Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-10 / 187. szám, hétfő

MOZAIK AKINEK SEMMIJE SINCS AZ KÖNNYEBBEN ELINDUL Azóta, hogy Vladimír Meciar sziovák kormányfő egy bizonyos titkos katasztrófa-forgatókönyvre hivatkozva azzal vádolta meg a cseh kormányt, hogy a romák Szlovákiába való kitelepítésére készül, a téma az érdeklődés középpontjába került. Nyilatkozott az ügyben Jan Rumi cseh belügyminiszter, aki határozottan tagadta Vladimír Meciar vádjait, nyilatkozott Petr Pithart exkormányfő, aki kijelentette: semmiféle kitelepítésre nem készülnek, ellenkezőleg, attól tartanak, hogy a kcfeös állam szétesését követően a szlovákiai romák tömegei fognak áttelepülni Csehországba. A problémával a cseh sajtó is komolyan kezdett foglalkozni; a Moravskoslezsky den című napilap július 24-ei számában például arra figyelmeztet, hogy Ostrava környékén képtelenség áttekinteni, valójában hány szlovákiai roma telepedett le. A Mladá Fronla Dnes július 22-i száma pedig terjedelmes riportban ecseteli, milyen várható következményei lehetnek a romák exodusának Csehországba. Ezek után mi is kíváncsiak lettünk, vajon mennyire megalapozottak a híresztelések, valóban tartaniuk kell-e a cseh országrész lakóinak a Szlovákiából menekülő romák tömegeitől. A Dunaszerdahelyi járás egyértelműen azon járások közé tartozik Szlovákiában, ahol kimutathatóan magas a roma lakosság részaránya. Ebből a szempontból Nagymagyar tipikus példának számít. A falunak 3307 lakója van, ebből mintegy 1470 a roma (megjegyzendő: a népszámlálás adatai szerint hivatalosan csak 122-en vannak). A kolónia (így nevezik a községnek azt a részét, ahol élnek) valóságos falu a faluban. Több kis üzlettel, presszóval, butikkal, pékséggel, sőt, kultúrházzal. Lakói között minden réteg képviselve van a jól menő vállalkozótól a hitelekből és különböző segélyekből élő fiatal, életerős rokkantnyugdíjasig. Vajon ók hogyan látják jövőjüket az önálló Szlovákiában, s gondolnak-e arra, hogy esetleg elhagyják az országot? Rigó Jánost, a Szlovákiai Romák Demokratikus Uniója helyi szervezetének elnökét nem éri váratlanul a kérdés. - Természetesen bennünket is foglalkoztat a közös állam jövője. Az ország szétválását mi sem nézzük jó szemmel, mert attól tartunk, az önálló Szlovákiában sem a magyaroknak, sem a romáknak nem lesz jó soruk. Mi itt most békében élünk, de ha önállósul Szlovákia, ha romlik a gazdasági helyzet, az ellentétek kiéleződésétől kell tartani. A mai helyzetről szólva a legnyomasztóbb gondként a romák körében különösen aggasztó mértékű munkanélküliséget említi. - Ezen a téren már most is tapasztalható egyfajta diszkrimináció. Az elbocsátásokkor a romák vannak az elsők között, s ők az utolsók, akiket felvesznek. Pedig nem igaz, hogy a roma nem akar dolgozni. Persze,, van olyan is, kár lenne tagadni. De az a borzasztó, hogy az eddig becsületesen dolgozók egyremásra veszítik el az állásukat. Munkanélküliként pedig egyre nehezebben élnek. Ha most ilyen a helyzet, milyen lesz az önálló Szlovákiában? Minthogy a romákról úgy tartják, egészséges ösztönük oda vonzza őket, ahol jobb életet remélnek, a csehek talán ezért gondolják, hogy a válást követően több tízezer roma menekül majd át Szlovákiából. Margit asszony a kolónia egyik szélső, csupán egyetlen helyiségből álló, lakóháznak is alig nevezhető építményben lakik három gyermekével. Munkanélküli. Korábban Pozsonyban dolgozott, a Kolibában. A gyerekeit egyedül neveli, segélyből, no meg hitelből él. - Lehet még ettől rosszabb? Nincs munkám, s hiába is keresek. Elmenni Csehországba? Hogyan? Egyedül? Hagyjam itt a három gyereket? Kire? Vagy vigyem őket magammal. Minek? Ott se boldogulnék jobban. Nekem teljesen mindegy, lesz-e önálló Szlovákia, vagy sem. Ha nem kapok munkát, tovább fogok nyomorogni. - A mi helyzetünk az önálló Szlovákiában sem lesz jobb - mondja Danis Géza, aki a faluban nemrégiben alakult Roma Vöröskereszt alapítója és elnöke is egyben. - Szerintem ez is baj, hogy ahányan vagyunk, annyifelé húzunk. Van vagy tíz pártunk, de mit érünk vele? Munkát nem tudnak biztosítani, a szegényeken nem tudnak segíteni. A helyzet pedig egyre rosszabb lesz. Már. az is megfordult a fejünkben: nyitunk egy ingyenkonyhát valahol, hogy a legszegényebbek legalább egy tányér meleg leveshez jussanak. Mert úgy néz ki, hamarosan erre is szükség lesz. De ha mégoly nehezen élnek is, Csehországba akkor sem költöznének. Ki menne el a bizonytalanba? Ki hagyná itt a házát? Akinek semmije sincs, az könnyebben elindul. De ilyenek inkább KeletSzlovákiában élnek. Közülük biztosan lesznek néhányan, akik áttelepülnek Csehországba. De hogy ott jobb lesz-e a helyzetük, nem tudom. Ha élni akarnak, dolgozniuk kell. S aki akar dolgozni, a munkát itthon is megtalálja. Rigó Vince szerencsésnek mondhatja magát, van munkája. A kolónia pékségében dolgozik. Családját, három gyerekét van miből eltartania. Egyelőre. - Bizonytalan a helyzet. Ma még van munka, de ki tudja, lesz-e holnap. Én attól tartok, ha különválunk, még rosszabb lesz a helyzet, még nagyobb lesz a munkanélküliség, s az megint csak a romákat fogja leginkább sújtani. Rigó József, a képviselőtestület tagja, foglalkozására nézve egyébként festő-mázoló, ugyancsak megrökönyödve néz rám, mikor arról kérdezem, elképzelhetőnek tartja-e, hogy az ország kettéválását követően a romák tömegei meneküljenek át Csehországba. - Ezt én nem hiszem. Bár az emberek tartanak attól, hogy megromlik a viszony mind a magyarok és a szlovákok, mind a magyarok és a romák között. Az előreláthatóan rosszabb gazdasági helyzettől is tartanak. Ennek ellenére nem mennének el innen. Miért is mennének? A faluban jól megférünk egymás mellett romák és magyarok. Vannak, akik nehezebben élnek, de a többség életszínvonala nem különbözik a „magyarokétól". Van, aki vállalkozik, van, aki otthon gazdálkodik. Nem vágyódik el innen senki. Békében akarunk élni, és itt, ahol születtünk. A Nagymagyaron élő romákat nem vonzza Csehország. Bizonyára közrejátszik ebben az is, hogy többnyire rendezett körülmények között, viszonylag jól élnek. Nem úgy, mint Poprád vagy Igló környékén a sokszor putrikban tengődő társaik. Onnan lehet, hogy lesznek, akik elindulnak szerencsét próbálni. Mert ahogy Danis Géza mondta: „akiknek semmije sincs, az könnyebben elindul". S. FORGON SZILVIA 1992. AUGUSZTUS 10. PARKOLÓKÁRTYA Augusztus 3-án újabb, kiadós pofonnal felérő „ajándékot" kaptak a pozsonyi, illetve a Pozsonyba érkező autósok. Úgy hívják: parkolókártya, és megjelenésével a helyzet immár csakugyan bosszantóvá, sőt felháborítóvá vált. Miről van szó? Mint ahogy röviden már lapunk aug. 3-ai számában is hírt adtunk róla, gyakorlatilag Pozsony egész belvárosát fizetett parkolóővszetté nyilvánították. Ez azt jelenti, hogy aki itt akar parkolni, kénytelen kibiggyeszteni a szélvédő mögé, jól látható helyre egy úgynevezett parkolókártyát, amely két órányi aszfaltfoglalást biztosít a számára, s amelyet előzőleg a kioszkban vett, öt koronáért. Ha tovább akarja bitorolni az öt négyzetmétert, jól teszi, ha mindjárt kettőt rak ki a biztonság kedvéért, mert az ellenőrzés módjáról-formájáról eddig egy árva szó sem esett, semmilyen illetékes szájából. Márpedig ilyenkor az a bizonyos ellenőrzés általában önkényes szokott lenni, ami magyarul annyit jelent, hogy csakis az ellenőrző szervnek lehet igaza. A belvárosban - pontosabban az északról a Május 1. tér, délről az SZNF-hídfő és a Safárik-tér közötti Duna-szakasz által határolt területen - hét és tizenhét óra között ezután csak kártyával lehet tehát parkolni. Illetve bocsánat: vannak kivételek. Az eleve fizető parkolóhelyek. A lényegen azonban ez mit sem változtat, tudniillik, hogy a szóban forgó városrész MINDEN SZÁMBAJÖHETŐ NÉGYZETMÉTERÉÉRT FIZETNI KELL. Az elhanyagolt, feldúlt senkiföldjéért is, amelyek az építkezések nyomán maradtak hátra. A Stúr utcából jobbra leágazó párhuzamos utcácskák mindegyikében, ahová autó bemerészkedhet, s amelyek eddig a városközpont legkeresetteb - értsd: ingyenes- „autós menhelyei" voltak. S ha az ellenőrző szerv nem találja az üveg mögött az ominózus kártyát, csak a Jóisten tudja, mi történik majd. Elvontatják az autót? Netán szétszedik és alkatrészenként eladják? Bíróság elé állítják a sofőrt? Mert erről sem nyilatkozott senki. Nyilván az első, a legfontosabb és egyedüli halaszthatatlan dolog a fizetési kötelezettség törvényesítése volt. És nekem személy szerint éppen ezzel van a legnagyobb bajom. Mármint nemcsak azzal, hogy megint egy újabb IGAZSÁGTALAN rendelet született, hanem hogy kiötlői megint a könnyebbik végénél fogták meg a dolgot. Hogy szemrebbenés nélkül fizettetnek minden autóssal, aki bárhol a belvárosban leállítja a kocsiját, ahelyett, hogy átgondolt, hosszúvagy rövid távú koncepcióval megpróbálnának enyhíteni a város immár valóban égető parkolási gondjain. Mert a kártyarendszer - nem ilyen intézkedés. Előre megjósolható, mennyire sújtani fogja majd például a külföldi turistákat, vagy azokat, akik szombat-vasárnap még ha akarnának, sem tudnak kártyát vásárolni, mert minden újságosbódé zárva van. Ám amit már végképp felháborítónak találok, az a rendelet nagyvonalú általánosítása. Ismerem a belvárost, tudom, hogy van, ahol szabályozni, sőt tiltani kell a parkolást, a szép számú fizető parkoló ellen sincsenek különösebb kifogásaim, legfeljebb annyi, hogy egy kicsit drágák. De tudom azt is, hogy rengeteg olyan hely van, ahol az égvilágon senkit nem zavar egy veszteglő gépkocsi, amelynek utasai bevásárolni vannak, vagy éppenséggel turistaként csavarognak a városban. S ha majd idézést kapnak a közlekedésrendészettől, esetleg hűlt helyét találják az autójuknak, pusztán azért, mert nem volt kártyájuk, vagy időközben lejárt - csak nekik tudok igazat adni, bármilyen cifrát mondanak vagy gondolnak. Ezek után én már azon sem csodálkoznék, ha mondjuk a Prior előtti újságosbódé előtt várakozva - ahol természetesen parkolókartyát szeretnék venni - stopperórával a kezében odalépne hozzán egy rendőr a következő szavak kíséretében: „Uram, Ön már öt perce áll itt egyhelyben, ami az új rendeletünk szerint belvárosi gyalogos-parkolásnak minősül. Öt koronát tetszik fizetni..." VAS GYULA Öt óra után szinte egyszerre mozdultak meg a teremben várakozók, percek alatt eloszlott a tömeg. Borsos átment a büfébe, elfogyasztotta maradék ennivalóját és ivott egy teát, hogy átmelegedjen. Nem ismerte Budapestet, csak négyszer vagy ötször járt a fővárosban, nem tudta, milyen messze fekszik a Csatornázási Művek székháza, nem akarta magával cipelni a holmiját, leadta a poggyászmegőrzőbe. Anorákja cipzárát felhúzta az álláig, és kilépett a pályaudvarról. A lépcső tetején megállt és körülnézett: a teret körbefogó szállodák és házak ellenséges sorfalként álltak vele szemben. Úgy érezte, reménytelen harcra vállalkozott, mikor itt próbál érvényesülni, útja előbb-utóbb a váróteremben látott nyomorultak közé vezet majd. Térde megremegett, kényszerítenie kellett magát, hogy újra elinduljon. A duna-parton megtalálta a Csatornázási Művek központját, jelentkezett a személyzeti osztályon. Megdöbbent, mikor a megszabott fizetés alsó keretösszegét ajánlották - mintha megsejtették volna, hogy mindenképpen el kell fogadnia az állást. Borsos megpróbált vitatkozni, de csak egy százassal tudta feljebb alkudni a járandóságát. Leadta a munkakönyvét, magában elhatározta, hogy az első adandó alkalommal továbbáll. Végigment a felvétel szokásos állomásain, átadták neki a munkásszállóra szóló beutaló cédulát is. Egy hatágyas szobában helyezték el - kérésére nemdohányzók között. Az épületet a Csatornázási Művek tartotta fenn, de a helyek egy részét kiadta más üzemeknek, szervezeteknek. Borsos szobatársai között vidékről feljött építőmunkások, kéményseprők, sőt környékbeli rendőrök is akadtak. Délidőben csak egy lakót talált otthon; egy ötven év körüli, láthatóan nem szobatiszta, mocskos ruházatú férfi ült a sarokban. A benyitó takarítónő elmondta, hogy az illető valaha a csatornázásnál dolgozott, de egy agyhártyagyulladás után megzavarodott, és le kellett százalékolni. Családja nem volt, szociális otthonban sem tudták elhelyezni, így ott maradt a szálláson, udvart söprögetett, segített a konyhán. Borsos borzongva nézett rá és behúzta maga után az ajtót, szerette volna átkérni magát egy másik szobába, de egyelőre nem találtak neki szabad ágyat. Körülnézett az épületben; hiába kereste a kollégiumban megs2okott testgyakorló termet, és a klubszoba sem látszott alkalmasnak rá, hogy behúzodjon oda füzeteivel és könyveivel. Új környezetet kellett kialakítani magának. Visszament holmijáért a Keleti pályaudvarra. Eszébe jutott a látvány, mely érkezésénél fogadta a csarnokban, és egy hirtelen ötlettel benézett a mozgópostásokhoz, megtudakolta, hogy kaphatna-e alkalmi munkát az éjszakai rakodóknál. A kirendeltség vezetőjének szüksége volt kisegítő munkásokra, már másnap éjszakára berendelte, egy műszakra négyszáz forintot ígért, Borsos elégedetten tért vissza a szállóba. Kipakolta a holmiját, a fémszekrény ajtajának kihajlított sarkai jelezték, hogy a tolvajok már többször is megpróbáltak hozzáférni a benne őrzött tárgyakhoz. Borsos egy vas keresztpántot rakott a két oldalt felhegesztett fülekre, pénzét és igazolványait egy kis táskában az inge alá csúsztatta. Este korán lefeküdt, szerette volna kipihenni magát, de szobatársai még éjféltájban is jöttekmentek, csapkodták az ajtókat, felgyújtották a villanyt. Nem akart az első nap veszekedésbe keveredni, megpróbalta elterelni a gondolatait, egy idő után azonban elunta az álmatlan heverészést. Felkelt, az asztalról elvett egy újságot, keresett valamilyen helyet, ahol nyugodtan olvashatna. Egy félig nyitott ajtó mögött fény égett, Borsos arrafelé indult. A szobát eredetileg gyengélkedőnek használták, de a két ágyon betegek helyett kártyások üldögéltek, az asztalnál egy öregember demizsonból nyers szagű törkölypálinkát mért: - Iszol egy felest? Valódi kisüsti. A fiú bólintott, elfordult és kivett egy húszforintost a nyakában hordott zacskóból - hogy a többiek ne vegyék észre, úgy tett, mintha a zsebéből szedné elő. Az ital inkább csak ürügy volt, hogy a jelenléte ne keltsen gyanakvást, a forma kedvéért a szájához emelte a poharat, aztán leült egy sarokba. Az egyik társaság fájert játszott, a másik huszonegyezett, az ő csatájukat figyelte. Az ágyat takaró pokrócon halomban feküdtek a százasok, egy-egy buliban egyhavi átlagfizetés kétszerese is gazdát cserélt. Borsos nézte az arcokat, érthetetlennek találta, hogy a játékosok szinte indulat nélkül veszik tudomásul a nyerést vagy a vesztést, bár külsejükből nyilvánvalóan látszott, hogy nem veti fel őket a pénz. Csak arra gondolhatott, hogy ezek az emberek már végleg kiszakadtak családi kötelékeikből, egész környezetükből, és rég feladták a reményt, hogy változtathatnak a sorsukon. Néhány ezer forint nem hozhatja helyre az életüket, annyi pénzt sohasem tudnának összeszedni, hogy lakást vehessenek. Borsos töprengve ivott egy kortyot, ismét fel kellett fognia, hogy az ő lába előtt ugyanaz a szakadék tátong, és csak idő kérdése, hogy hasonlóvá váljék a társaihoz, de elterelte gondolatait. Elálmosodott, abban reménykedett, hogy a szobájában már lecsillapodott a jövés-menés, aludni indult. Másnap reggel hatkor jelentkezett kijelölt munkahelyén, a Boráros téren. A művezető kikérdezte, hogy mihez ért, mikor megtudta, hogy építőipari technikumba járt, egy kőművesmunkát végző brigádba osztotta be. Beöltözött, felvette a sárga munkaruhát, a derékig érő gumicsizmát és a kesztyűt. Beállt a leszálló csoportba, óvatosan lépkedett a lejáró aknáiba épített csigalépcsőkön. Borsos életében először járt lent a csatornában, attól félt, hogy rosszul lesz a szagtól és a látványtól, önkéntelenül összehúzta magát, de alig érzett valami bűzt, arra gondolt, hogy a csatornarendszert megfelelő módon szellőztetik. (folytatjuk) (Hornyánszky Katalin illusztációs felvétele) MOLDOVA GYÖRGY