ * Elhangzott Janiga József dunaszerdahelyi tárlatának megnyitóján, 1992. szeptember 3-án. yW MOLDOVA ^VP GYÖRGY félelem kapuja Bízott benne, hogy csak rövid időt kell eltöltenie ebbon a sufniban, hamarosan átköltözhet egy megfelelő albérletbe. Folytatta a lakáskeresést, de nem tudta megfizetni az infláció következtében megemelkedett béreket. " Takarékbetétje egyébként is erősen megcsappant, Borsos nem akarta felélni utolsó tartalékjait, megpróbált pénzhez jutni. Pályaudvari különmunkáját nem kezdte újból, az éjszakázás elvonta volna erejét az írástól, nem látott más esélyt, mint hogy megjelentesse a verseit. Átgondolta a követendő taktikát. Belátta, hogy lázadó hangú írásaival nem számíthat sikerre, stílust és szemléletet kell váltania. Beült a Szabó Ervin Könyvtárba, és szabályszerű százalékos kimutatást készített magának arról, hogy az újságok milyen jellegű verseket közölnek leggyakrabban. Arra a következtetésre jutott, hogy a gyerekeknek szóló költeményekkel érdemes kísérletezni. A számtalan hétvégi gyermekrovat kimeríthetetlen felvevőpiacnak tűnt, egyébként is úgy érezte, hogy itt kényszerül a legkisebb megalkuvásra. -— Ezentúl munkájában valóságos menetrendet szabott magának. Legalább napi négy órát dolgozott, de elhatározta, hogy addig nem kel fel az asztal mellől, amíg legalább két, egyenként tizenkét soros verset meg nem ír. Segítségül felidézte magában a gyerekkorában hallott mondókákat, és beleépítette a szövegbe, önkéntelenül a száját is úgy csücsörítette írás közben, mint ahogy annak idején az ágya fölé hajló apjától látta. Mikor elolvasta az elsőnek elkészült versét, Borsos úgy érezte: a ritmusa olyan lebegő, hogy a szöveg szinte felemelkedik a papírról. Elmosolyodott, és győztes sportolókat utánozva, öklével a levegőbe sújtott. Növelni akarta a megjelenés esélyeit, ezért tíz példányban gépelte le a verseit, és egyszerre több újságnál is leadta. A címeket a közületi telefonkönyvből nézte ki, igyekezett kevésbé ismert lapokat kiválasztani, feltételezte, hogy itt szívesebben fogadják a kéziratait. Verseit nem merte a szerkesztőségek titkárságán hagyni, attól félt, hogy közömbösségből vagy rosszindulatból elsüllyesztik, inkább beült az irodalmi rovatvezetők fogadóóráira. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az előszobák mindenütt zsúfolásig megtelnek hozzá hasonló pályakezdőkkel. Várakozás közben figyelte a beszélgetéseket, szinte valamennyi társa irodalmi kapcsolatokkal dicsekedett, elismerő kritikákat mutogatott, Borsos nem értette, miért kényszerülnek arra, hogy házaljanak írásaikkal. A szerkesztők közömbös arccal vették át a kéziratokat, és hosszú határidőket szabtak a válaszra. A fiú négy-öt hét múlva minden esetben visszakapta a verseit, esténként, mikor hazaért a munkából, a sufni asztalán szinte halomban álltak a nagyalakú postai küldemények, de nem adta fel a reményt. Bízott magában, úgy képzelte, csak a kitartásán múlik, hogy sikerül-e áttörnie, és új helyeken jelentkezett a kézirataival. Próbálkozásai során Borsos elvetődött egy mezőgazdasági folyóirat, a „Falusi Élet

1' szerkesztőségébe. A néhány ezer példányban megjelenő lap két szobát foglalt el egy szakszervezeti székház harmadik emeletén, a folyosóról egyenesen a szerkesztő szobájába lehetett bejutni. A fiú kopogott, és csak a válaszra nyitott be. Csodálkozva látta, hogy bent egy villanyrezsóa^ lecsót melegítenek, az asztal körül négyen is várták, hogy elkészüljön az étel. - Kéziratot hozott? - kérdezte egy kopasz, rövid ujjú inget viselő férfi, a lecsót kavargatva. - Tessék később jönni, ebédszünetet tartunk. Borsos már vissza is fordult volna, mikor Káplár emelkedett fel az asztal mögül: - Ferikém! Isten hozott, ülj le! - mondta az öregember, és magyarázólag hozzátette -, zalai fiú, a földim és egy kicsit a tanítványom is, igazi fenegyerek. Adjatok neki is egy tányért, meg egy poharat. Tudod, Ferikém, a hét végén lesz PéterPál, egy kis előnévnapot tartunk a gyerekekkel. Borsos leült, koccintott a társasággal, aztán szótlanul evett néhány falatot, kivárta, amíg Káplár figyelme újra ráterelődik. - Milyen ügyben jöttél? Valamilyen írást hoztál? - Igen, néhány gyerekverset. - Hagyd itt - a kopasz, rövid ingujjas férfira mutatott -, ha lehet, Ernő lehozza majd. Á szerkesztő biccentett: - Szervusz, Németh Ernő vagyok. - Figyelmedbe ajánlom a tanítványomat, Ernő. Bátor és független szellem, nem szarik be sem az elvtársaktól, sem a polgároktól. Megkérlek, nézd át a verseit. Németh találomra kihúzott egy lapot a dossziéból, és elolvasta a címét: - ,,A faragott lovacska" - ahogy látom, remekmű, kezdjük ezzel - néhány szót firkált a kéziratra -, aztán minden hónapban lehozunk egyet. Jó? - Köszönöm. - Ne köszönd, inkább neked segítek, mint egy polgárnak. Hová küldjük a jDénzt, vagy inkább személyesen akarod felvenni? - Bejönnék érte. - A hónap utolsó szerdáján fizetünk, tizenkettőtől kettőig, a pénztár itt van az épületben, a harmadik emeleten. Megjelentél már valahol? - Otthon, Zalában, egy pár üzemi lapban - mondta Borsos mereven maga elé nézve, attól tartott, lekicsinylést vált ki, ha bevallja az igazat. (folytatjuk) DIÓHÉJ AMNÉZIA Két évig voltam katona, ő öt hónapig. Egyetemi tanársegéd volt, feleséggel, három gyerekkel, kis testi hibával, mégis behívták, ismerje meg a mundér örömeit. Én egy raktárban húzódtam meg, ő feliratokat, jelszavakat festegetett, ezzel-azzal pepecselt. Időnként közösen szidtuk a rendszert és utáltuk a hadsereget. Novellát körmöltem, a papír fölé hajolt, szép a kézírásod, mondta, van tehetséged. Kisvártatva kiderült-, közös ismerősünk is akad: L., a prózaíró. Egy évfolyamba jártak, nagy jövőt jósolt neki. Herman Hessét szerette, órákig beszélt Sziddhártháról. Hogy a jóistenbe kerültünk ide? kérdeztük néha egymástól. Nem engedik kiutazni, pedig rokonai vannak Nyugaton, bökte ki egyszer, ezek a rohadt komcsik. Mikor leszerelt, sokáig hiányzott. Tíz év telt el? Tizenöt? Egyszercsak rámkiabál valaki Pozsonyban az utcán. Mintha tegnap váltunk volna el egymástól. Kijött az első kötetem. Otthagytam a katedrát. Irodalomtörténeti intézet. Kirúgtak két szerkesztőségből. Úgy évente egyszer összefutottunk. Még mindig nem engednek Nyugatra? Még mindig nem. A rohadtak. Gyerekek? Ugyanannyi. Minden oké, csak ennek lenne már vége. Bele kell dögleni. Sziddhártha? Még mindig. örökké. Minap a tévében láttam. Ült az új vezérkar, ragyogóan, diadalittasan leckéztették a sajtót. Miniszterhelyettesek, szóvivők, pártmuftik. S a szélén egy ismerős arc. Ez*tem lehet igaz. De, igaz. Ö az. Kedvesen, mosolygósan, mint régen. Mint akkor, a raktárban keresve menedéket az ordenáré őrnagy elől. Hát ilyen egyszerű ez. (kövi)