Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-06 / 211. szám, hétfő

MOZAIK mÚJSZÓM 1992. SZEPTEMBER 7. ite megdermednsokára itt lesz, n nyit álmodtunk, cunkra ráfagyott 'lok a megáradt ;a vizet. Fázom, en sötét felhők utcáit, a házak fölött a négytorI meg-megújuló : eső! Nagyobb háborúkhoz, s

an egymáshoz n sok figyelmet jyekeznek, ahol '

get, ahol kicsit iresen ásítanak, s gyűjteményeségjeleit láttatni ? is megy. Késő áll a folyó fölött anfárok szóltak, (endeztek, most ony fölött pedig ' 1GON SZILVIA %ábor felvétele 20 fillért kapnak íg a mátyusföldii leszállított kilóimon és nógrádi iz itt tapasztalhaolódásra, az idei y október végéig jan, Csanahón, (n és környékén az őszbe forduló előre itt csak kéAz ezer hektáron ól 450 hektáros rendelkező helyi zdaság igazgatómérnök - akár|azda-már sejti, ámíthatnak, ik igen megsínyszemek többnyik, így a vártnál lékkai kevesebb s. Kevesebb tessebb, s némely a Sárga Muskoalma várhatóan >t is. Dorgazdaságban sőnek a puttonyáé tűzték ki szütét. A Furmint és ése októberben legtudtuk azt is, kistermelőktől is hány tonnányit, aléknyi cukortarfajtákból. Hogy rban attól függ, nagy mennyisétudnak a közeljza és főleg külacok közül most a remény, oda olgári; gazdag) KÁLMÁN BÁCSI SÉRELMEI Kisudvarnok egyik huszonegynéhány évvel ezelőtt épült szép, nagy házában él a 76 éves Marczell Kálmán. Tíz évvel fiatalabb feleségével, Jolánnal, akit mindenki csak Jucikának szólít. Ő gondozza az udvart és a kertet, na meg az urát, akit baleset ért. Kerékpárjával egy autó alá került, csonttörést szenvedett, meg kellett műteni - ma is, emlékként, a fiókban őrzi a „helyreállító" négy „vasat". És a szomszédos fiókokban őrzi egész életét - bizonyítványait, munkakönyvét, katonakönyvét, állampolgárságának okiratait, kitüntetéseit, kinevezéseit, kilókban mérhető papírokat, mindet dátum és fontosság szerint egymás után rakva, spárgával gondosan összekötve, mert: Kálmán bácsi rendet szerető ember, nem veti el a múltját, és tapasztalatból tudja, hogy minden okiratra egyszer szükség lehet, (mint ahogy már sokszor volt is). Kisudvarnokon született, zsellércsaládban. Heten voltak testvérek, de csak ő tanult. Tanult, mert, egyrészt tanítói tehetségesnek ítélték, másrészt, szerencséje volt, támogatói akadtak. Az alapiskolából polgáriba ment, majd Komáromba a bencésekhez, az érettségi után pedig piarista lett Pozsonyban, Szentgyörgyön, Pesten. Ő volt az egyedüli felvidéki, kitűnő bizonyítványai ellenére mégis otthagyta az alma matert és hazatért. Éhesen, munkaközvetítőknél kilincselve folytatta. A dunaszerdahelyi jegyzőségen kapott munkát, de 1940 februárjában már Berekszászott dolgozott mint pénzügyi számvevőségi ellenőr. Megnősült, kislánya született, Évának keresztélték. Ekkor vonultatták be katonának Munkácsra, majd kivezényelték a frontra, leszázalékolták, mert néhányszor műteni kellett, bejárta Galíciát, „végigvonultam a Kárpátokon" - mondja, volt Erdélyben, Bakonyban, az Ipoly és a Duna mentén és Stájerországban is, meg... - Kálmán bácsi sorolja, sorolja, vége nincs - míg visszakerült Beregszászra, ahol már csak a kislányát találta, mert a felesége közben meghalt. Hosszasan, részletesen meséli az életét, ő napra pontosan tudja, mikor mi történt. Bevallom, bennem öszszekuszálódott a sorsa, a rengeteg dátum és helyszín egy nagy maszattá lett. A múlt ma is vissza-visszatér lelkébe, úgy is mondhatnám, ma már leginkább azzal foglalkozik. Második feleségét, Jucikát, Beregszászról hozta magával Kisudvarnokra, a roskadozó családi házba, egyetlen sötét, vizes, szűkös szobába. De az már jóval később volt, 1961-ben. Addig a határon túl, Ukrajnában éltek, dolgoztak, három lánynak adtak életet. - Kálmán ott nagyra becsült ember volt. Ismerte az egész város - mondja a felesége -, de a szíve örökké hazahúzta. Nagy nehezen elintézte, hogy a szabadságát a szülőföldjén tölthesse. Én az egészségügyben dolgoztam; ennek köszönhetem, hogy megismertük egymás}. Egyszer bejött a beteg kislányával, akkor már özvegy volt. A picitől vért vettem, simogattam, babusgattam, ő meg azt mondta: „Ez a néni kell nekem anyukának." Úgy is lett. A mai napig nagyon szeretjük egymást, két gyermekét, az unokáimat sokáig én neveltem. - Olvasom az újságban - veszi át a szót Marczell úr -, hogy Hruscsov Amerikába utazik. Levelet írtam neki, azt eljuttattam Csehszlovákiába, és megkértem a rokonaimat, továbbítsák Csehszlovákia amerikai nagykövetségére. A levél el is jutott Nyikita Szergejevicshez, aki hozzájárult, hogy családommal együtt visszatelepedhessek a szülőföldemre. - Egy bőrönddel, négy gyerekkel - fűzi hozzá csendesen, kesernyésen Jucika. - Azonnal kaptam is munkát. Szívesen fogadtak, sajnáltak, segítettek. A dunaszerdahelyi bankban jutottam álláshoz, nyugdíjaztatásom után is dolgoztam, balesetem napjáig. Négy lányunk férjhez ment, van tizenkét unokánk és három dédunokánk. Amint mondani szokás, valamennyi vitte valamire. Csak sok a munkájuk, kevés az idejük. Azért el-eljönnek. - Kálmán bácsi sorsa, a sok megpróbáltatás után, betegségét leszámítva, mégis jobbra fordult, ensok, akik kapnak nyugdíjat! Törvény ide vagy oda, téged ez a pénz megilletne. - Kálmánkám, édes szívem, ne panaszkodj - csitította a párja -, 3500 a nyugdíjad, igaz, abból 400 korona a tehetetlenségi pótlék és 2000 a szükséges kiadás, kosztra jut, most meg úgysem vásárolunk semmit. - Néni úgy van az. Igazságtalannak tartom. Meg azt is, hogy amíg én húsz évig Beregszászon voltam, a határmeghúzás után csak néhány hétre, engedéllyel kerülhettem Kisudvanokra, a földműves-szövetkeEz voltam én, katonakoromban, Munkácson. Méry Gábor felvételei nek ellenére szerkesztőségünkbe azt írta, panaszt akar emelni.' - Két problémám van. Az egyik, hogy feleségem egy fillér nyugdíjat sem kap, mivel hiányzik 139 ledolgozott napja. Azt nem vették figyelembe, hogy a földműves-szövetkezetben is volt idénymunkás, azt mondják, az nem számít. Azt sem vették tekintetbe, hogy nevelte az első házasságomból származó lányomat és annak gyerekeit, évekig, meg a másik lányom két örökbe fogadott gyermekét. Jucika csendesen megjegyzi: - Rosszul esik, hogy ezt nem számítják be, de tudom, a törvény az törvény, szeretetből tettem, ezért utólag nem kívánhatok pénzt az államtól. - Ne szerénykedj - szólt rá a férje -, többet dolgoztál, mint sokan mázét bekebelezte földjeinket, és egyetlen névre, a bátyám nevére írta. Most meg itt a lehetőség, hogy némi vagyonkához jussunk, de a törvény értelmében ismét kisemmiztek, mondván, azé a juss, akinek a nevén van. A testvéremmel meg nem tudok szót érteni. Hát, ehhez a két dologhoz kellene a segítség. Hallgatom a testében, lelkében sérült Kálmán bácsit, akit az élet vihara ide-oda sodort. És hallgatom Jucikát, akit viszont a sors alkalmazkodásra kényszerített. Együtt élnek, egy fedél alatt, közösen viselik napjaikat. Mégis más az életfelfogásuk. Kálmán bácsi keresi az igazságát, követeli a jussát, (úgy érzem, joggal), Jucika meg örül, hogy a gyerekei és unokái meglátogatják, hogy van mit a tejbe aprítani, és hogy aznap is csirkét ránthatott. OZORAI KATALIN MOLDOVA GYÖRGY félelem kapuja Martin nem tudta felmérni: rejlik-e valódi veszély Borsos aggodalma mögött, de nem akarta megkockáztatni, hogy kitérjen a találkozás elől. Semmiképpen sem akarta a lakásán fogadni a fiút - óvakodott kiadni az új címét: -Gyere be az üzletbe. Mennyi idő alatt tudsz ideérni? -Egy pár perc, itt vagyok a közelben. - Akkor igyekezz. Az utca felől már bezártunk, gyere be az udvarba, a hátsó ajtónál csöngess be. Hogy ne veszítsen időt, Martin folytatta a rakosgatást, még nem ért a munka végére, mikor az udvar felől csengőszó hallatszott, hátrasietett, a rács túloldalán Borsos állt. Martin biccentett, és előre hajolva kinyitotta a zárat, megcsapta orrát a liúból áradó sör- és édeskés arcvízszag, önkéntelenül hátrahőkölt: -Gyere be. Miről van szó? Ne haragudj, hogyha közben rendezkedek, de szeretnék hazaérni a gyerek fürdetésére. Ez nálunk szertartás. I -Nincs valami italod? Martin már mozdult, hogy az íróasztalából elővegye a konyakosüveget, de letett a szándékáról. Feltételezte, hogy hamarabb végeznek, ha nem ülnek le poharazgatni, és arra is számíthatott, hogy Borsos berúg, ha tovább iszik. -Sajnos nem tartok itt semmit. Kész lebukás l volna. Miközben az asztalon heverő köteteket témák | szerint visszaosztotta a polcokra, idegenkedve figyelte Borsos külsejét, feltűnő, fluoreszkáló betűkkel díszített világoszöld melegítője bántotta a szemét. - Miért hallgatsz? Mi történt? - Kirúgtak a szállóból. Holnap el kell jönnöm. - Miért? - Ők azt mondják, hogy italozás miatt, pedig hidd el: egyetlenegyszer sem rúgtam be. - Valami azért lehet benne, most is dől belőled a pia. -Csak egy korsó sört ittam, meg akartam nyugodni. - Akkor mi áll a háttérben? - Szerintem a rendőrség szólt nekik, hogy tegyenek ki. Martin kezében megállt a könyv: Borsos kelletlenül húzta fel a vállát: - Nem akartam beszélni róla. - Szabad tudnom, hogy miért? - Azt hittem, hogy nem fontos. Két hónappal ezelőtt a szállóban feltörték a szekrényemet, és elvitték azt a sporttáskát, amiben a régi verseimet tartottam. - Itt valamit nem értek. A múltkor visszakérted a kézirataidat, azt mondtad, nincs példányod belőlük. - Ez a betörés még korábban történt. Aztán kaptam egy idézést, behívattak a kerületi rendőrkapitányságra, ott benn kiderült, hogy a táska, a versekkel együtt, náluk van. - Hogy került hozzájuk? - Nem tudom, vagy elfogták a tolvajt, vagy ők maguk vitték el. Felvettek egy jegyzőkönyvet. - Ki tárgyalt veled? - Egy százados. - Hogy néz ki? - Szemüveges, bajuszos, még nem öreg, de már kopaszodik. Halkan beszél, és folyton szellemeskedik. - Hogy hívják? Nem Osváthnak? - Nem tudom, a nevét elmormogta, csak a rangját értettem. - Pontosan mit akart tőled? Az éles hangra Borsos felkapta a fejét: - Te most vallatsz engem? - Ne érzékenykedj, nincs idö rá. Szóval, mit akart tőled ez a százados? - Arra akart rábeszélni, hogy gyűjtsek adatokat rólad, és vigyem be neki a kapitányságra. - Mit ígért érte? - Nyíltan semmit, csak célozgatott. Ha lebukás lesz, engem kihagy belőle. És azt is mondta, hogy beajánl valahová, ahol lehozzák a verseimet. - Te mit feleltél? - Azt mondtam, hogy nem leszek tégla, de ő nem zárta le az ügyet. Megadta a benti telefonszámát, jelentkeznem kellett volna nála, de én nem hívtam fel. - Találkoztatok újból? - Egyszer megvárt a munkahelyem előtt, bevitt egy vendéglőbe. - Miről beszéltetek? - Megfenyegetett, hogy betart nekem, ha nem vagyok hajlandó dolgozni nekik. Biztos, hogy ő rúgatott ki most a szállásról, a gondnok és minden portás be van szervezve. - Ne kombinálj. Más nem történt? - Eddig nem. - Nekem miért nem szóltál rögtön erről az ügyről? Borsos elfordult: - Attól féltem, hogy gyanakodni fogsz rám, amiért behívtak a rendőrségre. - Szerintem így százszor gyanúsabb vagy. Ha most véletlenül nem rúgnak ki a szállóból, a rendőrök máskor is találkozhattak volna veled, és bármit kiszedhettek volna belőled. Vagy talán ki is szedtek. v Borsos összehúzott szemmel nézett vissza rá: - Komolyan azt hiszed, hogy én besúgó vagyok? - Még gondolkodnom kell azon, hogy mit hiszek. - Ha én nem mondtam volna el, soha nem tudod meg. - Furcsa dolgok jutnak az eszembe. Egyelőre fejezzük be ezt a témát, majd máskor folytatjuk. - Rendben van, de segítened kell rajtam. Holnap el kell jönnöm a szállóból, és nincs hová mennem. (folytatjuk) LAPSZÉLEN ROKKANTSORSUNK? Barcelonában ismét fellobbant az olimpiai láng. Nem, nem tévedés, való igaz. Néhány napja kezdődött és még zajlik az úgynevezett kis olimpia: a rokkantak olimpiája Juan Antonio Samaranch érdeme, hogy immár harmadszor rendezik meg - a játékok színhelyén, ugyanazzal a pompával, mint a ,,nagy'' játékokat. Ott találkoztak a világ vak, tolókocsikba kényszerült sportolói is, hogy összemérjék erejüket, küzdjenek az ugyanolyan érmekért, mint a sportvilág csillagai. Bizonyos, hogy a tévéközvetítések miatt ezúttal nem fogjuk átvirrasztani az éjszakákat, és az is tény, hogy a napilapok az aranyérmesek nevét nem hozzák az első oldaton. Ez mitsem változtat magán a tényen: a rokkantak egyenrangúak az egészségesekkel! Nekik is meg kell adni a lehetőséget a társadalomba való beilleszkedésre, a bizonyításra, az élményszerzésre és a boldogságra. Tapasztalatból tudom, hogy legtöbbjük akaratereje jóval nagyobb, mint az egészségeseké, mégis segítségre szorulnak, hiszen vannak olyan helyzetek amikor - tehetetlenek. Sajnos, mi, az épek és egészségesek keveset teszünk értük. A múlt rendszer mintha szégyellte volna őket, alig vett róluk tudomást - pénzt ugyan adott, de nem alakította ki a feltételeket életszükségleteik kielégítéséhez. Ma sem sokkal jobb a helyzet. Igaz, a figyelmes járókelő Pozsony utcáin észreveszi, hogy néhány helyen átalakították a járdaszegélyeket és a város közepén felálítottak egy, a tolókocsisoknak szánt illemhelyet, de ez minden. Azaz: ez igazán édeskevés. Mert ha azt akarjuk, hogy egyenrangúakká váljanak, akkor egy teljes és előrelátó programot kell kialakítanunk - és azt meg is kell valósítanunk. Úgy, ahogy ezt - például - Nyugat-Európában szokás, ahol az a természetes, hogy a rokkantak bizonyos előnyöket élveznek, hogy a tolókocsisok bárhova - üzlet, metró, színház, felvonó és sorolhatnánk - segítség nélkül begördülhetnek, és az éttermekben, talponállókban a kocsihoz méretezett asztalok mellett étkezhetnek. Nálunk az ,,átrendezés" nyilván sok pénzbe kerülne. Igaz ahol előre gondolnak az ilyesmire, ahol a rokkantakat embertársként, a társadalom teljes értékű tagjaiként kezelik, ott ez nem jelent többletköltséget, mert a tervezésnél az építésnél eleve rájuk is gondolnak. Tudom, nálunk eltart még egy darabig, amíg képesek leszünk javítani az életkörülményeiken; bár egyszer ezt is el kellene már kezdeni. A régi út járhatatlan, ráadásul elítél bennünket a világ. Ma már - szerencsére - ez is szempont; és nem is elhanyagolható. Csupán a látó ,,vakok" nem akarnak erről tudomást venni. Sőt! Nekem erről az is eszembe jut, hogy - a betegekhez és a rokkantakhoz hasonlóan - másodrendűvé akarják tenni az itt élő magyarokat,, lengyeleket, ukránokat, ruszinokat, romákat, vagy akár a távolról érkező vendégmunkásokat is. Ez pedig szomorú, nagyon is szomorú. Mi több: felháborító. Még szerencse, hogy akadnak, akik nem a nyájszellem értelmében gondolkodnak. Hogy a testi fogyatékosok gondjainál maradjunk. A barcelonai olimpiára utazók költekezni is hajtandó szponzorokra találtak. Különben aligha lehetnének ott, hiszen az államtól egyetlen fillért sem kaptak. És egy másik példa: t Pozsonyban, a Vasút utcában létrehoztak egy olyan iskolát, ahol a rokkant gyerekek az egészségesekkel együtt tanulnak. Egyelőre úgy, hogy az erösebb fizikumú, egészséges gyerekek és a tanítók segítik fel a tantermekbe a mozgásképtelen tanalókat - mert nincs egymillió koronájuk arra, hogy megvalósítsák a szükséges átépítést. Viszont ahhoz, hogy az itt élő nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok ne váljanak - képletesen szólva - „ rokkantakká " nem is anynyira pénz, mint inkább képviselői jóakarat, európai gondolkodásmód szükségeltetik. Á múlt heti alkotmányvita hangulatát idézve, sajnos, nem sok jóban reménykedhetünk. (ozo)