Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-12 / 216. szám, szombat

1992. SZEPTEMBER 12. fÚJSZÓi HAZAI KÖRKÉP POSTÁNKBÓL NE BÁNTSANAK! Egyes politikai vezetők azt hangoztatják, hogy az újságok félretájékoztatják a lakosságot a Szlovák Nemzeti Tanács ülésein történtekről. Megfeledkeznek arról, hogy a lakosság többsége szorongva figyeli az eseményeket az élő tévéadás jóvoltából. Engem is mélységesen felháborított az az eset, amikor az MKDM elnökét, Bugár Bélát, a parlament legutóbbi ülésén felszólalása után egyes kepviselök hangos nevetéssel illették. Megbotránkoztam a látottakon, s felháborított a megalázásra tett kísérlet. Mindig is azt hittem, hogy a honatyákat magas intelligenciával áldotta meg a sors. Tévedtem. Nem csoda, ha az az érzésünk támadt, ez a parlament nem vesz figyelembe bennünket, nemzetiségi választópolgárokat. Most miért bennünk keresik a hibát? Mi itt akarunk élni, itt a hazánk, és ezért egyenjogú állampolgárai akarunk lenni ennek az országnak. Dolgozni, termelni akarunk, ahogy eddig is tettük az egész ország javára. Ne bántsanak hát bennünket! MÁČAJ JÚLIA Mielőtt az iszapba lépne... (Illusztrációs felvétel) TEGNAP ESTE POZSONYBAN: EROTIKUS SHOW Szinte látom sok olvasónk reagálását. Legyintenek egyet, s ironikusan csak annyit mondanak: ,,Már csak ez hiányzott a boldogságunkhoz." Nem vagyok prűd, de egyetértek velük. Valóban el tudok képzelni kulturáltabb, szellemesebb és főleg esztétikusabb vetélkedőt, vagy ha úgy tetszik, erotikus shomprogramot, mint amilyenre Pozsonyban a pasienkyi sportcsarnokban sor került. Az előadás kicsúcsosodását félmeztelen hölgyek iszapbirkózása jelentette, sőt, a fináléban egy úr és egy hölgy mérte össze erejét, s addig birkóztak, gyúrták egymást a különleges műanyaggal vegyített iszapban, mig - csakúgy, mint az előző kettősök esetében - valamelyikük meg nem kaparintotta ellenfele zsebkendőnyi bugyiját. Mint már annyi más szamárságnak, ennek a sok nézőt vonzó attrakciónak a gondolata is a korlátlan lehetőség hazájában, az Egyesült Államokban született. S ugyebár, ha lépést akarunk tartani a világgal, ha be akarunk kerülni Európába, mindenben utánozni illik a nagyokat. Ilyen látványt kell nyújtani a politikától megcsömörlött és megundorodott polgároknak. A 19 órakor kezdődött, mintegy kétórás műsorban (csak 18 éven felülieknek) volt akrobata, fakír is. Aztán sztriptíz következett. A műsor fénypontja: három női páros szabadfogású birkózása. Végül a már említett vegyespáros lépett a sárral megtelített szorítóba. A műsort eddig több cseh városban mutatták be, állítólag nagy sikerrel. Most Pozsony volt soron. Trencsén és Kassa következik. Hát, kell ez nekünk? -ovNINCS MIÉRT SZÉGYENKEZNÜNK - ÁLLÍTJA A PRÁCA BÍRÁLATÁBAN RÉSZESÜLT HANVAI POLGÁRMESTER A tendenciózus tájékoztatás egy újabb esetével rukkolt ki a Práca losonci szerkesztője e lap hétfői számának 3. oldalán, és Hanva község polgármesterének a járási hivatal elöljáróihoz intézett levelét állította pellengére. A levél annak kapcsán íródott, hogy augusztus 13-án Pavel Bocko, a körzeti hivatal vezetője végigjárta azokat a községeket, ahol a hivatalos szlovák helységnévtábla mellett magyar nyelvű információs táblát is elhelyeztek, (šm) (a cikk írója) először a polgármester nevén akadt fenn (Majoros József), aztán Tornaija, Rimaszombat és Pozsony megnevezésekbe kötött bele, majd a levél fénymásolt utolsó bekezdéséből emelt ki egy mondatot, melyben a polgármester a „féldebil" logikájú törvényeket és előírásokat említi. Végül elrettentő példaként felhívja a figyelmet a község pecsétjére, amelyen jól látható a falu címere és a község szlovák megnevezésén kívül, annak magyar neve is. Egy felhívással zárja sorait: Reméli, hogy Hanva lakói lemossák magukról azt a szégyent, amelyet a polgármester hozott rájuk. Az írásban részben tudatosan, részben tudatlanságból két komoly (csúsztatás) is bekerült. Az egyik: a szerző azért írt a levélről, mert azt - állítólag - a Práca szerkesztőségébe is elküldte a polgármester. Az érintetteknél érdeklődve azonban megtudtam, hogy a hanvai községi hivatalból ilyen levél nem ment a Práca szekesztőségébe, de még a losonci fiókszerkesztőségbe sem! A kolléga másik tévedése informálatlanságból ered: azt írja, hogy egy pozsonyi lapnak is elküldték a levél másolatát - nos, az Magyar Polgári Párt központi irodáját vélte pozsonyi lapnak... A cikk további vádaskodásaival kapcsolatban halljuk végül az érintett polgármester, Majoros József magyarázatát: - Nem véletlen, hogy Majoros Józsefnek írtam alá a nevem. így hívnak, és évek óta így írom, nem ahogy (šm) állítja; vagyis hogy hnbelnökként Jozef Majorost írtam. Azt elismerem, hogy a törvények és előírások minősítésénél keményen fogalmaztam, de a pecséten a község címere és kétnyelvű megnevezése teljes összhangban áll a községi jelvények és szimbólumok használatát rögzítő statútummal. Az „államnak, amelyben élek" - (šm) fogalmazása, - több képviselőtársammal együtt törvénytisztelő polgára vagyok, ellentétben azzal, amit az újságíró be akar magyarázni olvasóinak. Ami pedig kommentárjának utolsó mondatát illeti: én azt hiszem, hogy a helységnévtábla miatt se nekem, sem a 12 tagú képviselőtestületnek nincs miért szégyenkeznünk. Szerintem ezt a falu lakói is így gondolják. (polgári) (Elek Tibor rajza) PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ... A korábbi szlovák kormány mai ellenzéki tagjai között csak egyetlen egy akadt, aki Vladimír Meóiarhoz azzal a kéréssel fordult, hogy két hónapot meghaladó ideig, pontosabban hat hónapig folyósítsák miniszteri járandóságait. Helena Woleková, az egykori szociális és munkaügyi miniszter ezt pedig azzal indokolta, hogy olyan minőségi ellenzéki politikát akár folytatni, melyre Mečiar egyik közeli munkatársa szerint fölöttébb nagy szükség van, ha Szlovákia önmagáról a világban kedvező képet akar elfogadtatni. Mečiar helyett - ám az általa megadott hangnemben - a kormányhivatal főnöke válaszolt: nemet. Itt és most hagyjuk figyelmen kívül annak taglalását; teljesen fölösleges megalázkodásnak, avagy jól célzott politikai manővernek minősítendő-e a miniszterasszony Mečiarhoz intézett kérelme. Nyilvánvaló tény azonban, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom mit sem tesz az oly gyakran emlegetett „Szlovákia kedvező képéért a világban". A kormányfő ugyan elmegy a hasonló elvenezést viselő újságírógyülekezet sajtóértekezletére, ám az ott elhangzott kijelentések és tapsviharok csak a Szlovákiáról negatív véleményt formálók táborát gyarapították. Szlovákia pozitív képéhez hasonló szellemben járult hozzá a szuverenitási nyilatkozatról tartott szavazás, a kormányfőnek a kereszténydemokratákat „pártoló" kiszólása (hagyják békében távozni őket - a múltba), a szlovák alkotmányról tartott nyilvános és név szerinti szavazás, és számos további „nüansz" mellett, a kardoskodó Mečiar-féle magyarellenes kirohanások sora. Mindezek után egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, ha ebből a „jóképű" Szlovákiából menekül a tőke. „A tőke nem félénk őzike, hanem vérmes ragadozó", állapította meg még nem is olyan régen Milan Kňažko, aki a műkönnyeken és műnevetésen kívül állítólag szakértője a kül- és belpolitikának is. A „ragadozó tőke" mégiscsak menekül. Még egyes szlovákiai pénzintézetek is Csehországba mentik át pénzüket. Mert a ragadozók, ugyanúgy, mint a félénk őzikék, bőrüket mentve menekülnek, ha egy őket is felfalni készülő nagyobb, erősebb ragadozóval találkoznak. Ez várható volt, hiszen a szlovák kormány a szükségszerűen deficites költségvetését csakis az embereknél,/ vállalatoknál, ám főleg a bankoknál felhalmozott tőke elvonásával tudja egyensúlyba hozni. Az adóterhek növelésével, állami kötvények kiadásával... A pénzintézetek természetesen félnek, hiszen, ha a kormány a költségvetési deficit fedezésére bármilyen módon is, tőkéjüket igénybe veszi, a bankok csődbe jutnak. Kérdés viszont, hogy a múltban még csak nem is reformkommunista eszmékben jeleskedő, sőt kifejezetten bigott kommunista elveket hirdető mai vezető személyiségek (Koőtúch, Slobodník, Čič, Moravčík, Húska stb.) a novemberi fordulatot, s főként pozícióba jutásukat követően valóban szükségesnek tartják-e a pénzpiac működését, az ellenzék tevékenységét. A bankokat ezek a „szakemberek", úgy tűnik, még ma is a világon mindenhol csődöt mondott lenini bankelmélet tükrében látják. Az ellenzékre pedig, főként, ha az intellektussal, szakértelemmel, felkészültséggel és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, a DSZM-nek semmi szüksége sincs. A kommunista párt is megtudott élni ellenzék nélkül. Különbségek azért mégiscsak vannak - és erről az újságíró nem feledkezhet meg azok után, hogy Mečiar meghirdette az „önmegregulázott sajtó" elméletét. A kommunista hatalom börtönökbe, elmegyógyintézetekbe küldte saját ellenzékét. Mečiar kormányzata csak az ellenzéki tevékenység anyagi alapjait számolja fel. Igaz, annak a mai ellenzéknek működését lehetővé tevő pénzforrásokat, amely Mečiar 1991-es menesztése után, lehetővé tette számára, hogy ellenzéki politikusként a kormány számlájára folytasson kormányellenes tevékenységet - legalább hat hónapig. A szlovák kormány fél évig fizette (Mečiar leváltását követően is) az exkormányfő szolgálati gépkocsijával járó kiadásokat (amellyel Mečiar kormányellenes tömegtünte"tésekre utazott), annak a többszobás villának a fenntartási költségeit, amelyről az exkormányfő, mint valamiféle munkásszállásról nyilatkozott ismételten is. A DSZM elnöke a kormány számlájára rendelkezhetett testőrségével stb. A nyugati demokráciákban elfogadott alapelv szerint, saját karrierjének építéséért mindenkinek áldozatokat kell hoznia, a saját zsebéből kell fizetnie ennek költségeit. Mečiar páratlan tehetség. A saját karrierjét az általunk fizetett adók terhére építhette. Ennek során fel tudta használni annak a 63 százaléknyi választópolgárnak adózását is, akik a választások eredményei szerint fölöttébb ellene voltak annak, hogy ismét ő legyen kormányfő. FEKETE MARIAN AHOGY ÉN LÁTOM PÁRTUNK ÉS KORMÁNYUNK A vakvágányra futott vagy tudatosan elsikkasztott forradalmak züllésének okait tanulmányozó történészek rendszerint ezt a nem éppen eredeti végkövetkeztetést fogalmazzák meg: a kudarcnak az a fő oka, hogy az emberek nem voltak felkészülve a változásokra. Valóban, hátratekintve a történelembe megállapítható, hogy nem voltak felkészülve. Tucatnyi közép- és keleteurópai nemzet példáján lehetne illusztrálni, hogy miként sikerültek félfeudalistára a jobbágyfelszabadítást zászlajukra tűző polgári forradalmak. Most Szlovákiában megy végbe egy forradalom elprédálása. Az új garnitúra a szemünk láttára teszi ugyanazt, amit a kommunista párt tett százezrekkel 1969-ben és utána még két évtizedig. A különbség mindössze annyi, hogy akkor a vörös zászló alatt történt, ami történt, most pedig győzedelmes pártunk és kormányunk nemzeti zászlót lengetve teszi helyére a dolgokat. Kétségtelen, hogy csak azért tehetik akik csinálják, mert valóban nem voltunk felkészülve a változásokra. Ezúttal ne azt vegyük szemügyre, hogy miközben „privatizálást" mondanak és a „piacgazdaság" beindítását sürgetik, miként folyik a gazdaságban az állam pozícióinak a megerősítése. Arra vessünk egy pillantást, hogy a győzelem után, az új kormány működésének elsőjHJQ. napja^siaft milyen káderintézkedésekre kérüit sor. Minisztériumokban, kórházakban, munkaügyi hivatalokban, a nagyszombati egyetemen, az ország ezernyi munkahelyén. Az 1968-as megszállást követő időszak és a jelenlegi helyzet között csak annyi a különbség, hogy akkor vártak egy-másfél évet, és csak azután indították be a káderezés gőzhengerét. Akkor legalább vették maguknak azt a fáradságot, hogy megpróbálkoztak a megtévedtek jobb belátásra térítésével. Ezúttal ilyenről szó sincs. A módszereket keresve most 1948 tavaszáig nyúltak vissza. Akkor az volt a fő szempontja az azonnali kirúgás elrendelésének, hogy a kiszemelt áldozat a korábbi rendszerben is kisebbnagyobb beosztásban volt a minisztériumban, a gyárban, a járási hivatalban stb. Ezúttal annyi kell az eltávolításához, hogy hivatalát, beosztását az 1989-es forradalom után foglalta el. Az újonnan kinevezettek ugrásra készen várnak. A kinevezés előfeltétele hivatalosan a szakmai képzettség, ezt azonban még formálisan sem tartják be. Ugyanúgy, mint 20-22 esztendővel ezelőtt, ezúttal is a párthoz tartozás lett a döntő szempont. így már több helyen is előfordult, hogy szakmailag kiváló vezetőket leváltottak, és olyanok kerültek a helyükbe, akiket 1989 után azért menesztettek, mert kvalifikációjukat korábban a piros könyvecskéjüknek köszöngették^— így volt ez az egészségügyi minisztériumban, ez a helyzet számos állami vállalatnál, a járási hivatalokban, és az, ami a nagyszombati egyetem rektorával történt, csak a jéghegy csúcsát jelenti. Célja: a megfélemlítés. Tudja meg mindenki, hogy ki ebben az országban az úr! Nem számít, hogy a nagydoktori címmel rendelkező eddigi rektor nemzetközileg elismert tudós a maga szakmájában. Az sem érdekel senkit, hogy ő miért nem kaphatott Gustáv Husák rendszerében egyetemi katedrát, de azt sem fürkészi ma már Dušan Slobodník iskolaügyi minisztériuma, hogy a konszolidátorok érájában a kiöregedett kommunista funkcionáriusok közül hányan kaptak végkielégítésként docensi kinevezést. A legeslegdöntőbb szempont most az, hogy a nagyszombati egyetem rektorát Václav Havel nevezte ki. Az új nómenklatúra pedig így vélekedik Havelről, de még az általa kinevezett rektorról is: Mink asztat az embert nem szeressük (sic). Ez lenne egy berendezkedő rezsim legfontosabb teendője? A berendezkedő rezsimek logikája szerint ez a legfontosabb teendő. Tudják, hogy csak úgy tudják megtartani a várható gazdasági és társadalmi feszültségek közepette a hatalmat, ha éjjel-nappal és mindenütt bizonyítják: itt mi vagyunk az urak! Ez a rezsim be akar rendezkedni. Biztosítani akarja, hogy a legközelebbi választásokon akkor se érhessék kellemetlen meglepetések, ha netán tönkremegy az ország és egekig csap a lakosság elégedetlensége. Csehszlovákiai viszonylatban az az egészben a legégbekiáltóbb, hogy a pártállamból kölcsönzött stílus, amely először Szlovákiában kezdett ismét meghonosodni, most már Csehországban is újból gyökeret kezd ereszteni. Prágában is egyre-másra tapasztalható, hogy ott szintén párthovatartozás szerint ítélik meg az embereket. Úgy tűnik, hogy a nacionalizmusba oltott pártállamiság veszélyesebb járvány, mint azt bármikor korábban gondoltuk. TÓTH MIHÁLY