Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-21 / 223. szám, hétfő

5 RIPORT il 1992. SZEPTEMBER 21. BETEG KONTRA F. I. panaszlevéllel fordult a szerkesztőséghez, mert mint írja, „az eset annyira felháborító, hogy súlyossága és nagyfokú embertelensége miatt megérdemli a nyilvánosságra hozást, hiszen a hibák elhallgatása csak az egészségüggyel szembeni bizalmatlanság elmélyítéséhez vezetne")' Nézzük hát, mitől ideges a levélíró, mitől - mint írja - „hónapok elmúltával sem tud megnyugodni." „Nem ismert el betegnek" F. I. 1990-ben súlyos infarktuson esett át, s nyolchónapos betegeskedés után dolgozni kezdett. Mivel nem érezte jól magát, kérte teljes leszázalékolását. Kórházba utalták, ám az osztály főorvosnője - szerinte - nem ismerte el betegnek, ezért különféle vizsgálatnak vetette alá. így került sor a gyomorvizsgálatra is. Kiderült, hogy a baj komoly, s azonnal meg kell műteni. A levélíró szerint az orvosnő nagyon „megörült" ennek, hiszen bebizonyosodott, hogy nem a szívével beteg. F. l-t felküldték a pozsonyi Nemzeti Onkológiai Intézet szakorvosaihoz, ahol három héten át a kórházban feküdt, de végül is - a szíve miatt -, nem műtötték meg. Vissza került a járási kórházba, s azt várta, hogy felerősítik szívműködését. De gyógyszert sem kapott. „Csak a gyomromat vizsgálták, pedig arra nem volt szükségem. Amikor megkérdeztem, miért nem a szívemmel foglalkoznak, az orvosnő kioktatott, tudja mit csinál. Kifejtette, hogy a szívem kezelése drága, egy infúzióért 13 ezer koronát kellene „fizetnem", - veti papírra a súlyos vádakat. Ezek után a pozsonyi orvosokra bízta magát. Megműtötték, de nem bírt belenyugodni abba, miként bántak a járási kórházban vele. Pedig mint írja, hálapénzt is adott egy borítékban! A levél elolvasása után lakásán kerestem fel a hölgyet, aki megerősítette panaszát. Hozzáfűzte, hogy sajnos, csak addig van az embernek becsülete, amíg dolgozik. Mihelyt megbetegszik, nem veszik emberszámba, nem tőrödnek vele. Legjobb tudásunk szerint kezeljük a betegeket, a kezelésért pénzt soha senkitől nem kértünk, - vallották egybehangzóan a járási kórház orvosai. Még mielőtt beszámoltak volna F. I. kezeléséről, felkérték kórlapját. Megtudtam, hogy a panaszos két évvel ezelőtti infarktusa súlyos volt, s csak nagy erőfeszítések árán tudták életét megmenteni. Nem számolták, mibe kerüla kezelés, a „lelketlen" orvosnő, vérrögoldó szert írt fel, csakhogy gyorsabban gyógyuljon. (Az infúzió ára hét és fél ezer korona volt.) Amikor F. I. a körzeti orvostól kérte leszázalékolását, beutalták a kórházba. - A szakorvosok feladata, hogy a kérvényezőt tetőtől talpig megvizsgálják, majd a leleteket Alan Hyža illusztrációs felvétele vissszaküldik a körzeti orvosnak. Ezek után összeül a felülvizsgáló bizottság, az dönt leszázalékolják-e a beteget, vagy sem. Tehát nem mi döntünk arról, ki kapja meg a járadékot és ki nem - tisztázták az érintett orvosok. Átlapoztuk a vastag kórlapot, s néhány vizsgálati eredményt kommentáltak is. Elmondták, hogy F. I. szíve bármennyire is hihetetlen, jól bírta a terhelést (140 Wattot) és az ultrahang vizsgálat sem mutatott ki rendellenességet. A beteget mivel nem érezte jól magát nem küldték haza, ezért, de talán azért is, mert ORVOS valaha gyomorfekélye volt, gyomorröngenre utalták. A kórház gasztroenterológusa nem nyugodott bele a negatív leletbe, gyomortükrözést rendelt el. Kiderült, hogy a panaszokat daganat okozta. Beszélgetőtársaim nem tagadták, hogy „örültek" a leletnek, hiszen ritkán adódik, hogy korai, operálható stádiumában fedezik fel a súlyos elváltozást. Mivel fiatal betegről volt szó, azonnal intézkedtek, hogy F. l-t a legjobbnak tartott pozsonyi onkológiai intézetben - soron kívül - kezeljék. Megmagyarázták a betegnek, hogy a gyors, radikális beavatkozás eredményes lehet, mert hiába kezelnék drága gyógyszerekkel, váncsi - mondták egybehangzóan. Megtudtam a járási kórházban, az orvos többnyire nem szokta megbeszélni a beteggel a gyógyítás módját. Természetesen tájékoztatja, de figyelembe kell vennie lelkiállapotát és azt is, miképp viselné az esetleges rossz híreket. A kórlap lapozgatása közben kezembe akadt egy fehér boríték is. - Ezt kaptuk, benne a pozsonyi onkológus jelentése volt. Hetedik érzékünk azt súgta, csatoljuk az iratokhoz - mondták, s az átadáskor jelenlévő ápolónő egyetértett az elmondottakkal. A vastag kórlap, a temérdek vizsgálati lelet egyértelmű bizonyíték arra, hogy a betegről az orvosok gondoskodtak, hogy vizsgálták. Először kikezelték súlyos szívbaját, (az infarktus nyomát kénytelen élete végéig viselni) majd felfedezték a tünetmentes daganatot, s elintézték azonnali fölvételét az onkológiára. Az érintettek nem érzik, hogy elmulasztottak volna valamit- is; a beteget legjobb tudásuk szerint, lelkiismeretesen kezelték. gyomordaganata nem gyógyulna meg. - Talán ezt magyarázta félre a panaszos, és idegességében azt értette, hogy fizetnie kell. F. I. nehezen viselte a vizsgálatokat, s gyakran volt elégedetlen. Amikor az onkológiáról a járási kórházba került, nem állapítottak meg nála semminemű szívrendellenességet, így a megszokott gyógyszereken kívül nem írtak fel neki újakat. - Ez nem tetszett a betegnek, de az sem, hogy a gasztroenterológus a gyomordaganatára volt kíMit fűzhetnénk az esethez? Talán annyit; kár, hogy a panaszos nem tisztázta azonnal a helyszínen a kezelőorvos nem mégfelelő „bánásmódját". S ha nem érzett ehhez elég erőt, levelét talán a kórház igazgatóságára címezhette volna! Mert kívülállóként ki vállalhatja a döntőbíró szerepét? Az osztályokon fekvő betegektől tudakoltam, mi a véleményük a kórház orvosairól? Tényleg nem törődnek velük? Kifogásolható a hangnemük? - Az anyagi nehézségek ellenére az orvosok enyhítik, gyógyítják bajainkat. A gond az, hogy a múltban megszoktuk, hogy mindig a betegnek volt igaza. Az orvosnak többnyire mi mondtuk, milyen gyógyszert írjon fel, hogyan kezeljen. Meg kell szokni, hogy a herdálásnak éppúgy vége, mint az utasítgatásnak. Ez bizony egyeseknek nem tetszik. Pedig bíznunk kell egymásban - mondta ki az „aranyigazságot" az egyik beteg. PÉTERFI SZONYA EGY LEVÉL NYOMÁBAN MOLDOVA GYÖRGY ^/e/em kapufa q Hiába került ki látszólag győztesen az összecsapásból, úgy érezte, teljes és végleges vereséget szenvedett. Nemcsak verseinek egyetlen megjelenési esélyét vesztette el, de emberi méltóságában is megalázták, a társaság kivetette magából, mint egy idegent. Beállt egy kocsmába, és blokkot váltott egy deci rumra, egyetlen hajtásra megitta. Hirtelen eszébe jutott, hogy az a mód, ahogy Németh kezelte kéziratait, mennyire hasonlít Martin magatartásához, ugyanaz a nemtörődömség és sértő lenézés áradt belőle. Eltöprengett, miért érezhették úgy mind a ketten, hogy ezt vele szemben megengedhetik maguknak. - El fogok számolni velük, el fogok számolni velük - hajtogatta magában. Napokig nem lépett ki albérleti szobájából, feküdt vagy olvasgatott az asztalon könyökölve. Főbérlői többször is benyitottak hozzá, attól tartva, hogy megbetegedett. A fiú egy közömbös mozdulattal elküldte őket, csak időnként kérte, hogy hozzanak fel neki ennivalót a közértből. Ha elfáradt az olvasásban, kibámult az ablakon; eső nem esett, szél sem kavarta a levegőt, a házak közötti szűk terekben megrekedtek a kipufogógázok sötétlő felhői. Olyan sűrűnek tűntek, mintha el lehetett volna söpörni őket. Borsos vereségérzete nem enyhült. Ez a lakótelepi albérleti szoba, elemeire széthulló típusbútoraival, falaival, melyeket elborítottak a szétkent csótányok nyomai, kilátástalan végállomásnak tűnt. Nem érzett erőt a további küzdelemhez, úgy tűnt, eddig is túl sok terhet vállalt magára. Egyik délben a szemben levő két toronyház közti vékony résben felcsillant a nap, sügarai pászmákban törték át a füstködöt. Borsos kinyújtózkodott, és rászánta magát, hogy átmenjen a fürdőszobába. Borotvája nehezen fogta a félcentis borostát, bőrén ki-kiserkent a vér. Hosszan nézte magát a tükörben: arca megfogyott, szemében kiütköztek az ágas-bogas erek. Jelentkezett a munkahelyén, de nem engedték leszállni a.csatornába. Orvosi igazolást követeltek a tíznapos elmaradásról, és azzal fenyegették, hogy elvonják az évi nyereségrészesedését. Borsos megpróbálta védeni magát, de ahogy átgondolta az érveit, menet közben rájött: valójában semmiféle érdek nem fűzi már a vállalathoz. A munkásszállóból már eltávolították, fizetése is alig emelkedett az itt töltött idő alatt. Hirtelen elunta a vitát és felmondott. Másnap kiutazott Pesthidegkútra - itt már több hétvégén is dolgozott egy családi villa építkezésén. Megkereste a kivitelezést irányító mérnököt, és megkérte, hogy vegye fel állandó munkára. A mérnök csak feketén, bejelentés nélkül volt hajladnó alkalmazni őt. Borsosnak el kellett fogad nia ezt a feltételt, bár bejegyzett munkahely híján azt kockáztatta, hogy egy igazoltatásnál elviszik közveszélyes munkakerülésért. Az építők még a tél beállta előtt tető alá akarták hozni a villát, hogy a hó ne áztassa el a falakat, és a rossz idő ne akadályozza majd a belső munkákat. A műszakot a lehető leghosszabbra nyújtották, hajnalban reflektorok fényében kezdtek, és a zsaluzó deszkák már pattogtak a fagytól, mikor végeztek - a hétvégeken sem tartottak pihenőt. Borsos a város túlsó végéből járt át, az odavissza út három órát vett igénybe, reggel az első busszal indult, este a tévében már lement a híradó, mire hazaért. Munkaruhának befogott régi lemberdzsekjét és farmernadrágját felrakta száradni a fűtőtestre, aztán megfürdött, megdermedt lábujjai sajogtak a meleg vízben. Négy órakor újra a vekker csörgésére ébredt, mind fáradtabban kezdte el a napot, csak azért tartott ki a helyén, mert az átlagos órabér kétszeresét fizették. December közepére befejezték a tető építését, elbonthatták az állványokat. Borsos párjával az emeleti szintről dobálta le a faanyagot. Társa leheletéből távolról is áradt a pálinkaszag, a tekintete eiborulét, de a fiú nem akart rászólni, tudta, hogy a mérnök azonnal elbocsát minden részegeskedőt. Egy gerendát fogtak meg, rátámasztották a korlátra, Borsos alkalmazkodva a kialakult munkaritmushoz, hármat számolt magában, mielőtt elengedte volna, de a társa korábban meglökte a fa végét. A fiút váratlanul érte ez a mozdulat, megcsúszott a fagytól síkos deszkán, a gerenda magával rántotta. Áttörve a hevenyészett korlátot, lezuhant, a bejárat lebetonozott előterére esett. Először csak végtelen fáradtságot érzett a lábában, de mikor megmozdult, rátört a fájdalom, összegörnyedve hánykolódott a földön. Tanakodó csoport gyűlt össze körülötte, nem mertek hozzányúlni, végül az egyik munkás elsietett az építésvezetőért. A mérnök, anélkül, hogy tájékozódni próbált volna a történtekről, hanyagsággal és felelőtlenséggel vádolta Borsost, kijelentette: neki kell vállalnia a baleset következményeit. Azt sem engedte meg, hogy valamelyik ott parkoló kocsival beszállítsák a fiút a kórházba, több mint egy fél órát kellett várni, amíg kijöttek a mentők. Hordágyra tették, és a kerület központi orvosi rendelőjébe vitték, lábfeje útközben annyira megdagadt, hogy a cipőt le kellett vágni róla. A röntgen megállapította, hogy a jobb sarokcsontja darabokra törött, a földetérésnél valószínűleg egy kavics került alá, a mentők tovább is szállították a budai Erzsébet Kórházba. Az orvosok az első vizsgálatok után úgy döntöttek, hogy műtéttel illesztik össze a csontokat, később valamiért megváltoztatták a véleményüket, és elvetették az operáció gondolatát. A természetes gyógyulásban reménykedve begipszelték a lábát. Borsos megkérdezte az adjunktust, hogy mennyi időt vehet igénybe a felépülése, azt a választ kapta, hogy egy fél év is beletelhet, amíg talpra áll. (folytatjuk) EMLÉKEZET Egy nyugdíjasotthonban találkoztam vele. Apró termet, hajlott hát bizonytalan járás - mintha csak a mesebeli rőzsehordó anyókát láttam volna magam előtt. Állt a kis garzonlakás ajtajában, szelíden mosolygott és a kezét nyújtotta. Beléptem s egy másik világban találtam magam. 1 A szobában valami megfoghatatlan, sajátos hangulat fogadott. Az ódon bútorok, a sok régi kép, az emlékezés gyertyái egy valószínűtlenül régi kort idéztek, egy régvolt, ma már történelemként ismert világról meséltek: a boldog békeidőkről a századfordulón. Jozefina néni 1895-ben született Zágrábban. Mivel édesapja katonai karmester vagyis tamburmajor volt (bár pályafutását hárfinistaként kezdte Prágában, ahol Lehár Ferenc évfolyamtársa volt), a család életét a császári és királyi hadsereg irányította. Gyerekkorában a kis Jozefina bejárta szinte az egész Monarchiát. Horvátországban született, élt Szlavóniában, Magyarországon, Galíciában, Csehországban. Budapestre emlékezik vissza a legszívesebben. Oda a család 1899-ben költözött. Magyarország fővárosa a századfordulón már egy világváros képét mutatta, annak minden előnyével és hátrányával együtt. - Négyéves voltam, mikor Budapestre költöztünk - emlékezik vissza az idős hölgy. - Budán, a Retek utca 45 szám alatt laktunk, a Városmajorral szemben, egy háromszobakonyhás lakásban. Szépen éltünk, ha szerényen is. Én az öcsémmel iskolába jártam, mindketten tanultunk hárfázni, anyuka a „lánnyal" otthon vezette a háztartást. Gyakran elmentünk operába, balettra is. Volt sok ismerősünk, barátunk, akik rendszeresen jártak apuka koncertjeire. 0 nagyon szépen tudott hárfázni, s velünk is sokat foglalkozott. Én öt évig jártam a budapesti Zeneakadémiára, nagyon szerettem volna olyan hárfaművész lenni, mint édesapám volt. A sors sajnos ezt nem tette lehetővé. A sors vagyis a történelem. 1914ben kitört az első világháború. A hír Galíciában érte a családot. Jozefina ígéretesen induló pályafutásának egyszeriben végeszakadt. Menekülniük kellett. Az irányt a hadsereg vonulása szabta meg. Előbb Pécs, majd Újvidék, aztán Körmend, majd újra Galícia. A háború vége már Prágában találta Jozefinát és családját. Életük az alig párhetes Csehszlovákiában folytatódott. Édesapját a csehszlovák hadsereg vette állományba, ők pedig egy ideig Prágában, aztán Olomoucban és Šumperkben éltek. 1922-ben ismét új állomáshelyet jelöltek ki a tamburmajor részére, ezúttal Pozsonyban. Jozefina további élete már ehhez a városhoz kötődik. Itt élte át az újabb háborút, az újabb megpróbáltatásokat, a nélkülözés és a rettegés nehéz hónapjait, éveit. Itt temette el édesapját, édesanyját, innen internálták a háborút követően, ide tért vissza a novákyi gyűjtőtáborból. Végül ebben a városban maradt egyedül. öccse ugyanis még a háború alatt Innsbruckba költözött, s más hozzátartozója nem volt. Magányosan élt, idős, egyedülálló nök gondozásával tartotta el magát. 1979-ben végül úgy határozott, beköltözik az egyik nyugdíjasotthonba. Azóta is ott él. Ez évben lesz kilencvenhét éves. - Mindig meg voltam elégedve a sorsommal - állítja. - Különösebb vágyaim sohasem voltak. Szerettem olvasni, szerettem kézimunkázni és mindenekelőtt hárfázni. De már minden elmúlt. Ez a világ már nem az én világom. Annyira kegyetlen, annyira embertelen - hogy nem is akarok látni belőse semmit! Nem is lát. Évek óta zöld hályog van mindkét szemén. S. FORGON SZILVIA