Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-22 / 224. szám, kedd

7 PUBLICISZTIKA 1992. SZEPTEMBER 22. AZ ÖNGERJESZTŐ ERŐSZAK VESZÉLYE KÉTSZÁZ ÉVVEL EZELŐTT KIÁLTOTTÁK Kl A FRANCIA KÖZTÁRSASÁGOT ,.,öngyilkos spirálmenetnek" nevezte Fehér Ferenc filozófus azt až intézkedéssorozatot, mely Franciaországban 1792 őszén vette kezdetét. Hannah Arendt-nak, a modern politikai filozófia nagyhatású művelőjének a francia forradalomról alkotott elméletével foglalkozó tanulmányban szerepel a fenti aforisztikus erejű megállapítás. Furcsának tűnhet e meglehetősen komor jellemzés, hisz az általános választójog alapján összehívott Konvent legelső intézkedései közé tartozott a királyság eltörlése és a köztársaság kikiáltása. Másnap, szeptember 22-én pedig olyan határozatot fogadott el, amely a szabadság, testvériség és egyenlőség jelszavának megvalósulását ígérte. Nemsokára viszont a franciaországi fejlemények alakulása beletorkollott - Bibó István szavai szerint - „a világtörténelem időnkénti nagy kollektív tébolyainak legnevezetesebbikébe, az 1792-95. évi nagy Terrorba." A történészek becslése szerint a nyaktiló, a guillotine rémuralma 35-40 ezer áldozatot szedett. S vajon kiket is sújtott e terror? A kivégzettek 8,5 százaléka tartozott a nemességhez, 6,5 százaléka a papsághoz, döntő többségük pedig az egykori harmadik rend soraiból került ki. A vérengzések igazolására irányuló kísérletek nem ritkán a forradalom előtti elnyomásra, majd a fehér terrorra hivatkozva próbáltak magyarázatot keresni. Kiderült azonban, hogy a forradalom ellenségeinek számlájára - bár korántsem voltak kíméletesek - mintegy kétezer emberélet kioltása írható; s az is ismertté vált, hogy a Bastille európai szimbólummá vált lerombolásakor mindössze hét fogoly volt e börtönben: négy hamisító, két őrült és egy gyilkos. Voltak, akik a reakció esetleges felülkerekedésének veszélyével érvelve táplálták a forradalmi terror mítoszát, mely alighanem a sztálinista történetszemléletben érte el csúcspontját. Talán Csehszlovákia volt az az ország, ahol a posztsztálinista rendszer hadállásai még 1989 nyarán, a nagy francia forradalom 200. évfordulóján is lehetetlenné tette annak kimondását, hogy a terror nem kaphat semminemű erkölcsi felmentvényt. Persze, a franciaországi terror eredetét illetően tetten érhetők társadalomlélektani meghatározók. Abban a helyzetben, amikor a lázongó szegények háztartásaiban a kereset 50 százalékát kenyérre költötték, és kenyérből mindig hiány volt, a néptömegek körében könnyen hódított a helyzet romlása mögött összeesküvéseket kereső gyanúsítás és a szigorú felelősségrevonás szelleme. Mire azonban sikerült leszerelni a belső lázongásokat és visszavonulásra kényszeríteni az osztrák meg a porosz csapatokat, a forradalmi kormányzat állandósította a terrort és az egész forradalmi folyamat erőszakos öncélú cselekvéssorozattá vált. Nyilván közrejátszott ebben a nép és a polgárság közötti szövetség felbomlásának leplezésére irányuló szándék. Egyesek a saját hatalmukat biztosító politikai módszerek foglyává váltak, mások viszont úgy vélték, hogy a forradalmi cél szentesíti az eszközt. Mindez viszont meglehetősen egyéni indíttatású reagálás volt a társadalom felszínén érzékelt problémákra. De milyen kihívások jelentkeztek a társadalom mélyrétegeiben a történelem korabeli szereplőivel szemben? Erre kereste a választ Fehér Ferenc említett, a Világosság című társadalomtudományi folyóirat tavalyi évfolyamában megjelent tanulmánya, mely az együttgondolkodás és a továbbgondolás szellemi igényével vette vizsgálat alá Hannah Arendt elméletét. A századforduló Németországában született és amerikai emigrációba került filozófusnő tudniillik ebben a művében is - ahogy ezt vele kapcsolatban általában megemlítik - az akadémiai tabukat elvető eredeti értelmezéseket nyújtott. - A „szociális kérdés" és a „politikum" összefüggését tette meg a francia forradalom kulcskérdésévé. Fehér Ferenc pedig annak a nyomába eredt, hogy mennyire fedezhetők fel Arendt teóriájában a mához szóló időszerűség jegyei. Közös gondolatmenetük arra a felismerésre épül, hogy a francia forradalommal szemben kezdettől fogva jelentkezett a szociális és a politikai reformintézkedések megvalósításának követelménye. Jó két évig azonban, a forradalom korai szakaszában, a monarchia átformált intézményének fenntartására, egymással összeegyeztethetetlen taktikai célokra pazarolták a forradalmi energiákat. A veszendőbe ment két év elkeseredést váltott ki a nép körében, amit a megbénult és tekintélyt vesztett állam nem volt képes megfelelően kezelni. 1792 nyarán a „republikánus forradalom" már a legszélsőségesebb kiútkeresés volt. Mindkét idézett filozófus szerint az erőszak és a „negatív szociális stratégiák" kölcsönhatása alakult ki, amikor szabad politikai cselekvés révén foganatosított nyomorenyhítő intézkedésekre és reformokra volt szükség. A leegyszerűsítő merev történelmi párhuzamok hátulütőire is kitér tanulmányában Fehér Ferenc. Figyelemre méltó azonban, amit arról ír, hogy miféle történelmi leckékkel szolgálhat Arendt elmélete a forradalomról. Hangsúlyozza, hogy Arendt körülhatárolja a jakobinus forradalmi tradíciónak egy olyan típusát, amely a 19. század folyamán végzetesen beépült a társadalom úgymond tanulási folyamatába. Fehér Ferenc szerint Arendt tanulságként a forradalom de-jakobinizálását kínálja, mely egyet jelent az öngerjesztő erőszak elkerülésével. Nehezen állítható, hogy a mai Kelet-Európa nem szolgál rá az ilyesfajta okulásra. Hisz térségünk országai olyan göröngyös és nehezen belátható útra próbálnak rátérni, amely lehetővé teszi a szociális problémák orvoslásának és a politikai demokrácia kiteljesedésének összehangolását. KISS JÓZSEF TÁVKAPCSOLÓ Manapság sok szó esik nálunk is a magyarországi szlovákság helyzetéről, valamint a meglehetősen hosszú ideje készülődő magyarországi nemzetiségi törvényről. Illetékest volt módunk kérdezni: Mária Jakabovát, a Magyarországi Szlovákok Szövetségének elnökét. -Sokat olvashattunk a magyarországi nemzetiségekről szóló törvénytervezet különböző változatairól. Mi a véleménye az eddigi változatokról: milyen eredményeket tartalmaznak, és mi az, amin még változtatni kellene? Nem csupán azért teszem fel önnek ezt a kérdést, mert a szlovák szövetség vezetője, hanem parlamenti képviselő is, mi több a Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának tagja. -A nemzetiségi törvénynek ez a nyolcadik változata, amely a Tisztelt Ház elé került. Természetesen, ezt is áttanulmányoztam és alapjában minden tétele elfogadható. Mégis, azt hiszem, hogy meglehetősen élénk vita várható tárgyalásokor. Hiszen nekem is az a benyomásom, hogy ez a törvénytervezet inkább deklarációk gyűjteménye, amely nem tartalmaz megfelelő garanciákat az elvek érvényesülésére a gyakorlatban. Egyelőre nem tudható, hogy hozhat-e változást életünkben, s ezt annál szükségesebb tisztázni, mivel az álmokból és az ígéretekből már elegünk van. - Álom lenne a kisebbségek pozitiv megkülönböztetésének valóra váltása? - A törvénytervezetben, természetesen, szerepel ez a kifejezés is, együtt azzal, hogy államalkotó tényező vagyunk, meg arról sem feledkeztek el a fogalmazók, hogy az emberi KONGRESSZUS ELŐTT BESZÉLGETÉS MÁRIA JAKABOVÁVAL, A MAGYARORSZÁGI SZLOVÁKOK SZÖVETSÉGÉNEK ELNÖKÉVEL jogok mindenkit megilletnek. Viszont - az objektivitás kedvéért kötelességem elmondani - ennek a törvénytervezetnek jelentős pozitívuma: az önkormányzatok megalakításának lehetősége. Ezt a lehetőséget a magyarországi kisebbségek, mai állapotukban, nem fogadhatják egyértelműen. Tudomásom van arról, hogy nem minden kisebbség képviselői örülnek ennek a javaslatnak, holott alapjában véve ez nagyon jó dolog, mert a nemzetiségi önkormányzat távlatokat nyithat további fejlődésünkhöz, fennmaradásunk biztosításához. A bizonyos helyeken tapasztalható ódzkodásnak azonban az az ésszerű oka, hogy az önkormányzatok lehetőségét ez a törvénytervezet meghatározott létszámhoz köti. Én egyetértek ezzel. Kell lennie egy bázisnak, amelynek nevében nyilatkozunk, amelynek nevében igényeinket bejelenthetjük. Ennek a bázisnak számszerűen is igazolhatónak kell lennie. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy mindaz, amit itt jeleztem, magánvélemény, mert a törvénytervezettel kapcsolatban nem létezik általánosan elfogadott ellenvélemény vagy ellenjavaslat. -A Németh-kormány idején már kidolgoztak egy nemzetiségi törvényjavaslatot... -... Igen, az egy keret volt, amelynek bizonyos elemeit az új javaslat kidolgozói is figyelembe vettek. Az a régebbi változat egyszerre akarta elfogadtatni a nemzetiségekről szóló törvényt és megoldani a kisebbségi parlamenti képviselet ügyét. Most ezeket külön tárgyaljuk: a kormány szerint előbb a törvényt kell elfogadni, s utána tárgyalunk a képviseletről. Ez időben csúszást jelent. Ezért szólaltam fel ellene, mert így a képviselet ügye sokáig megoldatlan marad. Nyilvánvaló, hogy az Antall-kormány az 1994-es választásokig nem szeretne átmeneti megoldásokat. -A szövetségük novemberben kongresszura készül. Úgy tudjuk, hogy a magyarországi szlovákság soraiban különböző nézetek tapasztalhatók és különböző egyesületek is alakultak. Milyen lesz a szövetségnek és ezeknek az egyesületeknek a viszonya? - Tudatosítandó:«novemberben a Magyarországi Szlovákok Szövetségének kongresszusát tartjuk, s nem a többi szervezetét. Személyes álláspontom az, hogy jó dolog, ha a mi szlovákságunk keretein belül különböző nézetek nyilvánulhatnak meg, s ezeknek szervezeti kerete is lehet. Hiszen a magyar egyesületi törvény szerint már 11 tag esetén is alakíthat valaki akár pártot. Az unifprmizálás ideje lejárt és sohasem volt jó. Ugyanakkor fontos lenne, hogy a különféle nézetek képviselői felelősen lépjenek fel a nyilvánosság előtt, s egyéni vélemények ne látszódjanak kollektív határozatoknak. A szövetségben, ami a kisebbség egészét érintő kérdéseket illeti, mindenkor a legszigorúbban betartjuk a demokratikus határozathozatal, véleménynyilvánítás formáit is. Tehát világos az, hogy mikor ki beszél a saját nevében, s mikor fogalmazza meg a közösség által vállalt véleményt. Mi várható ezen a kongreszšzuson? Mindenekelőtt tisztújító gyülekezet lesz, s erre nagy szükség van, mivel sokan járnak már a nyugdíjkorhatár felé, tehát feltétlenül kell a fiatalítás. Várható, hogy javaslat hangzik el az alapszabály-módosításra, amelynek célja a szövetség belső demokráciájának erősítése. A legfontosabb azonban egy konkrét - hogy úgy mondjam - mentési program kidolgozása. A magyarországi szlovákság létszámát becsült adatok alapján 100-110 ezer főben állapíthatjuk meg. Ennél nagyobb számot mondani nem szabad, felelőtlenség lenne. Viszont tudatosítanunk kell, hogy - Adyval szólva - őrzők vagyunk a strázsán, és ez kötelez. Politikai, kulturális, nyelvi feladatainkat kell pontosan megfogalmaznunk megmaradásunk érdekében. S ügyelnünk arra, hogy abban a nagy politikai játszmában egyik kisebbségre se kényszerítsenek olyan szerepet, amelyért aztán majd fizetni kell. -A magyarországi szlovákságnak is lesz immár hivatalosan anyaországa. Miként készülnek erre? — Készülünk erre, mert tudjuk: a tényekkel nem lehet és nem is szabad szembeszállni. Szorongunk és minden jót kívánunk az anyanemzetnek az új szituációban. Reméljük, sikerül a kettéválás békés, rendezett folyamata. Reméljük, hogy az eredmény ugyancsak megnyugtató lesz mindenki számára. És reméljük, hogy az új állam létrejötte nem azt jelenti majd, amiről Radnóti oly fájdalmasan írt: „Ó, Európa, hány határ..." BROGYÁNYI JUDIT PEPE EL ROMANO, A SZABADSÁG Adela az egyetlen, aki képes mindent feláldozni a szabadságért, amit négy nővére számára is Pepe el Romano személye testesít meg F. G. Lorca Bernarda Alba háza című tragédiájában. Ezt a világirodalom egyik alapműveként számontartott alkotást ezúttal brit tévéfilmen láthattuk vasárnap este. A címszerepben olyan színésznővel, akinek alakítása legalább annyira jelentős, mint volt a maga idején Laurence Olivier vagy Inokentyij Szmoktunovszkij Hamletje a filmvásznon. Glenda Jackson Bernarda Albája már magában hordozza a huszadik század egyik evidenciáját: saját magát tartja rabként, aki másokat rabigába hajt. Ez a Bernarda nem elsősorban a falu kemény szokásrendjének és erkölcsének az érvényesítője, hanem a freudi mély lélektan felismerései szerint, önmaga elnyomott szenvedélyeinek és vágyainak a korlátait másokra is rákényszerítő asszony. Lorca immár klasszikussá lett modern metaforája a zsarnokságról és a hatalomról így még egy gondolati réteggel gyarapodik. Miközben mindegyre a család becsületét emlegetve korlátozza öt lányát, azok a szabadulás egyetlen lehetőségét Bernarda szemében a szokásjogot hordozva a legidősebbnek udvaroló Pepe személyében látják. Ki-ki másképpen rabja korlátainak, és marad ezek terhe alatt gyáván szűkölő ember. Csak a legkisebb lány, Adela jut el tudatosan vállalt érzelmeitől vezérelve a tudatos lázadásig. Zsarnok anyja azon a drámai éjszakán Pepe után lő, de nem találja el. Adela szerelmese vélt halálától megindulva felakasztja magát. Mindezek után a film utolsó, majd kimerevedő képsora a lányait maga köré gyűjtő Bernardát mutatja: önmaga és lányai rabtartóját. Adela már szabad, és szabad Pepe el Romano is, hiszen az öt lány számára mindig is ő volt a szabadság metaforája. Férfi, aki ugyan nem jelenik meg a tragédia egyetlen jelenetében sem, de valójában ilyetén való elvontságában is működteti ezt a drámát. Felfigyeltető volt, hogy Nuria Espert és Stuart Bürge rendezők mindenben elkerülték a megvalósítás buktatóit. Minimálisra csökkentették a zenei aláfestést, s bár színes volt a tévéfilm, a képeken a fekete, a fehér és a szürke dominált. Ugyanez mondható el a lakóház tágasnak épült, ugyanakkor mégis fojtogató teréről, amelynek intimitást adó szobái szinte rabzárkák, ahonnan a közös folyosó és a tágasságában is jól őrzött udvarra csak a szolgálóként „fegyőrszerepet játszó" asszonyok szeme láttára lehet kilépni. Bernarda Alba még a saját maga kis besúgóhálózatát is kiépíti, amely egy idő után már hiába figyelmezteti a közeledő végre. A zsarnok eltelik önmaga erejével, š amikor már legyőzni véli önmagában a vágy szenvedélyét, azt hiszi, lányait is legyőzte. Glenda Jackson Bernarda Albája nem szikár öregaszszony, elhalt férjét illően meggyászolva, majdan maga is férjhez mehetne. Ez az asszony azonban lelkében beteg, s az ilyen a másik lelkével vívott küzdelemben önmaga ellen harcol. Ha nincs, hát gyárt ellenségképet, ha pedig van, akkor akár örimagát elpusztítva is legyőzni véli azt, s ez már messzebbre mutat Lorca drámájának történetétől. DUSZA ISTVÁN