Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-11 / 188. szám, kedd

RIPORT - INTERJÚ itíur SZÓM 1992. AUGUSZTUS 11. KILENC EVSZAZAD MULT -KETEV JELEN „Kőkút — Köbölkút — Gbelce." Történelem írta variációk egy település nevére az Érsekújvári járás délkeleti részében, 15 kilométerre a szlovák— magyar határtól. A falu múltja több mint 9 évszázadra nyúlik vissza: hiteles feljegyzések bizonyítják, hogy már 1090-ben létezett, mint az István király alapította magyar állam székvárosának, Esztergomnak egyik gazdasági települése. Ekkor Kőkútnak nevezték, amely később Köbölkúttá lett; e kifejezés első része tulajdonképpen nem más, mint ama bizonyos „kőkút" nagysága, pontosabban űrtartalma. A két szóösszetétel közös magjának is megvan a maga egyszerű történelmi genezise: jobbára állattenyésztés folyt itt, amelyhez a víz, a kút elengedhetetlen volt. A harmadik, a huszadik századi elnevezést illetően viszont hiába (KOBOLKUTI FALUKEPEK) próbálnak keresni bármilyen indokot vagy logikát. A „gbelce" ugyanis viszonylag újkeletű szlovák nyelvű műszaki fogalom — a zsiliprendszerrel épült mesterséges halastavak fölös vizének lebocsátására szolgáló berendezést jelöli. Tény, hogy a vízhez ugyan ennek is van köze, ám alighanem közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: az újkori névadók inkább arra a nagyon-nagyon távoli alaki-hangzásbeli hasonlóságra építettek, amely a „Köbölkút" szó és az általuk kitalált név között némi jóindulattal fellelhető. S nyilván úgy vélték: az akkori névadási gyakorlathoz viszonyítva még jól is végezték a dolgukat. Bevezetőként ennyit a történelemről, hogy belepillanthassunk a ma 2350 lakost számláló falu jelenébe; a név körüli problémákra-huzavonákra ott úgyis vissza kell majd térnünk. Mint mindig és mindenhol, a jelen Köbölkúton is a legfrissebb múlttal kezdődik. Egészen pontosan akkor, amikor a legutóbbi helyhatósági választások során új polgármester, nevezetesen Kovács Ferenc mérnök került a község élére. Enyhén szólva is felemás örökséget vett át: a kitűnő helyzetű, főutak kereszteződésében és vasúti főközlekedési útvonal mentén fekvő település ekkorra már érezhetően elmaradt a közeli, hasonló nagyságrendű, ám földrajzilag jóval kedvezőtlenebb adottságú falvak (pl. Szőgyén vagy Bátorkeszi) fejlődésének ütemétől. Nem volt kultúrháza — ha csak az egykori Sokol által még 1936-ban épített, rideg hodályt nem tekintjük annak —, egészzett kiadást belekalkulálunk. A tévéhálózatot tulajdonképpen éppen ebből a „pluszból" építjük... Kovács Ferenc szavai egyben már egy kissé a közeljövőbe is elkalauzolnak bennünket, amely így, címszavakba tömörítve igazán rózsásnak tűnhet. Csakhogy Köbölkútnak is megvannak a maga jelen idejű gondjai. Például az, hogy a faluban működő téglagyár, illetve a nemrégiben még három járást ellátó központi iparcikk-nagyraktár egyaránt a tönk szélén áll. Az előbbinek kilencven, az utóbbinakk száznyolcvan alkalmazottja van, jórészt helybéli lakosok. A téglagyárban az idén már másodszor állították le a termelést, amely jelenleg is szünetel. Áz Főutcái kép ségügyi központja, hulladékgyűjtő telepe, a vezetékes ivóvíz a háztartások alig felébe jutott el, gázvezetékről pedig legfeljebb álmodni mertek. Persze, szó sincs arról, hogy két év alatt egy varázsvessző suhintására mindez előteremtődött a semmiből. Viszont tény, hogy sok minden változott, változóban van, s a legközelebbi tervek között olyanok is szerepelnek, amelyek túlzás nélkül akár attraktívnak is nevezhetők. De beszéljen minderről a polgármester: — Talán a vízvezetékkel kezdeném: a tavaly megépített négy és fél kilométeres hálózatnak köszönhetően ma a község 920 lakóházának kb. a 90 százalékába jut el. Négymilliós tervezett költséggel megkezdtük a gázvezéték építését is; a főcsövet elég problematikus volt áthúzni a vasúti pályatest alatt, de kettős szigeteléssel végül is sikerült. A belső hálózatot a falu utcáin augusztusban szeretnénk befejezni. Még az idén hozzákezdünk a 28 ezer köbméteres kapacitású hulladéklerakat építéséhez, kellő távolságban a falutól, tökéletesen biztonságos helyen. Mivel a községet kettéosztja a párkány—újvári vasúti fővonal, egy felüljáró is régóta hiányzik az állomás mellett a gyalogosok számára. Még ebben az évben megkezdjük az építését, enyhe lejtésű felvezető járdával, hogy pl. gyerekkocsival se legyen gond átkelni rajta. S ha minden jól megy — és úgy néz ki, hogy menni fog —, a falu lakossága igazán exkluzív ajándékot kap karácsonyra: kábeltévét! Bevezetésének költsége háztartásonként 3000 korona lesz, ebből ezret a község térít. Tizennyolc kifogástalan minőségű tévéműsorért ez igazán nem nagy ár... És amit külön kiemelnék, mert a jelenlegi helyzetben nem kis dolog: valamennyi felsorolt beruházásra — bár némelyekhez mások is hozzájárulnak — van pénze a községnek. Idén egymillió korona költségvetési többlettel számolunk még akkor is, ha — a kábeltévét leszámítva — minden terveegyik megoldást a gazdasági bérbeadásban látják, ám jelentkező egyelőre nincs. A másik is inkább remény, ráadásul a még távolabbi jövő zenéje: ha a volt Jugoszláviában normalizálódna a helyzet, a közéli párkányi kikötőt és a Duna olcsó víziútját kihasználva előnyös áron kínálhatnánk fel az itthon eladhatatlan építőanyagot, amelyre ott_ kétségtelenül nagy szükség lenne. Hogy ez mennyiben reális terv és mennyiben nem, egyelőre nemigen lehet felmérni, de néhány százaléknyi esélyt mindenképpen jelent. Éppen a megoldás pillanatnyi kilátástalansága miatt van viszont legalább ekkora teher a falu harmadik „nagyüzeme", a földműves-szövetkezet nyakán. Pedig itt nem Horvátországgal vagy Boszniával, hanem a szomszédos községgel, Kisújfaluval kéne megegyezni... — Az egykori közös szövetkezet annak idején teljes három évi beruházási költségét ölte bele ebbe a létesítménybe — mutat rá a falu egész főterét uraló épületkomplexumra a polgármester. — El is készült, tizennégy millióért; van benne egy 800 személyes üzemi konyha, egy szállodai rész és egy széles környéken párját ritkító, kimondottan exkluzív konferenciaterem. Most üresen áll: az üzemi konyhára nincs igény, a többi szolgáltatásra sem, és az egésszel, úgy ahogy van, egyszerűen nem tudunk mit kezdeni. Égy részében élelmiszerbolt működik, de a többi be van zárva; közben az épület amortizációs költsége még így, érintetlenül is évi 450 ezer korona. Mérlegeltünk már legalább egy tucatnyi lehetőséget — például varrodát üzemeltetni —, de egyik sem bizonyult járható útnak. Az azóta különvált kisűjfalusiak közben természetesen egyfolytában rágják a fülünket, hogy mivel az épület felét elvontatni nemjehet, kérik tisztelettel a részüket, vagyis a hétmilliót. És pontosan ez az a kérés, amelyet a szövetkezet nem tud teljesíteni. Egy szó mint száz, nem tudjuk, mi legyen ezzel a monstrummal, és úgy néz ki, hogy egy ideig még nyűg lesz a nyakunkon. Mindez már közös falunéző sétánk első állomásán hangzott el. Folytatva utunkat, a főutcán takaros magánboltok és butikok egész sorát hagyjuk el. Kísérőm némelyikükre külön is felhívja a figyelmet; — Ez itt például a legügyesebb helybéli magánkereskedőé, Buják Ferencé. Főleg mezőgazdasági kisgépeket kínál, de ugyanúgy pl. élelmiszert és csemegecikkeket is. S ha már a „maszekoknál" tartunk, mindenképpen meg kell említenem Gyuris Imre építőcsoportját: precízen, és főleg gyorsan dolgoznak! Van itt aztán mindenféle iparcikk-magánbolt, a hűtőszekrénytől a parabolaantennáig; ez utóbbi tulajdonosának nemsokára úgy néz ki, hogy váltania kell... — teszi hozzá félig tréfásan. — A községben található tizenkét élelmiszerboltból nem kevesebb, mint nyolc van magánkézben, ami gyakorlatilag telített, sőt egy kissé már túltelített hálózatot jelent. A templommal szemben balra kanyarodunk, és a főútról asztallap-síknak tetsző falu váratlanul teljesenn új arcát tárja elénk. Keskeny, kacskaringós úton kaptatunk felfelé, és a dombtetőn egyszeriben mintha évtizedeket ugrottunk volna vissza az időben. Alacsony, fakerítéses vályogviskók sorakoznak egymás mellett, az egyikük udvarán sárgán lángolva bólogat néhány napraforgó. A Hegyen vagyunk, Köbölkút legmagasabb pontján, és a kép, bármennyire szép és romantikus is, kétségtelenül rontja némiképp az eddigi benyomásaimat. Hamarosan kiderül azonban, miért jöttünk ide, és attól kezdve akaratlanul is más szemmel nézem ezt a századeleji idillt: — Szó volt már arról, hogy nincs kultúrházunk. Nos — lesz, mégpedig itt, ezen a helyen. Az épület teljes tervdokumentációja kész; egy úgynevezett új generációs kultúrkomplexumról van szó, amely kisebb, de ugyanakkor sokkal modernebb, és főleg célszerűbben kihasználható, mint például a nemrég falvainkon épült hatalmas kultúrpaloták. Ezt a néhány öreg házat elbontjuk Kovács Ferenc polgármester zsombékot képezve kanyarog a Páris patak. Itt-ott felbukkan egy gázlómadár, hogy azon nyomban el is tűnjön a nyugalmát háborgató látogatók elől. — A Párisi mocsarak — mutat körbe széles mozdulattal kísérőm. — Államilag nyilvántartott természetvédelmi tájegység. Közel százhetven hektáron terül el, és országos viszonylatban is néhány becses ritkaságú vízimadártaj — szürkegém, vörösgém — legtermészetesebb állapotban fennmaradt költő- és fészkelőhelye. A madártannal foglalkozó kutatóknak, szakembereknek igazi csemege egy itteni látogatás, de szép élményt nyújthat mindenki számára, aki szereti a természetet. * * * Ismét a polgármester hivatalában ülünk, és mintegy búcsú helyett ahhoz a témához térünk vissza, amely Köbölkút nevét az utóbbi hónapokban Szlovákia-szerte ismertté tette. Tehát — maga a név, pontosabban a körülötte gyűrűző viták. Idézzük fel dióhéjban: tavaly decemberben népszavazást tartottak a régi falunév visszaállításáról, amelyen a résztvevők 95 százaléka a „Köbölkút" név mellett voksolt. Ezt a kérést a hivatalos szervek a legkülönbözőbb indokokkal mind a mai napig elutasították; a leggyakrabban arra hivatkoztak, hogy a szó két, a szlovák nyelvben ismeretlen „ö" betűt is tartalmaz. A község elöljárósága türelmesen és következetesen forgatta ki az ilyen érveket, rámutatva pl. arra, hogy a szlovák anyanyelvűek számára több konkrét esetben nem jelent sem nyelvi, sem egyéb akadályt a hasonló hangalakú (ám más nyelvből származó) kifejezések használata. — Miután nem hívtak meg a helységnévtani bizottság soros ülésére, elküldtük az SZ Belügyminisztériumának ezt a levelet — teszi elém a másolatot Kovács Ferenc. — Mint látja, ismét felsoroljuk Valamennyi indokunkat: utalunk a Köbölkút név hét és fél évszázados múltjára, a törvényes keretek között lebonyolított népszavazás eredményére, és abbéli meggyőződésünknek is hangot adunk, hogy itt nem (A szerző' felvételei) Az épület, amellyel nem lehet mit kezdeni nyelvi, hanem politikai problémáról van szó. Kérésünk immár az új kormány előtt van, és ha elutasító lesz a válasz — lakóiknak természetesen új, korszerűbb otthont biztosítunk —, és belátható időn belül megkezdjük az építkezést. S hogy miért éppen ezt amelyet választottuk? Egyszerű: a falu „koronájának" szánjuk ezt a gyönyörű épületet... Továbbmegyünk, ezúttal a Szőgyén felé vezető úton. Betérünk az utolsó keresztutcába, amelynek végén egyszeriben elfogy lábunk alól az aszfalt — és úgyszólván minden átmenet nélkül a háboríthatatlan őstermészet egy csodálatos zugában találjuk magunkat. Ameddig a szem ellát, tömött nádasok hajladoznak az enyhe szélben és közöttük, megszámlálhatatlan erecskét és — megyünk tovább, egészen az Alkotmánybíróságig. Vagy ha a belpolitikai helyzet úgy alakul, hát más szervhez, amely illetékes lesz a kérdés felülvizsgálatában. Nos, azóta kiderült, hogy a köbölkútíaknak folytatniuk kell a harcot. Ugyanis a szlovák kormány a július 28-ai ülésén — Gútáéval, Tardoskeddével és Párkányéval együtt — elutasította kérésüket. Az indoklás: „az össztársadalmi igények előnyt élveznek a helyi kívánalmakkal szemben..." VAS GYULA BOSROL: CSAK TAKTIKOS NÉLKÜL Olvasóink a közelmúltban lapunk hasábjain megismerkedhettek Miroslav Bartolcicnak, a ne-ves pozsonyi vízgazdásznak a bősi vízlépcső ökológiai szempontból elfogadható befejezését illető elképzeléseivel. Ez a tanullány megkapta a prágai Mlady svét című folyóirat, illetve az ottani építészkamara és környezetvédelmi szervezetek képviselőiből álló zsűri elismerő oklevelét. Vártuk a csallóközi közéleti személyiségek reakcióit is, ezekről kérdeztük magát a szerzőt. — Ez idáig mindössze Ján Babej, a somorjai Eurolánc vezetője jelentkezett, az általa felvetett kérdéseket azóta írásban megválaszoltam. Azonkívül a komáromi Duna Menti Múzeum Természettudományi osztálya felajánlotta, hogy megjelentetik a tanulmányt. • Az új szlovák kormány azóta bejelentette, hogy a költségvetési hiány ellenére továbbra is finanszírozni kívánja az ideiglenes változat építését. — Az új kormány elé beterjesztett pénzigény újra a milliárdok táncát váltotta ki. Ez lenne tehát a befejezés előtt álló építkezés? A hivatalos indoklás szerint ez egyértelműen gazdaságos beruházás. Az úgynevezett állami expertíziseket a gazdasági minisztériumban dolgozó ismeretlen mérnök által írt levél jelentette. Ebben lefektetik, hogy energiára szükségünk van, az építkezést pedig be kell fejezni. Ennek megállapításához viszont még főiskolára sem kellett járniuk! Ami a részletesebb indoklást illeti: főként a sajtóban folytatott félrevezető kampánnyal igyekeztek meggyőzni legalább a koalíciós pártokat, hogy a magyarok magatartására még az óriási többletkülönbségek ellenére is csak a csehszlovák területen történő duzzasztás lehet a válasz. • Magyarország viszont azonnal a szerződés felmondásával válaszolt. Mi erről az ön véleménye? — Mivel kormánynyomásra nem tették lehetővé hozzászólásaim megjelentetését, az Új Szóban, a Pravdában és a Prácában mutattam rá a bősi csúcsrajáratás hátrányaira és a nagymarosi lépcső elhagyásának pozitív következményeire. A magyar fél kifogásait 1990 folyamán mi is elismertük, de a továbbiakban főként a „régi struktúrák" és az irányított sajtókampány hatására megkezdődött az úgynevezett „Causa Gabcíkovo" kialakítása, illetve a változtatások elleni harc. Az államközi tárgyalások során az előzetes rendszerhez hasonlóan csehszlovák oldalról nem nyilvánult meg semmiféle kompromisszumkészség. Ahelyett, hogy a két fél szakértői vitatták volna meg a kételyeket, illetve javasoltak volna változtatásokat, minden elképzelhető módon mellébeszélés folyt. A magyar Tudományos Akadémia által 1991 áprilisában kidolgozott fontos és szakmai szempontból példamutatóan összeállított anyag nagyon jó kiindulási alapot jelenthetett volna a szakmai párbeszéd megkezdéséhez. A következő alkalmat a két parlament környezetvédelmi bizottságainak 1991 októberben tartott tárgyalásai jelentették. Ezt azonban a szlovák kormány tönkretette a kétes C-változat építésének megkezdésével. Mádl Ferenc utolsó kétségbeesett lépéseit szintén semlegesítették a hazai illetékesek, a magyar parlament felbontotta a szerző- . dést. • Milyen esélyt lát a további tárgyalásokra? — Az általam felvázolt elképzelés előnye, hogy mind a két fél ismeri, így kiindulási alapként tekinthetnék. Elsősorban azt kellene elérni, hogy a megbeszéléseket mindkét oldalról független szakértői bizottságok folytassák, amelyek tagjai ismernék a dunai vízlépcsők megszületésének folyamatát. Ki kellene zárni a mindennemű magas szintű taktikázást, a politikusok csak a munka gondtalan lefolyását biztosítanák. TUBA LAJOS