Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-28 / 229. szám, hétfő

5 MOZAIK ÚJ SZÓL 1992. SZEPTEMBER 28. A SZELLEMEKET NEM KELL LEBECSÜLNI A nyár elején „A kripta titka" című riportunkban beszámoltunk a bajmóci kastély kriptájában történő rejtélyes jelenségekről. Megírtuk, hogy az 1908-ban elhunyt gróf Pálffy János márványsírjának fedele alól már hosszabb ideje sűrű barnás folyadék szivárog ki, melyről a környék lakói úgy beszélnek, mint a megboldogult könnyeiről (állítólag még mindig a' Loire menti francia szerelmét siratja). A szarkofág alatti folyamat sok szóbeszédre adott okot. A vegyi és mikrobiológiai analízist követően a szakemberek teljes biztonsággal állítják: a rejtélyes folyadék nem ártalmas. A titokzatos ügyre csak az exhumáció adhat megnyugtató választ. A nyolctonnás, tiroli márványból készült sírfedél leemelését egyetlen vállalat sem tudta garantálni. Pavel Pavel strakonicei mérnöknek viszont, állítólag, sikerült olyan emelőszerkezetet készítenie, melynek segítségével már az őszi hónapokban sor kerülhet a sok milliót érő márványtábla leemelésére, bár a sír megbolygatásától egy pszichotronikus nő óva intette Ján Papcót, a bajmóci múzeum igazgatóját. Azt állítva, a kastély alatt tűzhányó szunnyad, melynek lávája a sír feltárásakor elönti a várost. A minap Ivan Dubovský fotoriporter újságíró kollégájával Bajmócon járt és a kastélyt, illetve a Pálffy János kriptáját sem kerülte el. Természetesen megkérdeztem tőlük: könnyezik-e még a gróf? - Igen, saját szemünkkel láttuk a titokzatos folyadékot. A kriptát a nyilvánosság elől lezárták. A szakemberek egyelőre csak annyit tudnak, hogy a ragacsos anyag magasabb rendű emlős testének bomlásából származik. Pálffy János viszont már 84 éve halott, tehát rég el kellett volna porladnia. A rejtélyre, ha igaz, hamarosan választ kapunk. • Mi érdekeset láttatok még a kastélyban? - Ján Papco igazgató megmutatta a műkincseket, köztük egy értékes képet, melyet állítólag valakinek a megrendelésére el akarnak lopni és külföldre csempészni. Ezért a kastélyt magánrendőrök kis csoportja őrzi. • Úgy tudom, az éjszakát a kastélyban töltöttétek. Miért? - Főleg azért, mert már későre járt, de elhatározásunkban nem kis szerepet játszott a riporteri kíváncsiság is. A három őrrel folytatott beszélgetés során ugyanis felettébb érdekes dolgokról szereztünk tudomást. • Például? - Csak úgy vicc formájában megkérdeztük a feketeruhás marcona őröktől, nincsenek-e a kastélyban kisértetek? Legnagyobb meglepetésünkre azt válaszolták: bizony vannak. Aztán elmesélték tapasztalataikat. A seriffek főnöke, Štefan Barčin például elmondta, hogy egyszer a tölgyfaasztalon levő kávéscsészéje „táncolt". Az ominózus csészét le is fotóztam. De történtek még cifrább esetek is. Az egyik szekrény zárjában megcsikordult, és magától megfordult a kulcs. „Ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem" - állította beszélgetőpartnerünk. Két kollégájának, Igor és Robert Fábiánnak, akik ugyancsak nem tartoznak az ijedős legények közé, szintén voltak hátborzongató élményeik. Egyik éjszakai ellenőrzésük során furcsa recsegést, ropogást hallottak a bezárt kastélytoronyból. Az őket kísérő hatalmas dán dog is igen furcsán és felettébb nyugtalanul viselkedett. ,, Ha más alkalommal nyüszített volna ilyen szokatlanul az eb, azt hittük volna, megbolondult" - mondták az őrök, akik tapasztalataikról beszámoltak az országos hírű asztrológusnak, Jonáš doktornak is, aki helyszíni szemlét tartott, majd azzal búcsúzott: A szellemeket nem tanácsos lebecsülni. • Ott aludtatok. Nem hallottatok vagy észleltetek éjjel lánccsörgést, fájdalmas sóhajtozást, esetleg más földöntúli megnyilvánulást? - Kollégám reggel azt állította, csoszogó lépéseket hallott. Nekem az volt a benyomásom, valaki rángatja ajtónk kilincsét. Később arra riadtam fel (de lehet, hogy csak álmodtam), valaki ráncigálja a lábamat. Gyorsan a paplan alá húztam. Reggel eléggé vegyes érzésekkel távoztunk a kastélyból. ORDÓDY VILMOS Ez a kávéscsésze perdült táncra (Ivan Dubovský felvételei) A zár, melyben magától megfordult a kulcs A kastélyt őrző „három testőr", és négylábú segítőjük Gróf Pálffy János márványsírja MOLDOVA ^MA GYÖRGY félelem kapuga Vojtekovszky újra töltött: - Igyunk az emlékére, mindenki emlékére, akin nem tudunk segíteni. Persze ez a nosztalgia nem azt jelenti, hogy holnap fogom magam, és leköltözöm ide, hanem majd egyszer, talán, mikor befejeztük, amit elkezdtünk. Mit szólnál ahhoz, ha itt szerkesztenénk a „Jelzőtüz"-et, a zsaruk ide nem mászhatnak fel utánunk. Képzeld el: nyáron itt ülnénk gatyában, nagyokat röhögnénk, naponta kétszer berúgnánk - de nem úgy, ahogy Pesten szoktuk: a fejünkre esik egy whiskys láda, hanem élvezettel, lassan kortyolva, mintha az a pohár volna az utolsó. Este lejárnánk fürödni a Bodrogra. Lent, a présház kéményén fekete füstfelhő csapott fel, aztán a csóva fokozatosan kivilágosodott, Vojtekovszky elismerően bólintott: - Nézd: a „Földanya" begyújtott. Úgy ahogy kell; előbb olajos papírral bemelegítette a kéményt, csak aztán rakott tüzet. Ha egyszer lejövök ide, csak őt hozom le magammal. Vele rendbe tudnánk hozni ä birtokot. - Helyre lehet még hozni ezt a szőlőt? Nem ment tönkre végleg? -A szőlőt, ha valahol megszokott, ónnak ki sem lehet irtani többé. Fordított ki rr\ár a traktor százéves élö tőkéket is, melyek még leveleket hoztak. Talán három-négy év kellene, és saját borommal kínálhatnálak. De menjünk be, Magda integet. Az asszony megterített a toronyszobában: egybesült vagdalt húst, főtt tojást, erős savanyúságot rakott ki az asztalra. Martinnak úgy tűnt, olyan otthonosan mozog ebben a környezetben, mintha már évek óta itt élne, szinte kivirult, ahogy tett-vett, rózsaszín arcbőrén vékony izzadság fénylett. A kályhában pattogva égett a tüz, Vojtekovszky ledobta magáról régimódi, vastag télikabátját: - Mit szólnál, Magda, ha itt maradnánk éjszakára? Elcsábítanálak és megejtenélek. - Erős volt a bor, de ahogy gondolod. Vojtekovszky legyintett: - Csak hülyéskedtem, halálra fáznánk. Majd egyszer. Martin mohón nekilátott az evésnek, de néhány falat után eltelt, az asztal sarkára könyökölve kibámult az ablakon. Távol állt tőle Vojtekovszky nosztalgiája a családi szőlő iránt, de úgy érezte, gazdagabb lenne az élete, ha ő is ilyen erővel kötődne egy messzi tájhoz vagy távoleső életformához. Ebéd után Vojtekovszky átment a szomszéd• ba, már alkonyodott, mikor italtól vörösen, kigombolt kabáttal visszatért. Két teli demizsont hozott magával, az egyiket Martinnak adta: - Ezt fogadd el tőlem, Hegyalja lelke van belezárva. Igyátok meg Petrával az egészségemre. - Köszönöm. Lassan indulnunk kellene. Ilyenkor még korán sötétedik, és utána lefagy az út. Vojtekovszky keze remegett a hidegtől, de ragaszkodott hozzá, hogy ő zárja be a kaput, a tenyérnyi kulccsal csak nehezen talált bele a lyukba. A hegyről lefelé tartva intett, hogy álljanak meg a temető előtt. Bement a sorok közé, a félhomályban előre hajolva olvasgatta a sírkövek feliratait, aztán megállt egy domb előtt. Tétován megsimogatta a fejfát, és a távolból úgy tűnt, mintha beszélt volna hozzá. - Ki volt az - kérdezte Martin. - A nagybátyám, eldiskuráltunk egy kicsit. Megmondtam neki, hogy talán hazajövök. - És ő mit felelt? - Csak annyit, hogy rendben van. Hangjában Martin ingerültséget és kötekedő szándékot érzett, elhallgatott. Bent a kocsiban Vojtekovszky befészkelődött a sarokba, fejét Magda vállának támasztotta, hamarosan el is aludt, az asszony mozdulatlanul tartotta magát. A gyorsforgalmi útról már letértek a város felé, mikor felébredt. A Kolosy téren kiszálltak, de Vojtekovszky nem engedte el az ajtót: - Szomjas vagyok, igyunk meg egy gyógysört valahol. - Ha lehet, hagyjuk holnapra, várnak otthon. - Csak úgy állva. Utána elengedlek. Behúzódtak egy kocsmába, Vojtekovszky mohón ivott, mikor letette a poharat, szája megrezzent, mintha mondani szeretne valamit, de aztán nem szólt. A kocsmából kilépve elköszöntek, a költő előrehajtott fejjel indult el a fölfelé vezető úton, egyik kezében a demizsont fogta, a másik oldalról Magda kapaszkodott bele. Mire Martin hazaért, Petra már aludt; kihúzódott a konyhába, és töltött magának a demizsonból, az ital felidézte benne a nemespenésszel ellepett pince szagát. Lassan elálmosodott, mielőtt lefeküdt volna, hosszan álldogált a gyerekszoba előtt. Nem hallotta a fia lélegzetvételét, szíve szabálytalanul vert a rémülettől, hogy valami baja történt, amíg ő távol járt, résre nyitva az ajtót benézett: a gyerek nyugodtan aludt az ágyában. HUSZADIK FEJEZET Borsos nehezen tűrte az együttlétet a takarítónővel, az asszony minden reggel részegen tért haza, otthon tovább ivott, összehányta magát és az ágyba vizelt - át kellett rángatnia a fürdőszobába, hogy lemoshassa, vöröses, erjedt hordalék maradt utána a kádban. A fiú el volt szánva rá, hogy amint módjában áll, elhagyta a lakást, lába azonban lassabban gyógyult a vártnál. A térdig érő gipszet csak március közepén cserélték le könnyebb kötésre. A rendelőből kijövet nem szállt villamosra, hanem próbaképpen gyalogolt néhány száz métert, úgy érezte, az új kötésben sokkal biztosabban mozog, (folytatjuk) r

íz éve nem láttam Irént. Őszintén megörültem, amikor felhívott, megbeszéltük, hogy leülünk pletyizni. A légbe cuppantott puszik után mosolyogva nyugtatgattuk egymást, hogy semmit sem változtunk... (Ám ez nem volt igaz: Irén jócskán kiszélesedett.) Mielőtt a pincér elénk tette volna a kávét, sorra vettük a régi barátnőket. Irén mindegyikükről tudott valami rosszat... - Nem akarsz herbalifét? - szegezte nekem a kérdést a szapulás röpke szünetében. - Az meg mi? - adtam az ártatlant. - Na ne mondd, hogy nem hallottál róla. Az az amerikai csodakészítmény, amitől megfiatalodik az ember, kisimul a bőre. Koplalás nélkül fogyaszt - hadarta, és tekintete hosszan elidőzött a csípőmön. FOGYASZTÓ PIRAMIS - Ja, te a herbalájfra gondolsz! - és végigpásztáztam a szeme körül a szarkalábakat. Jókora csokrot lehetne belőlük kötni... - Arra, arra... Ha két adagot veszel, olcsóbban megszerzem neked, háromezerért megkapod. t- Te már kipróbáltad? - gonoszkodtam. - Á, nekem nincs rá szükségem - felelte bizonytalanul. Otthon szembefordultam a tükörrel. Elszántan. Méregettük egymást a képmásommal, mint nő a nővel. Mi ketten őszinték lehetünk egymáshoz: tényleg rám férne egy generáljavítás. De ennyi pénzért? Jó sorsom olyan helyre vezérelt, ahol százszámra kínálták a varázsszereket. Az egyik pulton felfedeztem valamit... Izgatottan kíváncsiskodtam, mi ez a gúla? - Ez nem gúla - okított az árus -, hanem piramis. Hallottam én már a piramisok csodálatos hatásáról, s fel nem foghattam, mit tud a fáraók terméskőből emelt sírkamrájának eme kései kicsinyített papírmása. - Fogyaszt! Alig mertem firtatni, mennyiért teszi ezt... de olcsón megszámították. Egy tízest meg egy ötöst adtam érte. A tízszer tíz centi alapterületű sárga gúla becsületes neve antidiétás piramis. Van, aki gyorsan összerakja (nekem csak harmadszorra sikerült). A mellékelt útmutató szerint, valahányszor éhes az ember, a piramis négy oldala közül megkeresi azt, amelynek csúcsán az a kívánság olvasható, hogy enni akarok. Az alatta levő szöveg szerint le kell hunynom a szemem, jó mélyet lélegeznem, és figyelnem önmagamat, valóban éhes vagyok-e, és tényleg akarok-e enni. Legalul két lehetőség áll előttem meg két nyíl. Balra mutat az igen, jobbra a nem. Az igent választom. Fordítok egy oldalt. A parancs ismét az, hogy hunyjam le a szemem, lélegezzek mélyet, és figyeljem, hol érzem az éhséget, mit ennék, mennyit, kivel és hol. A következő nyíl és fordítás után már eszem. Élvezettel. Az evés gyönyörét csak az keseríti, hogy ismét kérdésekkel nyaggatom magam: ízlik-e a kiválasztott étel, kielégíti-e az elképzeléseimet? Ha a válaszom nem, úgy más ételt kellett volna választanom, vagy más foglalatosságot az evés helyett. E

zzel a piramissal tortúra az étkezés. Hol jobbra forgatom, hol balra, egyre éhesebb meg egyre idegesebb leszek. Talán nem tanulmányoztam át elég tüzetesen a használati utasítást? Azt akarom, hogy ideális legyen a testsúlyom! Nem adom fel! Nézzem csak még egyszer! Végre! Itt áll, mindjárt az első oldalon, nagy betűkkel: Az ideális testsúly az a testsúly, amelynél az ember jól érzi magát. Jól érzem magam... De Irént nem hívom fel többet! ,.„„„„ .