Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-14 / 217. szám, hétfő

5 PUBLICISZTIKA 1992. SZEPTEMBER 18. NEHÉZ ÉV LESZ... Beszélgetés ÚJVÁRY LÁSZLÓVAL, a lévai magyar alapiskola igazgatójával „Az anyanyelvi oktatás sorskérdés, nekünk létkérdés" - olvasható á felirat a Lévai Magyar Tannyelvű Alapiskola folyosóján. Nem véletlenül. A találó mottó éppúgy ráillik nemzetiségi oktatásügyünk egészére, mint a lévai magyar iskolára, annak viszontagságos múltjára, jelenére és jövőjére egyaránt. Újváry Lászlóval, az iskola igazgatójával az új tanév küszöbén beszélgettünk: terveikről, reményeikről, kilátásaikról, aggodalmaikról és persze gondjaikról. - Léváq ez az egyetlen magyar iskola. E helyzetből adódóan van-e megfelelő érdeklődés iránta a Léván élő magyarok részéről? -Most mintha egy picikét nagyobb lenne az érdeklődés és a bizalom az iskola' iránt, mint még négy-öt évvel ezelőtt. Ez azon is lemérhető, hogy míg a mostani 4. és 5. évfolyamban csak egy-egy osztályunk van, a második és a harmadik évfolyamban már kettő-kettő, és az idén ismét két első osztállyal kezdünk, negyvenes létszámmal, öröm ez tagadhatatlanul, csak akkor szomorodik el az ember, ha a jelent összehasonlítja a múlttal: most 290 tanulónk van, de a hatvanas évek második felében hatszáz volt, 1967ben például három, egyformán erős nyolcadik osztályunk is végzett, pedig a körülmények akkor rosszabbak voltak mint ma. Az eltelt mintegy húsz év alatt a létszám a felére csökkent, A miértre nehéz egyértelmű választ adni. De bizonyára közrejátszott benne a város nemzetiségi összetételének megváltozása (ma a lakosság 15,7%-a vallja magát magyarnak, negyven évvel ezelőtt még fordított volt az arány), de az is, hogy az iskola negyvenkét éves fennállása alatt ötször költözött - rosszabbnál rosszabb épületbe, miközben a városban hat új iskolát adtak át. El lehet gondolkodni azon, hogy ha a negyven év alatt a magyar iskola is kapott volna egy új épületet, annak minden előnyével, ma vajon csak 14 osztálya, 290 tanulója, 24 pedagógusa lenne? Nem tudom, a lévai magyar gyerekek hány százaléka nem jár magyar iskolába, de állítom, legalább annyian vannak, ahány tanulónk most van. - A pedagógus, az iskola mit tesz annak érdekében, hogy ezt a folyamatot legalább megállítsa, ha visszafordítani már nem is tudja? - Nekünk azért, hogy az iskolánk létszáma tovább ne apadjon, s ha lehet, gyarapodjon, egyfajta propagandamunkát kell végeznünk. Szerintem a magyar tanító többletmunkát végez azzal, hogy magyarul tanít. S ha vállalja ezt a többletmunkát, akkor törvényszerűen valami eredményt is fel tud mutatni, ezáltal pedig megszerezheti a szülők bizalmát. És ez a lényeg. Nálunk aránylag jók az eredmények: a múlt évben a nyolcadikosaink 70 százaléka ment középiskolába, s ez az arány magasabb, mint az országos átlag. A felvételi vizsgák is sikerültek általában, a gyerekeink megállják helyüket az új iskolákban, a visszajelzések alapján úgy érezzük, a szülők is elégedettek. Ez azonban még nem elég. Az elért eredményeinket nekünk hangosan ki kell mondanunk, hogy a szülők felfigyeljenek ránk, s hogy hozzánk írassák gyerekeiket. A másik dolog: igyekszünk szoros kapcsolatot kialakítani a szülőkkel. Hál' istennek Léván a magyar értelmiségiek nagy része magyar iskolába járatja a gyerekét. Rájuk mindig számíthatunk. És ez nagyon megnyugtató. - Anyagi téren is? - Anyagiak tekintetében nagyon rosszul áll az iskola. A költségvetési kérelmünkből jóváhagyott összeg éppen csak az üzemeltetés költségeit fedezi. Semmit sem tudunk javítani, venni. Én megértem a tanügyi igazgatóságot, elvégre nem adhat, ha nincs miből. Pedig mennyi mindenre kellene! Tény, hogy tíz év albérletezés után gazdaságilag is különváltunk a szlovák alapiskolától, megkaptuk a szomszédos épületet is, így most már két épületben dolgozunk; önállóan gazdálkodhatunk, csak nincs miből. Tudom, a szlovák iskolában úgy oldották meg például a tantermek festetésének problémáját, hogy a szülőktől szedték össze rá a pénzt. Én ezt nem tudnám megtenni. Hiszen annyi minden másra kérünk már: sítúrára, úszótanfolyamra, színházlátogatásra. Persze a gyerekek érdekében. - S hogy látják a jövőt? - Az emberek félnek a holnaptól. Mert a politikai helyzet alakulását figyelve azt tapasztalják, hogy a küzdelem majdnem fölösleges. Az intézkedések sorozata kérdésessé teszi a magyar oktatásügy jövőjét. A jövő pedig attól függ, a szülő miként fog reagálni a kialakult helyzetre. Ha úgy, hogy megijed, akkor a gyerekét szlovák iskolába íratja, azt gondolván, hogy a magyaroknak itt úgy sincs jövőjük. Most még érezhető a bizalom, de a holnapot már megkérdőjelezem. - A pedagógusok is félnek, kételkednek? - A pedagógus nem sokat tehet. Lehetne persze népgyűlést tartani a magyar iskola jelenéről, jövőjéről, de valószínűleg éppen az nem jönne el, akit leginkább érintene. Ha a szülő az első osztályba szlovák iskolába íratja a gyereket, már késő. Az a gyerek már elveszik. Mert igaz ugyan, hogy sok szlovák iskolát végzett magyar gyerek érvényesül, de arról nincs kimutatás, hány olyan szlovák iskolát végzett magyar gyerek nem érvényesül, aki a magyar iskolából továbbjuthatna. A gyerek tud alkalmazkodni, de hogy emberileg, lelkileg sérült lesz, az meggyőződésem. Emellett állítom: a magyar iskolából a magyar gyerekeknek sokkal több lehetőségük nyílik a továbbtanulásra, mint a szlovák iskolából. Jelenleg például öt volt diákunk Magyarországon folytatja tanulmányait. - Az új tanév küszöbén milyen érzéssel kezdik a munkát? - Tudjuk, hogy a politikai helyzetből adódóan nehéz év lesz, de amit vállaltunk, á többletmunkát is, becsülettel, legjobb tudásunk szerint elvégezzük. S. FORGON SZILVIA A VESZTES A férfi, aki felkeresett a szerkesztőségben, még harmincéves sem volt. Elhanyagolt külseje, zavaros tekintete nem volt valami bizalomgerjesztő. Kétségbeesetten a segítségemet kérte. Elcsukló hangon mondta, úgy érzi, nincs értelme az életének, minden és mindenki öszszeesküdött ellene, egyedül maradt, nincs senkije, aki megértené, aki segítené, akire számíthatna... Az utolsó reménye, az asszony, akit szeretni akart, szakított vele, pedig ő mindent, egész elrontott életét erre a kapcsolatra tette fel. Hiába. Ott ült előttem, mint a kétségbeesés megelevenedett szobra. Ökölbe szorított kezében szorongatott zsebkendőjével meg-megtörölte könnytől elhomályosuló szemét, s szemmelláthatóan nehezére esett visszafojtani feltörni készülő zokogását. Ahogy kilátástalannak érzett jövőjét emlegette, egyszerűen nem tudtam nem megsajnálni. Kérdezgettem, s ő beszélni kezdett. Szavaiból fokozatosan rajzolódott ki a sorsával örökké elégedetlen, de jobbítására magától képtelen ember élete. „Öten voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Szüleim kétéves koromban váltak el, anyánk egyedül nevelt bennünket. Nem volt könnyű gyerekkorom. Szegények voltunk, anyánk keresete sokszor kajára sem volt elég. Ha éhes voltam, lelkiismeret-furdalás nélkül loptam. Anyánk sokat veszekedett velünk (nem volt könnyű neki sem), gyakran meg is vert. S mert én voltam a legkisebb, én kaptam a legtöbbet. Ezért is szöktem el otthonról. Büntetésből két évre intézetbe dugtak, ott tanultam meg írni, olvasni. Tizenhat évesen. Amikor kikerültem, dolgozni kezdtem. Szakképesítés nélkül azonban nevetségesen keveset kerestem. Anyámtól hiába kértem pénzt, nem adott. Lopni kényszerültem. Néhány haverommal összeálltunk, autókat törtünk fel, trafikokat, üzleteket raboltunk ki. Börtön lett belőle. Öt évet töltöttem az elítéltek társaságában. Az ellenségemnek sem kívánom azt, amit ott átéltem. Az anyám is akkor fordult el tőlem végleg, az öt év alatt egyszer kaptam tőle levelet, s talán kétszer vagy háromszor csomagot. Mikor kiszabadultam, nem találtam a helyem. Anyám látni sem akart, a testvéreim elűztek. Munkát sem kaptam. Ráadásul a rendőrség is folyton a nyakamon lógott. Nem bírtam tovább. Úgy döntöttem, végleg elmegyek hazulról. Nem volt senki és semmi, ami visszatartson. Azt reméltem, egy más városban, idegenek között, ahol nem tudják, milyen volt a múltam, új életet kezdhetek. Hirdetést adtam fel, szerettem volna találni valakit, aki megért, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, akivel újrakezdhetek mindent. 0 válaszolt nekem egy kis faluból, ahol egyedül nevelte két gyermekét. Bízni kezdtem, s mert bíztam benne, elmondtam neki a múltamat, kétségeimet, reményeimet. Nem szólt semmit, de nem is utasított el és ez nekem elég volt. Összeköltöztünk. Négy hónapon át éltünk együtt, aztán egyszercsak vége lett. Olyan váratlanul történt, hogy először fel sem tudtam fogni. Nem adott magyarázatot, engem sem hallgatott meg. Az utolsó levelében is csak annyit írt: Elege van az örökös nyavajgásaimból, abból, hogy mindig mástól várom a segítséget a problémáim megoldásához. Ez volt minden. Most nem tudom, mit csináljak. Ezt már nem lehet tovább bírni..." A férfi szégyenlősen fordítja el a fejét, nem akarja, hogy lássam kitörő könnyeit. Hallgatunk. Ő némán mered maga elé, remegő ujjaival idegesen simogatja a tőle kapott levél sárga borítékát. Mikor újra megszólal, hangja tele van gyűlölettel. Kétségbeesetten keresi az okokat. Vádol mindenkit, akivel csak kapcsolatba került: anyját a gyerekkoráért, testvéreit a nincstelenségéért, haverjait a börtönért, barátnőjét, a falubelieket, ismerősöket és ismeretleneket. Mindenkit, csak saját magát nem. Vesztesnek érzi magát, s ezért másokat okol. Nem érti, ezért is marad az, amíg él. S. F. Sz. jf MOLDOYA GYÖRGY félelem kapuja Felment, hogy lerakja a sporttáskáját. Életében először lakott szállodában, kinyitotta a tévét, a mini bárból kivett egy féldecis konyakot, és megitta. A fürdőszobában kiengedte a meleg vizet, a sugarat hosszan folyatta a jobb tenyerébe, megszagolta a cégjelzéses dobozba csomagolt kis szappant. Úgy találta, túl sok időt töltött el, visszasietett az előcsarnokba. Egy fotelbe húzódva az asztalra kirakott képeslapokat nézegette, Zsóka csak sokára, több mint egy óra múlva lépett be a forgóajtón. - Hol voltál? - Elintéztem, hogy kimaradhassak ma éjszakára. A nővérek falaznak nekem, csak a reggeli vizitre kell visszaérnem - belekarolt Borsosba. - Gyere, menjünk vacsorázni, majd igyekszem úgy viselkedni, mintha az anyád volnék. Ez a kényszeredett tréfálkozás meglepte Borsost, de úgy tett, mintha nem venné észre. Átmentek az étterembe, a főpincér az asztalhoz vezette őket, és meggyújtotta a díszgyertyát. Zsóka egy üveg száraz pezsgőt rendelt, mikor a pincér eltávozott, táskájából elővette az újságot, és az asztalra tette: - Ma ő a díszvendég. Légy szíves, dedikáld nekem. Borsos a vers fölötti margóra írta: „Zsókának köszönettel - mindenért". Zsóka megnézte: - Szép, de úgy hangzik, mint egy búcsúzás. „Elbocsátó, szép üzenet". - Ezt miért mondod? - Csak úgy. Ma ilyen kedvem van. A pincér kihozta a pezsgőt, az asszony koccintásra emelte a poharát: - Arra, ami már biztosan a miénk: az elmúlt közös napjainkra. - Szakítani akarsz? Mi van veled? - Itt álltam kint a szálloda előtt, néztelek, ahogy olvasod az újságokat, és nem tudtam rászánni magam, hogy bejöjjek. - Miért? - Arra gondoltam, hogy nem tarthatlak örökké magam mellett. Most kellene befejeznünk, mikor a te életedben egy felfelé ívelő szakasz következik: elindult a karriered, sok pénzt fogsz keresni, társaságba kerülsz, új barátok jönnek és új nők. - Semmi sem változik bennem. - Nem kell mentegetődznöd, ez nem szégyen. De nekem is tudnom kell, hogy mihez kezdjek magammal. Nemsokára ötven leszek. - Vissza akarsz menni a férjedhez? - Hozzá soha többé, de ez téged nem kötelez semmire. Borsos úgy érezte, hogy el kellene engednie az asszonyt, de félt a rá váró magánytól: - Nem tudok élni nélküled - mondta, és a nő keze után nyúlt, Zsóka vonakodva engedte át: - Hidd el, ez már csak illúzió. És minden illúzióért ki kell fizetni, a használati díjat. - Nem értem, mit mondasz. - Igaz, ne rontsuk el ezt az estét. Mintha szándékosan be akarna rúgni, Zsóka a pezsgőre konyakot ivott, majd újra pezsgőt rendelt. Borsos tartott tőle, hogy rosszul lesz, egy idő után csak jelzésszerűen emelte a szájához a poharát, éjfél után mégis szédülve és hányingerrel. küszködve követte az asszonyt fel a lépcsőn. A szobába érve Zsóka végigvetette magát az ágyon, de a fiú nem feküdt le mellé. Kitántorgott a fürdőszobába, és hogy rosszullététől megszabaduljon, ujjával felnyúlt a torkába, a vécékagyló fölé hajolva, bő sugárban hányt. Kivárta, amíg reszkető térde megnyugszik, fogat mosott és visszatért a szobába. Égett az állólámpa, fénykörében látszott, hogy az asszony közben levetkőzött, és újra elaludt, zihálva vette a levegőt, válla meg-megrándult. Borsos is ledobta magáról a ruhát, a hóna alatt hordott Rambokés beleakadt az ingébe, gondolatai mélyén tompán felmerült: nem volna-e jobb, ha most végezne magával és az asszonnyal, de egy hirtelen mozdulattal félrerakta a kést. - Hiszen még alig éltem - mormogta magában. Az asszony mellé feküdt, mintha bizonyítani akarná szenvedélyét, szorosan átölelte. Érezte, ahogy az asszony mellkasában visszhangoznak a szív szabálytalan dobbanásai. Két csúcspont között sem engedte kibontakozni az ölelésből, szinte birkóztak, a csatakos lepedő csomóba gyűrődött alattuk. - Ne siess - mondta Zsóka. - Ez nem teljesítmény, ne akarj túllenni rajta minél hamarabb. Minden ölelés az egyetlen, és minden ölelés az utolsó. Már világosodott, mikor az asszony felkelt, a hűtőszekrényből sós mogyorót és egy kis üveg pezsgőt vett ki. Borsos megpróbálta visszatartani: - Ne igyál többet. - Ez a búcsúpohár. Mára. Kutató-kérdő pillantást vetett Borsosra, aki hiába próbálta megfejteni a tekintet jelentését. Azzal biztatta magát, hogy ma éjszaka túljutottak a válságon, és a kapcsolat kitart addig, amíg szüksége lesz rá. Zsóka hirtelen elfehéredett, a pohár kigurult a kezéből. - Rosszul vagy? - Újra zakatol a szívem. Úgy mondják, mellkasi diszkomfort. Túlbecsültem magamat. • - Feküdj le, hívok orvost. - Ne ijedj meg jobban, mint én. Nem halálos, csak nagyon kellemetlen. Injekciót kell kapnom Kísérj vissza a kórházba. (folytatjuk) Méry Gábor illusztrációs felvétele