Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-23 / 225. szám, szerda

ŐK IS A MIEINK Védelmet a gyerekeknek — ennek a jelszónak a jegyében a napokban Pozsonyban konferenciát tartottak, melynek témája a szlovákiai gyermekek helyzetének felmérése volt. Jogászok, szociológusok, orvosok, pszichológusok és sok más szakterület jeles képviselői tanácskoztak arról, miként lehetne javítani a veszélyeztetett gyermekek helyzetén, garantálni az 1989-es elfogadott ENSZ-határozatban lefektetett jogaikat, vagyis a védelemhez, a neveléshez, a gondoskodáshoz, az ellátáshoz való jogaikat. Tény sajnos, hogy Szlovákiában is évről évre nő a lelkileg, testileg sérült, egészségügyi (fiziológiai, pszichikai), erkölcsi problémával küszködő gyermekek száma. Az Okok sok esetben éppen a nem megfelelő családi háttérben, a nehéz szociális körülményekben keresendők. A legtöbb problémás gyerek azonban egyértelműen a gyermekotthonok lakói között található. Nem véletlenül. pen szabad foglakozásuk volt. Játszottak, labdáztak, rohangáltak, incselkedtek egymással — talán csak egy kicsit hangosabban, feltűnőbben, elevenebben, mint egy átlagos óvodában. A váratlan látogatásnak szemmel láthatóan örültek. Az első kérdés természetesen a „Mit hoztál?" volt. Miután azonban édesség után hiába kutattak, faggatózni kezdtek. Különösen a diktafon keltette fel az érdeklődésüket. Olyannyira, hogy tanácsos lett biztonságba helyezni a kíváncsi kis kezek elől. A legkisebbik, a hároméves Romanko volt a legbátortalanabb. Még azután is, hogy nagy nehezen sikerült előcsalogatni az ajtó mögül, folyton az óvónénihez bújt, akit hol néninek (teta), hol meg anyunak (mami) szólított, öléből tágra nyílt fekete szemecskéivel riadtan pislogott a többi gyerekre, akik egymást túlharsogva próbálták felhívni magukra a figyelmet. Krisztina, egy hatéves, fekete hajú kislány volt a leghangosabb. Mindenáron énekelni akart, de a dalocskába folyton belesült, ilyenkor idegesen lehurrogta a többieket, sőt, még oda is csapott közéjük. Klárika, egy szelíd arcú, szemüveges kislány ügyesebbnek mutatkozott. ő a bernolákovói gyermekotthonból került Csákányba; a nyári vakáció alatt Pozsonyban járt (az egyik nevelőnő vette magához pár hétre), akit azóta is „anyuként" emleget. Klárika soha azelőtt senkinek sem mondta még ezt a szót. Nem volt kinek. — Kivel barátkozol itt, Klárika? — kérdeztem, tőle már elmenőben. — Valika nénivel — hangzott a meglepő felelet. De olyan felnőttes komolysággal mondta, hogy el kellett hinnem. — Ezek a gyerekek nagyon ragaszkodóak — magyarázza aztán kísérőm, Zsoldos Zsófia főnevelő1992. SZEPTEMBER 25. Á

llami gondozottak — többnyire élő szülők (?) árvái. L Sokuk még életében ném látta szüleit, nem tudja, mi a család, milyen érzés az ahyai kéz simogatása, mit jelent a testvéri szeretet. Úgy nőnek fel, hogy nem tanulják . meg használni a szót: anyu. A szülőszobából egyenesen valamelyik csecsemőotthonba viszik őket, hogy aztán életük különböző intézetekben folytatódjon amíg csak el nem érik a felnőtt kor küszöbét. Az a sok szeretet, óvás, féltés, amivej, a család körülveszi a megszületett gyermeket, nekik nem juthat osztályrészül. S éppen e szeretet hiánya teszi őket annyira védtelenné, annyira sérülékennyé, annyira kiszolgáltatottá. Az az érzelemszegény közeg, amelyben felnőnek, egy életre meghatározza lelkivilágukat. Pozsonycsákányban 1986 óta működik egy maga nemében sajátos gyógypedagógiai intézet, ahol a Nyugat-szlovákiai kerület gyermekotthonainak iskolaköteles kort elért, illetve az az előtti korban levő „problémás" viselkedésű gyerekeit helyezik el. Azokat, akik lelki állapotuk, idegrendszerük gyenge*sége miatt még a kisegítő iskolákat sem lennének képesek látogatni, nem azért, mert szellemileg anynyira visszamaradottak lennének (bár némelyikük intelligenciaszintje elég alacsony), hanem mert pszichikailag nem tudnak megbirkózni a rájuk zúduló követelményekkel. Az intézetben (ahol általában kéthárom évig tartózkodnak) speciális individuális kezelésben részesülnek, amelynek elsődlegesen az a célja, hogy idegrendszerük megerősödjön, hogy ne okozzon számukra lelki traumát a beilleszkedés akár az intézeti, akár az iskolai kollektívába, hogy éppen úgy meg tudjanak birkózni az útjukba kerülő problémákkal, mint a többi, normális családi háttérrel induló gyerek. A Pozsönycsákányi Gyógypedagógiai Intézetben jelenleg huszonkét három-hétéves korú gyerekkel foglalkoznak a két iskolai (első és második), valamint egy óvodai osztályban. Mi a legkisebbek között kezdtük a látogatást. Búcsúházi Vilma óvónő vezetésével ép6 KÖRNYEZETVEDELEM iÚJSZÓi nő. — Azon egyszerű oknál fogva, hogy ki vannak éhezve a szeretetre, s ha valakitől megkapják azt az érzelmi pluszt, amire annyira vágynak, ragaszkodásukat nagyon intenzíven képesek kinyilvánítani. — Mivel soha nem kaptak elegendő szeretetet, eleve deprimáltak, így nehezebben viselik az otthonbeli körülnényeket is — veszi át a szót PhDr. Annemarie Kajtárová, az intézet pszichológusnője —, ennek a következménye agresszivitásuk, dacosságuk, érzelmi kiegyensúlyozatlanságuk, de a fokozott mértékben megnyilvánuló testi aktivitásuk és a koncentráló képesség hiánya is. Ezek a tulajdonságok viszont újabb us újabb problémákat szülnek, amelyek csak tovább erősítik a beteges tüneteket, így a gyerek egy ördögi kör részese és áldozata lesz. Nekünk az a feladatunk, hogy a gyerekeket pszichikailag megerősítsük, ellenállóbbá tegyük, ezt pedig csak soksok gondoskodással és még több szeretettel lehet elérni. M

unkájuk azonban csak akkor lehetne igazán eredményes, ha nem csupán két-három évig, hanem legalább az alapiskolás kor végéig gondoskodhatnának ezekről a sérült gyerekekről. Nagy előny lenne, ha az intézet egy kifejezetten erre a célra szolgáló épületben kapna helyet. Az a múlt századi kúria, amelyben dolgoznak, valóban nem a legideálisabb, viszont a csöndes, nyugodt környezet, a jó levegő, a nevelők, az alkalmazottak részéről megnyilvánuló szeretet sok mindent kárpótolhat. Sőt! Éppen e gyerekek esetében még fontosabb is, mint teszem azt a hiányzó tornaterem vagy a modern tansegédeszközök. Mert nekik főleg és elsősorban szeretetre, gondoskodásra van szükségük. Mi, többiek pedig segítsük a csákányi intézetet és a többi gyermekotthont abban, hogy až ott élő gyerekek legalább az alapvető szükségletekben ne szenvedjenek hiányt. Legyen az játék, ruha, lábbeli, vagy akár gyümölcs. Aki tud, adjon. Legalább ennyit tegyünk meg értük. ők is a mi gyerekeink. S. FORGON SZILVIA S i. Ä <o s N I i. O -O •w CD b 5 EGY FILM HŐSÉNEK NYOMÁBAN HOL VAGY VAGYIM? Tavasszal a budapesti televízió két részben sugározta Fekete Ibolya Az Apokalipszis gyermekei című filmjét. Ez a dokumentumfilm nagy visszhangra talált: dicsérte a kritika, tetszett a nézőknek. Talán azért, mert rendezője egy élet adta regényt rögzített a filmszalagra, nem szépítve, igazat mondva. És talán azért is, mert nemcsak két emberről szólt, hanem a korról, korunkról, társadalmi átrendezőséGorszkij, amikor még Pozsonyban szaxofonozott Príkler László felvételei günkről, az egyén elesettségéről ós útkereséseiről — kimondatlanul, mégis velőig hatóan. A peresztrojka adta lehetőségekkel élve két fiatalember elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba. A fogalmazás akkor pontosabb, ha azt mondjuk: szöktek, mivel Budapestre — hogyhogy nem — útlevél nélkül érkeztek. Jurij, a gitáros és Vagyim, a szaxofonos. Aztán útonútfélen, a belvárosban, mulatók bejárata előtt muzsikáltak, még télen is vászonnadrágban, nyári zakóban. Az odavetett aprópénzből tengették életüket, hogy hogyan éltek ós hol, az nem is lényeges (mert azért segítőkész emberek még mindig akadnak). Ami fontos: felfigyeltek rájuk, jó zenészeknek tartották őket, barátokat is szereztek, bejutottak a Merlin klubba. Jurij ott ismerkedett meg Maggie-vel, elment vele Angliába, letelepedtek, gyermekük született (a kósza hírek szerint mára különváltak útjaik). Vagyim ugyancsak ott ismerkedett meg egy pozsonyi költőnővel, aki után később, száz koronával a zsebében, zavaros körülmények között, vízum nélkül útnak indult fővárosunkba. A film Jurij angliai tartózkodását még bemutatja, de Vagyim, aki tulajdonképpen a főhős, eltűnt a rendező, Fekete Ibolya elől. Mit sem tudott róla, míg hírt nem kapott arról, hogy Vagyim Gorszkij, a pozsonyi Mihály-kapu alatt fújja szaxofonját. Azonnal elhatározta, hogy elkészíti a film harmadik részét is. Felvette itteni barátaival a kapcsolatot, s nyomába eredt. Sunyovszky Szilvia, a Magyar Kulturális Központ igazgatója jóvoltából megszervezték a felejthetetlen délutánt: levetítették a filmet, meghívtak néhány ismert személyiséget, uzsonnát készítettek, ós valamennyien várták Vagyimot. Kíváncsian, izgalommal. Ám, előzetes ígérete ellenére, nem jött el. Csupán telefonált, hogy sajnálja, ós Fekete Ibolyának sok szeretettel egy virágcsokrot küldött. A rendezőnő csalódása szemmel látható volt. — Nagyon készültem a viszontlátásra. Sok időt töltöttünk együtt, egy nem mindennapi embert fedeztem fel benne. Igaz, gyakran komplikálta az életemet, a munkámat, a forgatást. Mégis szeretetreméltó volt, ós nem tudtam rá haragudni. Rapszodikus, pesszimista beállítottságú ember, szerintem gyakran túl borúlátó, ám sohasem annyira, hogy ne próbálkoznék talpra állni. Sajnálom, hogy semmit sem tudok róla. Amint fentebb leírtam, azt közvetlen a pozsonyi filmvetítés után is leírhattam volna, de úgy éreztem, ezzel a történet nem lenne kerek. Megpróbáltam kapcsolatot teremteni Vagyimmal. Azt tudtam, hogy Pozsonyban megismerkedett a válláig érő, csinos, fekete hajú Tinával, ós feleségül akarta venni. Meg azt is megtudtam, hogy egy költő elhunyt édesanyjának dévényújfalusi házában lakik. Hosszas keresés után a házat megtaláltam, de Vagyimot nem. — A nagykalapos trombitást keresi? — kérdezte egy arra haladó öregasszony. — Azt. — Hát, hál'istennek, eltűnt. Mert tudja, még éjszaka is fújta azt a trombitát. — Szaxofon volt az... — Nem mindegy? — Ahogy vesszük... És hová ment? — Az ördög tudja. Egyszer augusztus derekán, még csak pirkadt, a kertben locsoltam, kapálgattam, akkor láttam, megy ám a nagykalapos, szaporán szedi a lábát, kezében hangszere tokja, a vállán egy tarisznya. Többet viszsza se jött. Vagyis még egyszer, egy kisasszonykával, de hamar el is mentek. Hál'istennek... Másnap összefutottam egy ismerősömmel, akiről tudtam, hogy segítette Vagyimot. Rákérdeztem. -— Tegnap az Egyetemi Könyvtár melletti átjáróban fújta. De ón már ott hiába kerestem. Nyilván az volt utolsó pozsonyi szereplése. Azt abból gondolom, hogy e hónap elején Prágában, a Na pfíkopi utcában látták — zsíros Fekete Ibolya: Nagyon szerettem volna Vagyimmal találkozni kalapjában, kopott farmerjében, még a Szovjetunióban vásárolt pepita zakójában, természetesen, szaxofonozni. „Informátoraim" megszólították: — Hogy vagy? — Csak így is, úgy is. — Tina? — Nem jött össze... — Mi lesz tovább? — Majd meglátjuk... Mindig is szűkszavú volt. Csak ós csakis a muzsika, a jó zene érdekelte. Mint zeneszerzőt és a zene művelőjét egyaránt. Sajnos, ebből nem tudott megélni akkor, otthon sem, de most sem, itt. Vagyim Gorszkij, többé nem kereslek. Boldogulj. Bár azt még szívesen elmondtam volna, hogy hiányzol Budapest mag Pozsony utcáiról, ós hogy Fekete Ibolya szeretett, reméli, találkoztok még. OZORAI KATALIN